Kik a ti testeteket a
bűnökkel és gonosz kívánságokkal megfeszítettétek (Galata
5).
Ments meg, Uram minket!
Ne
tegyek úgy, mint aki ünnepel. Ez is csak egy születésnap? Egy olyan ünnepnap,
amire azt mondom, hogy na és, ez természetes, hogy minden egyes ilyen alkalom
azt jelenti, hogy megint elmúlt egy év abból, ami megadatott a számomra? Vagy,
van alkalmam e napon, bármit is ünnepelnem?
Ki
vagyok, kinek tartom magam? E kérdésre adott válaszom, sokat segít
megválaszolni azt, hogy mások születésnapjához való viszonyomat miért úgy élem
meg, ahogy.
Jézus
születésnapja mit jelent a számomra? Karácsony ünnepét mennyiben vagyok képes
Krisztussal közösségben megülni? Mitől válik Krisztus születése az én
ünnepemmé?
Látszólag
egy keresztény ember számára e kérdések úgy hangzanak, mintha a válasz rá
természetes lenne. Olyannyira, hogy feltenni egyszerűen képtelenség,
szemtelenség, tolakodás, és illetlenség. Nem sértődök meg, ha az olvasóm elsőre
így vélekedik. De azt kérem, hogy ő se sértődjön meg azon, hogy felmerem tenni
e kérdéseket.
Azt
vallom, hogy ki Isten, és ki a Szeretet, Ő örömmel figyel oda minden ilyen és
hasonló kérdésre. Miért vélekedek így Istenről? Amiért szabadelvűnek,
szabadnak, és megengedőnek ismerem. Belegondolok abba, hogy mi mindent enged
meg az embernek, hogy gondoljon, hogy tegyen és szóljon! Én biztos, hogy az Ő
helyében már rég besokalltam volna, elegem lenne a teremtményemből, aki ennyit
megenged magának, és ennyire nem tisztel. Sőt, ennyire lenéz, és semmi venni képes.
Nem értsen senki félre: magamból indulok ki, én sem vagyok más, akkor, amikor
az érdekem úgy kívánja meg. De, sokszor érzem úgy, hogy nincs más választásom,
mert a körülmények nem engedik meg nekem, hogy annál jobb választ adjak a
helyzetekre, mint amit tudok adni.
Hányszor
van az, hogy két rossz közül kell választanunk, és nem az a kérdés, hogy a jót,
vagy a rosszat válasszam. Mennyire nem egyértelműek a helyzetek! És mennyire
nem vagyunk képesek, nem lehetünk képesek rá, hogy egyértelműsíthessük a helyzeteket,
melybe bele sodródunk, bele kényszerülünk.
Jut
eszembe, Jézus családfájáról: mennyiben lehet fontos a családfa, számomra,
számunkra? Mire kötelez bennünket a családunk? Egyáltalán kötelez bennünket
bármire is? Számomra ijesztő, de ebben sem vagyok más, hogy
a mai világunk számára, mintha minden értékvesztetté lett volna. Nincs, amit
feltétel nélkül tisztelnénk, feltétel nélkül elfogadnánk, amit meg ne
kérdőjeleznénk, kétségbe ne vonnánk. Így van ez saját szüleinkkel és
rokonságunkkal kapcsolatosan is. Egyre nagyobb bizonytalanságot teremtünk a
magunk számára, magunk körül. És úgy tűnik, hogy mindezt azért tesszük, hogy
nekünk lehessen igazunk. Állandóan a magunk igazságát keressük, és
kényszerítjük ki, vagyis egyre jobban eltávolodunk emberi kapcsolatoktól,
zárkózunk be magányos kalickáinkba. Aki igényelné is az emberi kapcsolatokat,
az is arra kényszerül, hogy bezárkózzon kis toronyszobájába, melyet kénytelen
kelletlen kell, hogy felhúzzon magának.
Talán
ezért van az, hogy az ünnep is arról szól, hogy mivel tudok magam számára
ünnepet teremteni. Nincs kivel ünnepelni, magamnak kell megteremtenem az
ünnepemet és a magam számára kell ünnepi hangulatot kreálni, megajándékozhatom
magamat, mert másnak úgy sem tudok örömet szerezni ajándékommal.
Hova
lesz a misztérium, a titok, az ünnep misztériuma, csodája, melyet csodálkozva
várhatunk, és amivel szerezhetünk, okozhatunk egymásnak örömöt?
Legyen
velünk Kegyes az Isten! Ámen