Ferenc
pápa megindító beszéde a fiatalok keresztútján: A szenvedők mellett álló Egyház
akarunk lenni
Január 25-én, péntek este
mintegy négyszázezer fiatal vett részt a keresztúton a panamavárosi ifjúsági
világtalálkozón. Beszédében a Szentatya arra figyelmeztetett, hogy Jézus
magányos fájdalmának keresztútja ma is folytatódik szenvedő embertársaink
életében.
Kedves fiatalok a világban!
A
Jézussal járás mindig kegyelem és kockázat.
Kegyelem, mert elkötelez bennünket arra, hogy hitben éljünk, hogy megismerjük
Jézust, hogy egyre mélyebbre hatoljunk szívében, és megértsük szavának erejét.
Kockázat,
mert Jézusban, az ő szavaival, gesztusaival, tetteivel szembeszálltok a világ
szellemével, az emberi nagyravágyással, a kidobás és a szeretetlenség
kultúrájának javaslataival.
Van egy
bizonyosság, amely reménnyel tölti meg ezt a keresztutat: Jézus szeretettel
járta végig. És ugyanígy élte át a dicsőséges Szűz, aki az Egyház kezdetétől
fogva gyöngédségével akarta kísérni az evangelizáció útját.
* * *
A
Szentatya beszéde a keresztút végén:
Uram,
irgalmasság Atyja, itt, a Cinta Costera partszakaszon, együtt a világ összes
részéből érkezett sok fiatallal, elkísértük Fiadat a keresztúton, amelyet végig
akart járni értünk, hogy megmutassa, mennyire szeretsz bennünket és mennyire
elkötelezetten kíséred mindannyiunk életét.
Jézusnak
a Golgotára vezető útja a szenvedés és magány útja, mely mindmáig folytatódik.
Ő jár fájdalmasan sok ember arca mögött, akik szenvednek társadalmunk önelégült
és elaltató közönyétől, a társadalométól, mely fogyaszt és elfogyasztódik,
elhanyagol és elhanyagolja magát testvérei fájdalmában.
Mi
szintén, a te barátaid, Uram, engedtük, hogy eluralkodjon rajtunk az
érzéketlenség és a mozdulatlanság. Nemritkán legyőzött és megbénított bennünket
a konformizmus. Nehezen ismertünk fel téged szenvedő testvéreinkben:
elfordítottuk tekintetünket, hogy ne lássunk; a zajba menekültünk, hogy ne
halljunk; befogtuk szánkat, hogy ne kiáltsunk.
Mindig
ugyanaz a kísértés. Könnyebb és „kifizetődőbb” barátoknak lenni a győzelemben
és a dicsőségben, a sikerben és tapsban; könnyebb közel lenni ahhoz, akit
népszerűnek és győztesnek tartanak.
Mennyire
könnyű beleesni az iskolai zaklatás, a bántalmazás és megfélemlítés, a
gyengével való kegyetlenkedés trendjébe!
Nem így
neked, Uram, te a kereszten azonosultál minden szenvedéssel, mindazokkal, akik
úgy érzik, elfeledkeztek róluk.
Nem így
neked, Uram, mert te át akartad ölelni mindazokat, akiket sokszor mi
méltatlannak ítélünk egy ölelésre, egy simogatásra, egy áldásra; vagy, ami
rosszabb, észre sem vesszük, hogy szükségük van rá, semmibe vesszük őket.
Nem így
neked, Uram, te a kereszten csatlakozol minden fiatal, minden helyzet
keresztútjához, hogy azt a feltámadás útjává változtasd.
Atyám,
Fiad keresztútja ma folytatódik:
Folytatódik
azoknak a gyermekeknek néma sikolyában, akiknek nem engedtük, hogy
megszülessenek, és sok más gyermek kiáltásában, akiktől megtagadtuk annak
jogát, hogy legyen gyermekkoruk, családjuk, hogy oktatást kapjanak, akik nem
játszhatnak, nem énekelhetnek, nem álmodhatnak…
Folytatódik
a bántalmazott, kizsákmányolt, magukra hagyott, méltóságuktól megfosztott,
méltóságukban megsemmisített nőkben.
És a
szomorú szemű fiatalokban, akik az oktatás és a tisztességes munka hiánya miatt
elveszítik jövőre vonatkozó reményeiket.
Folytatódik
a szorongó arcú fiatalokban, barátainkban, akik gátlástalan emberek csapdájába
esnek – akik között olyanok is vannak, akik azt mondják, téged szolgálnak, Uram
–, a kizsákmányolás, a bűnözés és a bántalmazás hálójába esnek, mely az ő
életükkel tartja fenn magát.
Fiad
keresztútja folytatódik abban a sok fiatalban és családban, akiket beszippant a
kábítószernek, az alkoholnak, a prostitúciónak és az emberkereskedelemnek a
halálos örvénye, és így nemcsak a jövőtől, hanem a jelentől is meg vannak
fosztva. És amint elosztották ruháidat az emberek maguk között, Uram, úgy az ő
méltóságukat is megsértették és összetörték.
Fiad keresztútja
folytatódik a ráncos arcú fiatalokban, akik elvesztették képességüket arra,
hogy álmodjanak, hogy kitalálják és megteremtsék a holnapot, akik „nyugdíjba
vonulnak” a beletörődésnek és a korunkban leggyakrabban fogyasztott drognak, a
konformizmusnak a színtelen-szagtalanságával.
Folytatódik
azoknak rejtett és felháborító fájdalmában, akik a bőségben fürdő társadalom
szolidaritása helyett elutasítást, fájdalmat és nyomort találnak, ráadásul őket
tartják minden társadalmi baj hordozóinak és felelőseinek.
Fiad
szenvedése folytatódik az öregek lemondó magányában, akiket magukra hagyunk és
eldobunk.
Folytatódik
az őshonos népekben, akiket megfosztanak földjüktől, gyökereiktől és a
kultúrájuktól, hallgatásra ítélve őket, és kioltva minden bölcsességet, amellyel
rendelkeznek , és amelyet nyújthatnának nekünk.
Atyám,
Fiad keresztútja folytatódik anyaföldünk kiáltásában, amelynek mélyreható
sebeket okozunk a légszennyezéssel, a szántóföldek termőképességének
tönkretételével, a vizek szennyezésével, és amelyet meggyalázunk a megvetéssel
és az indokolatlan, őrült fogyasztással.
Folytatódik
abban a társadalomban, amely elveszítette képességét arra, hogy megrendüljön és
sírjon a fájdalom láttán.
Igen,
Atyám, Jézus tovább halad, ma is hordozza keresztjét és szenved mindezekben az
arcokban, míg a közömbösségben és kényelmes cinizmusban élő világ saját
léhaságának drámáját fogyasztja. És, Uram, mi mit csinálunk?
Hogyan
reagálunk erre a Jézusra, aki ott szenved, jár, kivándorol sok barátunk
arcában, sok ismeretlen ember arcában, akiket megtanultunk láthatatlanná tenni?
És mi, irgalmasság Atyja, vigasztaljuk-e és kísérjük-e a védtelen és szenvedő
Urat a legkisebbekben és az elhagyottakban?
Segítjük-e
vinni a nehéz keresztet, mint Cirenei Simon, azáltal, hogy a béke munkálói,
szövetségek megkötői, a testvériség kovászai vagyunk?
Merünk-e
ott maradni a kereszt lábánál, mint Mária?
Máriát
szemléljük, az erős asszonyt. Őtőle szeretnénk megtanulni, hogy ott álljunk a
kereszt mellett. Ugyanazzal a határozottsággal és bátorsággal, elmenekülés és
délibábkergetés nélkül. Ő képes volt kísérni Fiának, Atyám, a te Fiadnak
fájdalmát; támogatni őt tekintetével, oltalmazni szívével. A fájdalmat, amelyet
ő is megszenvedett, de amely nem tette őt lemondóvá. Ő az „igen” erős asszonya
volt, aki támogat és kísér, oltalmaz és átölel. Ő a remény nagy őre.
Atyám,
mi is olyan Egyház akarunk lenni, amely támogat és kísér, tudja azt mondani:
Itt vagyok a mellettünk elhaladó sok „krisztus” életében és keresztje mellett.
Máriától
megtanulunk igent mondani annak a sok anyának, apának, nagyszülőnek erős és
kitartó türelmére, akik akkor is támogatják és kísérik gyermekeiket és
unokáikat, amikor azok „rosszba keverednek”.
Tőle
megtanulunk igent mondani azoknak makacs türelmére és kreativitására, akik nem
rettennek meg és mernek újrakezdeni olyan helyzetekben, amikor úgy tűnik,
minden elveszett, akik igyekeznek olyan helyeket, otthonokat, gondozó
intézményeket létrehozni, amelyek kinyújtott kézként működhetnek a
nehézségekben.
Máriától
elsajátítjuk azt az erőt, hogy igent mondjunk azokra, akik nem hallgattak és
nem hallgatnak a bántalmazás, a visszaélés, a hitelrontás és az agresszió
trendjének láttán, és a biztonság és a védelem lehetőségeinek és feltételeinek
megteremtésén fáradoznak.
Máriától
megtanuljuk befogadni és vendégül látni mindazokat, akik elhagyatottságtól
szenvednek, akiknek el kellett hagyniuk vagy akik elveszítették földjüket,
gyökereiket, családjukat, munkájukat.
Atyám,
Máriához hasonlóan olyan Egyház akarunk lenni, amely elősegíti a befogadni,
védelmezni, előmozdítani és integrálni képes kultúrát; amely nem megbélyegez és
még kevésbé általánosít azzal a legabszurdabb és legfelelőtlenebb ítélettel,
hogy minden migráns társadalmi baj hordozója.
Tőle
szeretnénk megtanulni, hogy ott álljunk a kereszt lábánál, de nem bezárt és
behegesztett szívvel, hanem olyan szívvel, amely tudja, hogyan kell kísérni,
ismeri a gyengédséget és az áhítatot; amely képes a könyörületre, tud
tisztelettel, tapintattal és megértéssel bánni másokkal. Szeretnénk az
emlékezés Egyháza lenni, amely tiszteletben tartja és értékeli az időseket, és
harcol azért, hogy visszakapják őket megillető helyet, mint gyökereink őrzői.
Atyám,
meg akarjuk tanulni, hogy mint Mária, „ott legyünk”.
Uram,
taníts meg bennünket ott állni a kereszt lábánál, a keresztek lábánál; ezen az
estén nyisd fel szemünket, ébreszd fel szívünket; ments ki a bénultságból és a
zavartságból, a félelemből és a kétségbeesésből! Uram, taníts meg azt mondani:
itt vagyok, együtt a Fiaddal, együtt Máriával és azzal a sok szeretett
tanítvánnyal, akik szívükbe akarják fogadni országodat! Ámen.
Miután
átéltük az Úr kínszenvedését, együtt Máriával a kereszt lábánál, menjünk
csendes és békés szívvel, vidáman és Jézus követése iránti nagy kedvvel! Jézus
kísérjen és Mária oltalmazzon benneteket! A viszontlátásra!
Bejegyzések
