Ferenc pápa üzenete a szegények világnapjára

Második alkalommal tartjuk meg idén az Egyházban a szegények világnapját november 18-án, az évközi 33. vasárnapon. Ferenc pápának a világnapra írt üzenetét olvashatják.

1. „Íme, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta őt” (Zsolt 34,7). A zsoltáros szavai abban a pillanatban a mi szavainkká is válnak, amikor olyan testvéreinkkel és nővéreinkkel találkozunk, akik a szenvedés és a kirekesztettség legkülönfélébb helyzeteiben élnek, és akiket egyszerűen csak „szegényeknek” szoktunk nevezni. E sorok írójától ezek a helyzetek nem idegenek, épp ellenkezőleg: tényleges tapasztalata van a szegénységről, ez azonban a hálaadás és az istendicséret forrásává válik számára. A fenti zsoltár lehetővé teszi számunkra, mai emberek számára is, akiket a szegénység számtalan formája vesz körül, hogy megértsük, kik az igazán szegények, és felismerjük meghívásunkat arra, hogy arcunkat feléjük fordítsuk, kiáltásukat meghallgassuk és szükségleteiket felismerjük.

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy az Úr meghallgatja a szegényeket, akik hozzá kiáltanak, és jó azokhoz, akik a szomorúságtól, a magánytól és a kirekesztettségtől megtört szívvel nála keresnek menedéket. Meghallgatja azokat, akiknek méltóságát lábbal tiporják, mégis van erejük ahhoz, hogy tekintetüket a magasba emeljék, fényt és vigasztalást merítve ebből. Meghallgatja azokat, akiket egy meghamisított igazságosság nevében üldöznek és ezért az erőszaktól megfélemlítve élnek, mégis bizonyosak abban, hogy Isten az ő Szabadítójuk is. Ami a zsoltár imádságából leginkább kitűnik, az a bizalomteljes ráhagyatkozás egy olyan atyára, aki meghallgat és elfogad. E szavak hullámhosszán mélyebben megérthetjük azt, amit Jézus a boldogságmondásokkal meghirdetett: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a Mennyek Országa” (Mt 5,3).

Ez az egyedülálló, nem érdemeinkhez mért és alig szavakba önthető tapasztalat azt a vágyat ébreszti fel az emberben, hogy másokkal is megossza, mindenekelőtt azokkal, akik – miként a zsoltáros – szegények, elutasítottak és kirekesztettek. Mert nem szabad, hogy bárki is magát az Atya szeretetéből kirekesztettnek érezze, különösen nem azért, mert a világ, amelyben él, magába zárkózik és legfőbb értékként a gazdaságot tünteti fel.

2. A szegények magatartását és Istenhez fűződő kapcsolatát a zsoltár három igével jellemzi. A legelső: „kiált”. A szegénység nem korlátozódik halk szavakra, hanem kiáltássá válik, ami keresztülhatol az egeken és elér magáig Istenig is. Mit fejez ki a szegény kiáltása, ha nem a szenvedését, magányát, csalódottságát és reménységét? Feltehetjük magunknak a kérdést: hogy történhet meg, hogy a kiáltás, ami egészen Istenig hatol, a mi fülünkhöz nem jut el, minket tétlenségben és közömbösségben hagy? Egy olyan világnap, mint ez a mai, komoly lelkiismeretvizsgálatra hív meg mindannyiunkat, hogy saját magunk számára is világossá váljon, valóban alkalmasak vagyunk-e meghallgatni a szegényeket.

Ahhoz, hogy meghalljuk a hangjukat, csendre és figyelemre van szükségünk. Ha mi túl sokat beszélünk, nem leszünk képesek őrájuk odafigyelni. Attól tartok, hogy sok, önmagában szükséges és érdemes kezdeményezés inkább irányul arra, hogy nekünk tetsszen, mintsem arra, hogy a szegények kiáltását komolyan vegye. Ebben az esetben a szegények jajkiáltására adott válaszunk nem lesz megfelelő, mivel helyzetükkel valójában nem is tudunk azonosulni. Az ember ily módon foglyává válik egy olyan kultúrának, ami arra készteti, hogy önmagát tükörben szemlélje és mértéktelenül törődjön saját magával, elegendőnek gondolva az önzetlenség alkalmi gesztusát önmaga megnyugtatására, anélkül, hogy engedné magát mélyen megérinteni.

3. A második ige: „válaszol”. Az Úr, ahogy a zsoltáros tanítja, nemcsak meghallja a szegények kiáltását, hanem válaszol is rá. Válasza pedig nem más, mint a szeretet tökéletes azonosulása a szegények helyzetével, amit az üdvtörténet számos eseménye is igazol. Ez történt akkor is, amikor Isten színe előtt Ábrahám kifejezte kívánságát, hogy utódot szeretne, noha ő és felesége már idősek voltak és nem született gyermekük (Vö. Ter 15,1–6). Ez történt akkor is, amikor Mózes az égő és el nem égő csipkebokor tüzéből megkapta az Isteni Név Kinyilatkoztatását és küldetését arra, hogy kivezesse népét Egyiptomból (Vö. Kiv 3,1–15). A szeretetnek ez a válasza erősítette meg a népet a pusztai vándorlás során is, amikor kínzó éhséget és szomjúságot érzett (Vö. Kiv 16,1–16; 17,1–7) és amikor a legsötétebb szükségbe, vagyis a bálványimádásba és a szövetséggel szembeni hűtlenségbe zuhant (Vö. Kiv 32,1–14).

Isten válasza a szegények számára mindig egy üdvösségszerző beavatkozás azzal a céllal, hogy a test és a lélek sebeit meggyógyítsa, hogy az igazságosságot helyreállítsa és hogy az embert emberhez méltó élethez segítse. Isten válasza ugyanakkor felszólítás is mindazok felé, akik hisznek benne, hogy emberi lehetőségeik szerint ugyanígy cselekedjenek. A szegények világnapja világszerte az Egyház kicsiny válasza minden szegény ember és minden szegény ország számára: ne higgyék, hogy kiáltásuk süket fülekre talál. Ez a világnap minden bizonnyal nem több, mint egyetlen csepp víz a szegénység pusztájában, mégis jele lehet a szükséget szenvedőkkel való együttérzésnek, mert a szegények megláthatják benne testvéreik és nővéreik aktív együttérzését. A szegényeknek nem közvetítőkre van szükségük, hanem mindazok személyes elköteleződésére, akik meghallják kiáltásukat. A hívők magatartása nem korlátozódhat alkalmi segítségnyújtásra – még akkor sem, ha ez az adott pillanatban szükséges és örvendetes is –, hanem „a szeretet figyelmességét” kívánja meg (Evangelii gaudium, 199.), ami a másik személyt helyezi figyelme fókuszába és az ő javát keresi.

4. A harmadik ige: „felszabadít”. A bibliai szegény annak bizonyosságában él, hogy Isten beavatkozik mellette azért, mert vissza akarja adni emberi méltóságát. A szegénység soha nem „keresett”, hanem „teremtett” állapot: az önzés, a gőg, az irigység és az igazságtalanság okozza. E bűnök egyidősek az emberiséggel, olyanok, amelyek számtalan ártatlannak okoznak kárt és drámai társadalmi következményekhez vezetnek. Isten szabadító beavatkozása a megváltás cselekedete mindazok számára, akik gyászukat és félelmeiket őelé viszik. Isten hatalmas közbelépése megtöri a szegénység rabságát. Számos zsoltár beszéli el és dicsőíti ezt az üdvtörténetet, amelyet a szegények személyes sorsa is igazol. „Hiszen ő nem szégyellte, nem vetette meg a szegény nyomorát, nem rejtette el előle arcát, meghallgatta, amikor hozzá kiáltott” (Zsolt 22,25). Isten orcáját megláthatni nem más, mint barátságának, közelségének, üdvösségének a jele. „(…) mert kegyesen tekintettél nyomorúságomra, és segítettél kínjaimban (…), lábamat tágas helyre állítottad” (Zsolt 31,8–9). A szegénynek „tágas helyet” biztosítani ugyanazt jelenti, mint őt a „vadász csapdájából” kimenteni (Zsolt 91,3), kiszabadítani az útjába vetett a hurokból azért, hogy akadálytalanul haladhasson előre és megkönnyebbülten tekinthessen az életre. Isten üdvözítő ereje egy, a szegények felé kitárt karban testesül meg, ami befogad, oltalmaz és annak a barátságnak a tapasztalatát adja, amelyre mindenkinek szüksége van. Ebből a konkrét és megtapasztalható közelségből indul ki a szabadulás útja: „Minden keresztény személy és közösség arra hivatott, hogy Isten eszköze legyen a szegények felszabadítására és támogatására, oly módon, hogy teljesen beépülhessenek a társadalomba; ez azt feltételezi, hogy tanulékonyak és figyelmesek legyünk a szegények kiáltásának meghallására és megsegítésükre” (Evangelii gaudium, 197).

5. Megrendítő számomra a tudat, hogy sok szegény ember azt a Bartimeust testesíti meg, akiről Márk evangélista beszél (Vö. Mk 10,46–52). A vak koldus, Bartimeus „az út szélén ült” (46. vers). Amikor hallotta, hogy Jézus arra megy, „hangosan kiáltozni kezdett” és könyörgött „Dávid fiához”, hogy könyörüljön rajta (47. vers). „Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta »Dávid fia, könyörülj rajtam!« Isten Fia meghallotta kiáltását: »Mit tegyek veled?« »Mester – kérte a vak –, hogy lássak«” (48–51. vers). Az evangéliumnak ebben a szakaszában valósággá válik az, ami a zsoltárban még csak ígéret volt. Bartimeus egy szegény, aki még a látás és a munka lehetőségeit is nélkülözi. Mennyi minden vezet még ma is ilyen bizonytalan élethelyzetekhez! A létfenntartáshoz szükséges eszközök hiánya, a kirekesztés, vagy az a körülmény, hogy az ember már nincs birtokában munkaereje teljességének, a társadalmi rabszolgaság különféle formái, amelyek az emberiség által elért fejlődés ellenére még mindig jelen vannak... Milyen sok szegény ül ma is – miként Bartimeus – az út szélén és keresi élete értelmét! Milyen sokan teszik fel maguknak a kérdést, hogy miért csúsztak ennyire mélyre és hogyan tudnának ismét felállni! Arra várnak, hogy valaki hozzájuk lépjen és így szóljon: „Bátorság, állj fel, téged hív” (49. vers).

Sajnos gyakran megtörténik, hogy azok a szavak, amelyek a szegényekhez szólnak, inkább szemrehányóak vagy hallgatásra és a néma tűrésre szólítanak fel. Ezek a goromba hangok gyakran a szegényektől való félelemből fakadnak, mert az emberek a szegényekben nemcsak a szükséget szenvedőket látják, hanem olyanokat is, akik bizonytalanságot, instabilitást vagy épp zavart okoznak a mindennapi életben, akiket ezért vissza kell utasítanunk vagy távol tartani magunktól. Az ember hajlamos az ilyen távolságtartásra és nincs tudatában, hogy ezzel Jézustól, az Úrtól is eltávolodik, aki senkit sem utasít vissza, hanem mindenkit magához hív és vigasztal. A hívők magatartását illetően is mennyire sürgetőek a próféta szavai: „Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl (Iz 58,6–7). Az ilyen jócselekedetek lehetővé teszik, hogy a bűnök megbocsáttassanak (1Pét 4,8), hogy az igazságosság megvalósuljon, és hogy amikor az Úrhoz kiáltunk, ő így válaszoljon: „Íme, itt vagyok” (Iz 58,9).

6. A szegények elsőként ismerhetik fel Isten jelenlétét és tehetnek tanúságot az életükben megtapasztalt közelségéről. Isten hű marad ígéretéhez és az éjszaka homályában sem engedi, hogy szeretetének és vigasztalásának melege hiányozzék. Ahhoz, hogy a szegények nyomasztó helyzetén javíthassunk, szükséges, hogy a szegények megtapasztalhassák testvéreik és nővéreik jelenlétét és hogy akik így törődnek velük – megnyitva előttük szívük és életük ajtaját – éreztessék, hogy barátaiknak és családtagjaiknak tekintik őket. Csak így lehetséges, hogy „felismerjük életük üdvözítő erejét, és azt az Egyház útjának középpontjába helyezzük” (Evangelii gaudium, 198.).

A mai világnapon arra kapunk meghívást, hogy konkrét formába öntsük a zsoltár e szavait: „A szegények esznek és jóllaknak” (Zsolt 22,27). Tudjuk, hogy a jeruzsálemi templomban az áldozat bemutatása után ünnepi étkezést tartottak. Az elmúlt esztendőben számos egyházmegyében került sor ugyanerre, ezzel az eseménnyel gyarapítva a szegények első világnapját. Így sokan megtapasztalhatták az otthon melegét, egy ünnepi étkezés örömét és mindazok szolidaritását, akik egyszerű és testvéri módon meg akarták osztani velük ezt az étkezést. Szeretném, ha ebben és az elkövetkező években is eme együttlét újrafelfedezésének örömében ünnepelhetnénk ezt a világnapot. Vasárnaponként egymással közösségben imádkozni és étkezni, megosztani egymással az ételünket olyan tapasztalat, ami az első keresztény közösséghez kapcsol minket. Ezt a közösséget Lukács evangélista a maga eredetiségében és egyszerűségében így mutatta be: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (…) A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” (ApCsel 2,42.44–45).

7. A keresztény közösség nap mint nap számtalan kezdeményezést karol fel, hogy tanúsítsa jelenlétét a szegények mellett és enyhítse a szemünk előtt létező szegénység sokféle formáját. Sokszor valósul meg ennek során együttműködés olyan emberekkel is, akik nem a hittől, hanem az általános emberi szolidaritástól vezérelve nyújtanak segítséget. Fontos ráébrednünk arra, hogy az ilyen méreteket öltő szegénységgel szemben lehetőségeink korlátozottak, gyengék és elégtelenek, ennek pedig arra kell indítania bennünket, hogy kinyújtsuk kezünket mások felé és így a kölcsönös együttműködéssel hatékonyabban érhessük el a célt. Minket a hit és a felebaráti szeretet parancsa vezet, de emellett elismerjük a segítség és a szolidaritás más formáit is, amelyek részben ugyanazt a célt szolgálják, nem hanyagolhatjuk el azonban azt, ami küldetésünk sajátossága: azt a törekvést, hogy mindenkit Istenhez és életszentségre vezessünk. A különféle tapasztalatok közötti dialógus és annak alázata, hogy munkánkat mindenféle elismerés vágya nélkül végezzük, nem más, mint megfelelő és az evangéliumhoz méltó válasz, amelyre megvan a lehetőségünk.

A szegényekkel kapcsolatban szó sem lehet vetélkedésről vagy annak méregetéséről, hogy ki nyújtja a legjobb segítséget, sokkal inkább alázatosan el kell ismernünk, hogy a Szentlélek indít azokra a cselekvésekre, amelyek válasszá és Isten jelenlétének jeleivé válhatnak. Mihelyt utat találunk arra, hogy a szegényekhez közelítsünk, tudnunk kell, hogy az elsőbbség őt illeti, aki szemünket és szívünket a megtérésre megnyitja. A szegényeknek nem látványos tettekre van szükségük, hanem olyan szeretetre, amely képes háttérben maradni és képes arra is, hogy ne tartsa számon a megtett jót. Ezeknek a cselekedeteknek az Úr és a szegények az igazi főszereplői. Aki erre a szolgálatra adja magát, az eszközzé válik az Úr kezében arra, hogy Ő jelenlétét és üdvét láthatóvá tegye. Erre emlékeztet Szent Pál apostol, amikor az egymással a legnemesebb kegyelmi adományok miatt versengő korintusi keresztényeknek ír: „A szem nem mondhatja a kéznek: »Nincs rád szükségem« vagy a fej a lábnak: »Nincs rád szükségem«” (1Kor 12,21). Az apostol lényeges észrevételt tesz, amikor megállapítja, hogy a test gyengébbnek tűnő tagjai egészen nélkülözhetetlenek (Vö. 22. vers), „sőt a test alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül, és a tisztességtelen tagok nagyobb tisztességben részesülnek, a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre szükségük” (23–24. vers). Miközben Pál alapvető tanítást nyújt a karizmákról, a közösségnek az evangéliumi viselkedéséről is beszél a leggyengébb és leginkább rászoruló tagokkal szemben. A szegényeket illetően Krisztus tanítványaitól idegen kell, hogy legyen a lenézés és a leereszkedő kegyeskedés, sokkal inkább arra vannak meghívva, hogy tiszteletet mutassanak a szegényekkel szemben és elsőbbséget adjanak nekik azzal a meggyőződéssel, hogy ők hordozzák körünkben Krisztus valóságos jelenlétét. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

8. Itt értjük meg, hogy mennyire különbözik a mi életmódunk a világétól, amely a hatalmasokat és a gazdagokat élteti, őket követi és tekinti példaképnek, miközben a szegényeket kirekeszti, selejtnek és szégyellnivalónak tartja őket. Pál apostol szavai meghívást jelentek számunkra arra, hogy az evangélium szellemében szolidaritást gyakoroljunk a test leggyengébb és kevésbé fontos tagjaival szemben: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1Kor 12,26). Ugyanerre hív fel az apostol a Rómaiakhoz írt levélben: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok. Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve” (Róm 12,15–16). Ez Jézus tanítványainak a hivatása, szüntelenül megcélzott ideál annak érdekében, hogy mind teljesebben kialakítsuk magunkban „Krisztus érzületét” (Vö. Fil 2,5).

9. Természete szerint a hit a remény szavában valósul meg. Sokszor épp a szegények azok, akik megingatják a mi közönyünket, amely egy túlságosan is evilági és a jelenhez kapcsolódó életből fakad. A szegények kiáltása a remény szava, amelyben a szabadulás bizonyossága is megjelenik. A remény Isten szeretetén alapul, aki senkit sem hagy cserben, aki benne bízik (Vö. Róm 8,31–39). Avilai Szent Teréz így ír erről a Tökéletesség útjában: „A lelki szegénység akkora kincs, hogy magában foglalja e világnak összes javait: felséges nagy uraság az! Azt akarom ezzel mondani, hogy aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik” (2,5). Amennyiben képesek vagyunk felismerni az igazi értéket, Isten előtt gazdagodunk, magunk és mások előtt pedig bölcsekké válunk. Ez pedig úgy valósul meg, hogy ha az ember képes a gazdagságnak valódi és igaz értelmet adni, emberségében is kibontakozik és képes lesz javainak megosztására is.

10. A püspöki szolgálatban testvéreimet, valamint a papokat és különösen is a diakónusokat, akik a kézfeltétel által a szegények szolgálatára nyertek megbízást (Vö. ApCsel 6,1–7), a megszentelt élet képviselőit és a laikusokat, akik a plébániákon, az egyesületekben és a lelkiségi mozgalmakban az Egyház szegénységre adott válaszát kézzel foghatóvá teszik, arra hívom, hogy ezt a világnapot az újraevangelizáció kiemelt pillanataként éljék meg. A szegények evangelizálnak minket, segítenek abban, hogy minden nap felfedezzük az evangélium szépségét. Ne hagyjuk elveszni a kegyelem eme alkalmát. Érezzük magunkat mindnyájan ezen a napon a szegények adósainak, mert ha kinyújtjuk a kezünket egymás felé, megvalósul az az üdvhozó találkozás, amely támogatja a hitet, hatékonnyá teszi a felebaráti szeretetet és képessé teszi a reményt arra, hogy biztosan haladjon az Úr felé, aki eljön.

Vatikánváros, 2018. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján

Ferenc pápa

„Örökre és tökéletesen” – Az Eucharisztia a kateketikai kongresszus középpontjában

„Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet?” mottóval az Eucharisztiát állította középpontba a XII. Nemzeti Kateketikai Kongresszus. November 15. és 17. között Budapesten gyűlt össze közös gondolkodásra száznyolcvan katekéta, köztük negyven pap.

Élet-e az Eucharisztia, kenyér-e számunkra? Hol táplálék számunkra? – ezen kérdésekkel való szembenézésre hívta az Országos Hitoktatási Bizottság (OHB) a katekétákat. Arra szólt a meghívás, hogy a résztvevők megtalálják saját válaszaikat, és ezen keresztül annak az útját, hogyan válik ez a titok továbbadhatóvá és foghatóvá a mai ember számára. Témaválasztásával a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) készületébe állt bele az OHB. A XII. Nemzeti Kateketikai Kongresszus (NKK) Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet? – mottóval az Eucharisztiát állította vizsgálódása középpontjába, és témáját teológiai, biblikus, antropológiai, liturgikus, diakonális vonalon is körüljárta.

A Feneketlen-tó partján álló Flamenco Hotel termei adtak otthont a konferenciának. A reggeli imára érkeztünk, a találkozó második napjára. Ünnepi hangulatba csöppentünk, olyan közönségbe, ami azt sugározta, örömmel vesznek részt a programokon. Ahogy később megfogalmazták, ez sokuk számára a feltöltődés lehetősége, az itt átéltek segítségével kapnak erőt, lendületet a mindennapi, nehéz munkához. A program struktúrája ezt az igényt szolgálta. Az előadások és műhelymunkák váltakoztak; a napot ima foglalta keretbe; volt alkalom a kötetlen együttlétre, beszélgetésre, a csúcspontokat pedig a szentmisék adták. Péntek este Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét és szólt a résztvevőkhöz a Szent Imre-templomban.

Füzes Ádám, az NKK-t előkészítőként, szervezőként és kísérőként segítő koordinátor elmondta: a program összeállításánál azt keresték, hogyan tudja a kongresszus a maga eszközeivel segíteni az Eucharisztiáról szóló tanítás továbbadását. Az előadások, Martos Levente Balázs adta biblikus alap után Versegi Beáta nővér keresztény antropológusként a teremtés emberképéről beszélt, ember és Isten kapcsolatáról.

Pál Feri előadásának Eucharisztia – örökkévalóság az időben címet adva beszélt az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés folyamatának szempontjairól. Fel tud-e ragyogni, amik igazán vagyunk? – tette fel a kérdést, és ennek megvalósítását kihívásként állította elénk. Azt fogalmazta meg, hogy a lényeget kell felmutatnunk akkor, amikor 2020-ban a világ ránk fog figyelni: a hívő ember kereszténységét, melynek alapja a bizalmi viszony Jézussal. Ennek a kapcsolatnak kell átszőnie a politikai és a kulturális kereszténységet is. Akkor vagyunk hitelesek, ha világosan képviselni tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk – mondta az előadó.

Az a kihívás, hogy meg tudjuk-e ezt valósítani, a lényeget tudjuk-e továbbadni. A mentálhigiénés szakember előadása arra igyekezett felkészíteni, annak útját mutatta meg, hogyan tudja az ember erre a küldetésre alkalmassá tenni magát. Feri atya a pszichológia nyújtotta tudással vértezte fel, történetei élményszerűen, az átélés katarzisával segítették hozzá a résztvevőket, hogy rálépjenek erre az útra.

Pál Feri a házasságtörő asszony és Jézus találkozásából indult ki. Idézte a találkozás kulcsszavait: nem ítéllek el, menj és többet ne vétkezzél. E három, az elvárás mint norma, a belső erkölcsi felismerés és a spiritualitás átszőtte élet kölcsönösen feltételezi egymást, de a harmadik a maga megszentelt módján felülírja, felülmúlja az első kettőt.

Az „itt és most”-ból elindulva az úton lévő embernek át kell gondolnia a múlthoz és a jövőhöz való viszonyát. A római katolikus pap rámutatott: a múlt az emlékezés terepe, és ennek helyes gyakorlatára tanított. Az élő és eleven élet egyik fontos eleme az emlékezés. Három pontban foglalta össze azt a helyes viszonyulást, melynek révén erőt tud adni a múltba nézés. A tudatos emlékezés akkor erőforrás, ha életem pozitív fordulatait tudatosan ki tudom emelni, emléküket elevenen tudom tartani, valamint ha tudatossá tudom tenni életem csúcspontjait, és tudatosan pozitívan tudom befejezni élettörténeteimet. A csúcspont példájaként a házasságkötését a szeretettség és elfogadottság csúcsélményeként megélt asszonyt hozta fel, akinek az erre való visszagondolás lendületet ad, ha önértékelésében elbizonytalanodik. Az élettörténet pozitív befejezéseként annak a párnak a történetét mondta el, akik a gyermekáldás elmaradásával keresték fel. Feri atya felismerte, az asszony gyerekként, váratlanul veszítette el édesapját. Nem vitték el a temetésre, és nem tudta feldolgozni gyászát. Meghívta egy gyászszertartásra, és kérte, írjon egy levelet az elveszített édesapának. A szertartás felszabadító hatása segített az asszonynak pozitívan lezárni a veszteséget. A párnak egy év múlva gyereke született.

A jövő felé fordulva az előadó a célok kitűzésével foglalkozott. Arra hívta fel a figyelmet, hogyan kell célokat kitűznünk, hogy energiával telten éljük a mindennapokat. A mentálhigiéné szerint az a szerencsés, ha az egyéni életcélok összefüggésbe kerülnek az embernél többel, az az érzés, hogy fontosak vagyunk, de azért nem annyira. Fontosak továbbá a hosszú távú célok – hangsúlyozta –, mert ezek segítenek felülemelkedni a rövid távon megélt kudarcokon, megtorpanásokon. Sőt, lehet gondolkodni halálon túlmutató célokban is – emelte ki az üdvösségre törekvés elsődlegességét Pál Feri. – Az időbeliség mellett fontos különbséget tenni külső és belső célok között, és a kettő közül a belső célokra – harmónia, fejlődés, boldogság – kell összpontosítani, mert azok eléréséért való cselekvés sokkal inkább az egyén kezében van, míg a külső célok elérése ki van szolgáltatva a körülményeknek. Feri atya továbblépve még egy megkülönböztetést tett: a belső célok között vannak énközpontú és nem énközpontú célok. Szemléltetésül egy történet következett. Egy esküvőn a jegyespár és násznép akkor jár tévúton, ha azért van jelen, mert boldog akar lenni, és akkor tűzött ki jó célt – nem énközpontú célt – ha a társát, a mellette élőt szeretné boldoggá tenni.

„Ki az igazi – a tökéletes, a tündibündi? A „te vagy az igazi”, ami azt jelenti, van nyűgös igazi, van kócos, van ideges és akár durva igazi is. Az igaziság kihívás felém, nem elvárás feléd. Kihívás, hogy mindennap lássam benned az igazit.”

Az emberi lélek ismerője abban is segítséget nyújtott, mire figyeljünk ezen az úton. Olyan dolgokra hívta fel a figyelmet, amik gyakorlása élettani változásokat hoz létre, s ha ezekre figyelünk, boldogsághormonok termelődnek bennünk. Érzéseket hívott elő, ugyancsak történetekbe ágyazottan. Elsőként arról beszélt, mennyire jólesik az embernek, ha észreveszik, ha figyelnek rá, mégpedig úgy, hogy valóban meglátják, milyen helyzetben van. Utalt szándékos vakságainkra, amik azért jönnek létre, mert nem akarunk észlelni, a valóság érzékelése ugyanis kikezdené az egyensúlyunkat, begyakorolt biztonságérzetünket. Másodikként egymás megbecsülésének fontosságával foglalkozott, a másik iránti tisztelet kifejezésének fontosságával. Figyelmeztetett, mennyire hibás kultúránk beidegződése, ami károsnak tünteti fel a dicséret. „Ne dicsérd szembe!” – tartja a mondás, és ezzel elvitatja, mennyire lényeges emberlétünk számára a tisztelet, megbecsültség megélése. „Legyen elég bátorság bennünk, hogy megőrizve a realitásokat, büszkék legyünk egymásra!” – figyelmeztetett. Harmadikként a törődés és gondoskodás értékét emelte ki, mint olyan alapvető szeretetnyelvét, amit mindenki ért.

Felszabadult vidámságot közvetítő előadása történetekkel felvértezve indította el az embereket a válaszadás útján: Adhat-e az eucharisztia életet.

A konferencia négy műhelyre hívta a résztvevőket: Káposztássy Béla atya „Ars celebrandi – az ünneplés művészete” műhelye a liturgiával foglalkozott. Az ünneplés látható, hallható, érezhető, ízlelhető és érinthető elemei hogyan segíthetik a kegyelem láthatatlan valóságának megnyilatkozását, megtapasztalását – erre keresték a résztvevők közösen a választ.

Balázs Tamás, a Győri Egyházmegye hitoktatási bizottságának elnöke és Tóth Lászlóné, a Pécsi egyházmegye pedagógia főmunkatársa a szentségi felkészítés katekumenális útjával foglalkoztak.

Versegi Beáta CB és Rochlitzné Homor Ottília a havi rendszerességgel, gyermekek számára tartott szentségimádás tapasztalatait osztották meg a résztvevőkkel.

Mindegyik műhely törekedett arra, hogy konkrét ötleteket adjanak, de arra is, hogy a résztvevőkben előhívják személyes élményeiket, gondolva itt az első hitélményre, a liturgiában való részvétel nagy átélést adó élményeire.

A nap szentmiséjét Erdő Péter bíboros mutatta be. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Főtisztelendő Püspök úr! Kedves paptestvérek! Krisztusban kedves testvérek!

1. Szent János evangéliuma minden eseményt úgy beszél el, hogy a külső történések mélyebb üzenetét kutatja. De felbukkan benne számos olyan utalás is, amely magukat az eseményeket teszi kézzel foghatóvá, amely a történés valóságát érzékelteti. Az emberek észreveszik, hogy csak egy bárka volt a parton, mikor a tanítványok elindultak. Jézus nem szállt fel arra a hajóra. Hogyan juthatott át a tó túlsó partjára?

A kenyérszaporítás után az emberek magatartása elég felületes. Kíváncsiság látszik belőle, meg az az egyszerű öröm, hogy kaptak valamit. Nem volt elég a tömeg figyelmét felhívni a különös eseményekre. Irányítani is kellett gondolkodásukat, hogy abból, amit tapasztaltak, helyes következtetésre jussanak. Maguktól a kenyérszaporítás után arra gondoltak, hogy valóban Jézus a messiás, tehát királlyá kell tenni őt, hogy megszabadítsa a népet az idegen elnyomástól.

Jézus azonban magasabbra emeli a tekintetünket. Olyan táplálékot kell keresnünk, amely az örökkévalóságra szól. A kenyérszaporítás tehát nem öncélú esemény volt, hanem jel. Nem az volt a fő célja, hogy csillapítsa az emberek földi éhségét, hanem annál sokkal több. Valami olyan titokzatos valóság, amit a körülállók nem értettek meg. Az egész jelenet az Eucharisztiára irányul. Jézus egyes számban beszél a kenyérről. Olyan kenyérről van szó, amely egyrészt az Isten akarata szerinti életet erősíti bennünk, másrészt, ha így éljük le az életünket, az örök boldogságot szerzi meg nekünk.

2. De mit kell tennünk az életben, hogy ezt a célt elérjük? Erre válaszol Jézus a mai evangélium egy későbbi mondatában. A cselekedet, amelyet végeznünk kell, maga a hit. Hit abban, akit Isten küldött. A keresztény hit ugyanis egyszerre Isten kegyelmi ajándéka és emberi cselekedet, amelyből értelmünk és akaratunk egyaránt kiveszi a részét. Vagyis a hit és a tettek nem ellentétei egymásnak. Sőt igazán el sem választhatók, hiszen Jézusban hinni annyit tesz, mint elfogadni őt urunknak és mesterünknek és vállalni, hogy követjük tanítását és parancsait. Tehát az igazi hit maga is cselekedet, Isten és az ember csodálatos találkozása.

3. Nagy öröm számomra, hogy ilyen hittel, jöttünk össze a mai napon az országos kateketikai találkozóra. Ennek a találkozónak a mottója ez volt: „Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet?” A kérdésre a választ hallhattuk az imént az evangéliumból. Elevenen él bennünk a jézusi mondás „a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Minden szövegemlékünk, amely az Eucharisztia alapításáról szól, elmondja, hogy Jézus értünk adott testét és értünk ontott vérét nyújtja nekünk az Oltáriszentségben. Alapvető vonása tehát ünneplésünknek a szentmise áldozati jellege. Nem azért, mintha Isten szenvedést, halált, Fiának szenvedését és halálát kívánta volna, hogy az embereknek életet és boldogságot ajándékozzon. Hanem üdvösségünk és boldogságunk titka az, hogy Istent olyan teljesen és fenntartás nélkül szeressük, ahogyan Krisztus szerette őt. Így értjük meg, hogy a főparancs is – szeresd Uradat, Istenedet tejes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből – örök életünk és boldogságunk titkát tárja fel. Nem kívülről jövő, idegen kötelezettség, hanem a dolog igazi természetének kinyilatkoztatása. Mert örökre és tökéletesen boldogok csak akkor lehetünk, ha teljesen átadjuk magunkat Isten vezetésének, aki tökéletes, aki örökkévaló, aki maga az élet. Jézus Krisztus keresztáldozatában az Isten-ember megadta az emberiség nevében a teljes viszontszeretetet az Istennek. Nekünk az a dolgunk, hogy csatlakozzunk Krisztushoz, hogy részesedjünk áldozatában és életében. Erre vezet el minket a keresztség, amelyben Krisztusba öltözünk és az Eucharisztia, amellyel táplál minket.

Nagyon fontos, hogy minden elméleti megfogalmazás előtt a gyermekeket, a fiatalokat, a hittől távol álló embereket megragadja, elbűvölje egy élmény, megérezzék az eucharisztikus ünneplés és a köztünk jelenlévő Krisztus varázsát. Ehhez fontos, hogy legyen megragadó a látvány a templomba belépő számára, legyen sodró és magával ragadó a liturgikus ünneplés. Különösen a sokak részvételével tartott nagy események legyenek életre szóló élmények a számunkra. Megújulásunkra nagyszerű alaklom az eucharisztikus kongresszusra való készület, különösen pedig a nyitó szentmisére tervezett ünnepélyes elsőáldozás. Erre várjuk szeretettel a gyermekeket, fiatalokat, felnőtt elsőáldozókat Magyarországról és határainkon túlról. Segítsük a felkészülést erre a nagyszerű közös alkalomra, valósítsuk meg a katekéták, az egyházi iskolák és a plébániák alkotó együttműködését. Ennek megtapasztalása erőforrás lesz számunkra a későbbi években is.

Ebben a reményben kérem, az eucharisztikus Krisztus áldását mindazokra, akik a hitoktatás ügyéért fáradoznak. Ámen.

A szombati folytatásban Molnár Ferenc állandó diakónus vezetésével arra néztek rá, mire indítja az embert az élet kenyerével való találkozás. A közös gondolkodást Török Csaba egyetemi tanár Jelenlét. Az Eucharisztia misztériuma a hívő közösség életében címmel teológiai alapvetéseket fogalmazott meg.

Udvardy György, az MKPK hitoktatási bizottságának püspök-elnöke elmondta: „a hitoktatóknak több terhet kell hordozni, mint ami hosszú távon jó, kifeszített és túlfeszített állapot az övék. Nem mondhatjuk azt, hogy dolgozzunk még többet, hanem arra kell figyelnünk, miből élnek a közösségeink, mitől maradnak dinamikusak, vonzóak. A közvetlen közeg, ahonnan újabb munkatársakat lehetne bevonni, kimerült. De mégsem pesszimista gondolatok ezek, nem az utolsó esély hangulata. Evangelizáló helyzetben vagyunk, és ez jó dolog. Tekintsünk fel! Annyira a saját feladatunkra figyelünk, hogy nem élünk a megszólítás lehetőségével, és meggyengült a közösségépítő munkánk. Ez a következő feladat: meg kell nyitni a meghívást új emberek felé. Bátran oda kell fordulnunk emberekhez, és felkérni őket egy-egy feladatra, és biztos vagyok benne, az Úristen meghallgatja kérésünket, küld munkásokat.”

Adhat-e az Eucharisztia életet? – A konferenciát értékelve és a NEK-re kitekintve Füzes Ádám elmondta: jó kérdéseket feltenni talán fontosabbak, mint néhány kész választ adni. Kérdéseknek és kérdések meghallásának vagyunk híján. Az előadások, műhelyek, a szentmise tanítása mutattak utat is, merre kell mennünk. A NEK apropó, hogy megfogalmazzuk a hitünket. A saját köreinkben kell a munkát kezdenünk. Adunk-e megfelelő katekézist? El tudjuk-e mondani az elsőáldozóknak, a szüleinek, a templomba járóknak és rajtuk keresztül ismerőseiknek, az iskolába hitoktatásra járóknak és szüleiknek, hogy mi az Eucharisztia? Erre koncentrál a válaszkeresésünk. Ezen az alapvető szinten kell elindulnunk. Úgy gondolom, hozott válaszokat a konferencia, legalábbis olyan látásmódot adott, ahogy meg tudjuk közelíteni. Ha kicsiben sikerül, talán meglátszódik a megarendezvényen.

Az OHB 22 évvel ezelőtt kezdte meg a nemzeti kateketikai kongresszusok szervezését azzal a céllal, hogy a résztvevők az egyházmegyéket közösen érintő hitoktatási kérdésekről tárgyaljanak, cseréljenek tapasztalatot, és közös álláspontot alakítsanak ki aktuális témákban. 1996 óta kétévente rendezik meg a Nemzeti Kateketikai Kongresszust, melyre az egész országból és a határon túlról is érkeztek hitoktatók. Udvardy György pécsi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának elnöke meghívására minden egyházmegye képviseltette magát a tanácskozáson.

Évközi harminckettedik hét szombatja

Évközi harminckettedik hét szombatja

Az igazságszolgáltatást kérő özvegyasszonyról és a bíróról szóló példabeszédében Jézus a kitartó imára buzdítja tanítványait. Az özvegyet nem rettenti vissza a bíró közömbössége és tétlensége, hanem újra és újra megismétli kérését. Amikor a bíró látja az asszony hajthatatlanságát és azt, hogy aligha fogja őt nyugton hagyni, végül teljesíti a kérést. A példabeszéd végén Jézus talányos kérdést fogalmaz meg: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”
A kérdés arra utal, hogy imádkozni csak a hívő ember tud. Istentől bármit is kérni csak az tud, akiben megvan a hit, azaz hisz Isten létezésében és abban, hogy ő gyermekeiként tekint ránk. Hisz továbbá abban, hogy Istennek hatalma van kéréseink teljesítésére és ezt meg is teszi, ha ezek a kérések megfelelnek az ő akaratának és lelkünk üdvösségét szolgálják. Helyénvaló tehát, ha imáinkban nem a magunk elképzeléseinek megvalósítását kérjük Istentől, hanem azt, hogy az ő akarata, szándéka valósuljon meg életünkben. Ne csupán kéréseinkben, hanem az Istent dicsőítő és neki hálát adó imáinkban is legyünk kitartóak!Vannak élethelyzetek, amikor az emberi erőfeszítés teljesen hiábavaló és már csak egyedül Isten segíthet. Az ő számára semmi sem lehetetlen.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenünk! Te minden emberre úgy tekintesz, mint gyermekedre, még azokra is, akik önteltségükben nem hisznek benned vagy szembeszállnak veled. A szeretet isteni látásmódot kölcsönöz nekünk és arra indít, hogy a gyűlöletet és a bosszút űzzük ki szívünkből, és legyünk mindig készek a megbocsátásra. Miként te a megbocsátással új lehetőséget adsz a bűnösöknek, ugyanúgy mi is új lehetőséget akarunk adni a szeretet által azoknak, akikben talán pillanatnyilag felülkerekedett a rossz. Istenünk! A te jóságod képes legyőzni az emberi rosszat. Segíts minket, hogy minden emberi igazságtalanságot és gyűlöletet legyőzzünk a szeretet által!