A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 17.

A kommentár szerint a zsoltárt ebből az alkalomból szerzették: "Győzelmi ének a távoli istenek néma galambja dallamára." Az alázatos Dávid akkor írta ezt a zsoltárt, amikor a filiszteusok Gethben foglyul ejtették. Az idézet spirituális értelmezéséről annyit mondhatunk, hogy ez a zsoltár az összeszedett ember imája Istenhez, hogy szabadítsa meg őt az előbb felsorolt háborúságoktól. A "Dávid" név jelentése: "szeretett, kedvelt", és ez az összeszedett emberre vonatkozik, akit a mennyei Atya szeret, úgy, hogy azt szent Fia leírja: "Azt akarja, hogy az ilyen emberek tiszta lélekben és testi képzelet nélkül imádják őt". Isten annyira szereti az ilyen embert, hogy a Szentlélek alázatosan és csöndesen megnyugszik fölötte, ezért mondja a zsoltár, hogy az alázatos Dávid költötte az éneket, és ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy Dávid alázatára minden más erénynél nagyobb szükség van az összeszedettségben, ahogy ezt később még kifejtjük. Ez a zsoltár vagy imádság annak a győzelemnek a megünneplésére született, amit a lelki harcban aratott, amikor a mennyben, vagyis a lélek felső vagy legfelsőbb részében az az isteni csönd uralkodik, ami – legyen bár mégoly rövid – oly békés és mentes a képzelet csörömpöléseitől, hogy a lélek leírhatatlan boldogságban nyugszik el. Ennek a lelki győzelemnek a kifejezésére idézzük fel azt a szakaszt, ami az igazak által szerzett legnagyobb győzelemről szól: "Az egész föld tisztelettel elnémult előtte"Lelkünk három mennyországa közül a legfelsőben ezt a győzelmet imádság és isteni támogatás útján lehet elérni. A pokoli fenevad és angyalai minden erejükkel küzdenek, hogy a győzelmet megakadályozzák, és minden fogást bevetnek, ami csak elképzelhető – ezt jelképezik a filiszteusok, akik összeporozzák magukat, úgy támadnak, hogy megvakítsák az imádkozó ember szívét és háborút viseljenek ellene. Figyeld meg, hogy az ördög az imádkozó embert olyan ravaszul zavarja, mint ahogy a sas üldözi a szarvast. Azt mondják, hogy a sas kinéz egy homokos részt, ahol meghempereg, és tollait homok és por fedi be. Aztán lecsap a szarvas fejére, karmait belemélyeszti, és olyan ügyesen rázza le a port magáról, hogy az belemegy a szarvas szemébe és megvakítja. Az fájdalmában és vakon lezuhan a meredeken, összetöri magát, és a sas elbánik a szegény állattal. A próféta szavai a filiszteus sasra vonatkoznak, amely a gonosz gondolatok porát hordja magán, hogy elvakítsa a szemlélődőt, ezt a gyors szarvast: "Az Úr messziről, a föld széléről rád szabadít egy népet, amely mint a sas, lecsap rád, olyan népet, amelynek nem érted a nyelvét, egy zord tekintetű népet, amely nem nézi majd az öreget és nem kíméli a fiatalt" .Az ördög azon mesterkedik, hogy szégyentelen gondolatokat ültessen az imádkozó emberbe, még akkor is, ha már olyan öreg, hogy a természet megtagadja tőle, amit az ördög felkínál neki. Ezek a gondolatok annyira messze vannak a jelen valóságtól, hogy az illető emlékezni kezd, és azzal foglalkozik, amit fiatal korában tett, és ha az ördög nem nyeri meg ezt a csatát, akkor olyan gondolatokat kelt fel benne, amiket az illető addig el se tudott képzelni. Világosan látható, hogy mindez az ördög munkája, mert az illető képtelen megérteni ezek nyelvét, és olyan ravaszul ejtik csapdába, hogy értelemmel alig átlátható. Lecsapnak, mint a szárnyaló sas, amely zuhanásával arra akar késztetni, hogy egyezz bele a gondolatokba, és mivel nagyon gyorsak és fürgék, nem lehet megragadni azokat, mint ahogy Ábrahám  vigyázata sem volt elég, hogy elkergesse a gyors ragadozó madarakat az imádság áldozatáról mindaddig, amíg az Úristen meg nem segítette az imádkozót, ahogy megsegítette Dávidot. Dávidot a filiszteusok Gethbe hurcolták, aminek a jelentése "szőlőprés", mert mielőtt valaki megízlelhetné a győzelmet, ezer csapást kell kiállnia és ezerszer taposnak rajta, ahogy Dávid mondta a zsoltár elején, amelynek feliratát magyarázzuk. A taposás és a csapások az a kemény küzdelem, amit ebben a lelki háborúban el kell viselnünk, mialatt a vágyott győzelem reménye olykor elhomályosul bennünk. Az ügyes bajvívásról szóló eme újabb oktatásunk nyomán biztos érzed, hogy akaratod a szeretetre indul, annak tüzét éleszti, és így az értelmedre ráakaszkodó gondolat-csutakokat hamar elemészti a szeretet tüze. (V. fejezet)

Himnusz LXX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

 

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Krisztus, tündöklő nappalunk,

az éj árnyát eloszlatod,

kit fényből fénynek vall a hit

és fénnyel áldod szentjeid.

Esengünk hozzád, szent Urunk,

míg tart az éj, vigyázz reánk,

találjunk benned pihenést,

adj nyugodalmas éjszakát.

Mikor lecsukjuk két szemünk,

a szívünk virrasszon veled,

őrködjék mindig jobb kezed

hűséges híveid felett.

Védelmezőnk, tekints le ránk,

igázd le ellenségeink,

vezesd szolgáidat, kikért

véred váltsága volt a bér.

Legyen most néked, Krisztusunk,

és szent Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled

zengjen dicséret szüntelen. Ámen.

Ferenc pápa: Pio atya, Isten irgalmának simogatása mindenki iránt

Ferenc pápa a Pio-atya tisztelőkkel találkozik a Szent Péter-téren - ANSA

A világnak úgy kell Isten irgalmassága, mint egy falat kenyér. Ennek az irgalmasságnak volt a szolgája Szent Pietrelcinai Pio, aki emberek milliói számára vált az „Atya élő simogatásává”. Ferenc pápa ezt állapította meg szombaton délelőtt, amikor a Szent Péter-téren fogadta a Pio atya-imacsoportok tagjait. Összesen nyolcvanezren töltötték meg a teret, köztük a Manfredonia-Vieste-San Giovanni Rotondo főegyházmegye zarándokai, valamint a Pio atya által alapított, a Szenvedés enyhítése-nevű kórház dolgozói. Ferenc pápa azt kérte az imacsoportoktól, hogy legyenek az irgalmasság „erőművei”, amelyek szeretetenergiát termelnek az egyháznak és a világnak.

Pio atya nem járta be a világot, mert számára a világ a gyóntatószéket jelentette, és azért is, mert a világ forgott és forog ma is körülötte, alig ötven évvel halála után, hogy megízlelje az Istennel való lelki megbékélés megfizethetetlen örömét. A pápa egy nagyon szép kifejezéssel élve, amely teljes összhangban áll a szentévvel, megállapította: Pio atya „Isten simogatása” volt.

A megbocsátás illata

Pio atya segített az embereknek megtapasztalni a megbocsátás szépségét. Azt a tudományt, amit napról napra kell elsajátítanunk. Elmondhatjuk, hogy Pio atya az irgalmasság szolgája volt. A „meghallgatás apostolkodását” utolsó erejéig menően végezte. A gyóntatás szolgálatán keresztül vált az Atya élő simogatásává, aki begyógyítja a bűn sebeit és békéjével felüdíti a szívet. Szent Pio soha nem fáradt bele, hogy fogadja és meghallgassa az embereket, hogy idejét és energiáját áldozza rájuk, hogy ezáltal elhintse az Úr bocsánatának illatát.

Aki imádkozik, az nem üzletel

Sajátos hivatásának megéléséhez az erőt egy nagyon intenzív belső életből merítette. Ez olyannyira ragadós volt, hogy életre hívta azokat az imacsoportokat, amelyeket a kapucinus szeretett a „hit faiskoláinak”, a „szeretet tűzhelyeinek” nevezni. Az ima ugyanis az az erő, amelyik mozgatja a világot – idézte Pio atya szavait Ferenc pápa. Az imádság tehát nem egy hasznos gyakorlat, amivel megnyugtatjuk a szívünket. Nem is egy eszköz arra, hogy elérjük Istennél azt, amire szükségünk van. Ha így lenne, akkor enyhe önzés vezérelné az imát. „De én azért imádkozom, hogy jól legyek, mint ahogy az ember bevesz egy aszpirint”: nem, nem így van. Azért imádkozom, hogy valamit elérjek: de hiszen akkor ez egy üzlet. Nem így van – nyomatékosította a pápa. Az imádság valami más. Az ima a lelki irgalmasság cselekedete, amelyik mindent el akar vinni Isten szívéhez, rá akarja bízni a dolgait.

Az ima csodákat tesz

A Szentatya elidőzött az imádság fogalmának megvilágításánál. Az ima nem más, mint egy kulcs, amivel kinyithatjuk Isten szívét. Egyszerű, sima kulcs ez, mert Isten szíve nincs szigorúan lezárva mindenféle biztonsági intézkedésekkel, ugyanis az ő szíve egy atyai szív. Ez az egyház legnagyobb ereje, az imádság. Ha ezt elveszítjük, akkor félő, hogy másra támaszkodunk: az eszközökre, a pénzre, a hatalomra; míg az evangelizálás elhalványul, az öröm kialszik és a szív unalmassá válik. Ti unalmas szívet akartok? – kérdezte a pápa a Szent Péter-teret megtöltő híveket. Nem? Vagy örömteli szívet akartok? Igen – zúgott a válasz, mire a pápa megadta a receptet: akkor imádkozzatok!

Az imacsoportok tehát legyenek az irgalmasság „erőművei”: amelyek mindig nyitva állnak és mindig működésben vannak, hogy az ima alázatos erejével elvigyék Isten világosságát a világnak, és a szeretet energiáját az egyháznak. Legyetek mindig az ima örömteli apostolai! Az ima csodákat tesz. Az imaapostolkodás csodákat tesz – magyarázta a pápa.

Álljunk a betegek mellett

A Pio atya által alapított kórház, mely a Szenvedés enyhítése-nevet viseli, immár hatvan esztendeje igyekszik az irgalmasság testi jócselekedeteit végezni a betegek javára. A pápa rendkívülinek nevezte azt a sajátos hozzáállást, amely Pio atyát egy kórház megnyitására késztette. Gyógyítani a betegséget, de egyben gondozni a beteget. Megeshet, hogy mialatt a test sebeit ellátják, még súlyosabban megsérül a lélek, s ezek a sebek még lassabban és gyakran nehezebben gyógyulnak. A haldoklók is, akik olykor látszólag nincsenek tudatuknál, részt vesznek az imában, amit hittel végeznek a közelükben, és Istenre bízzák magukat.

A haldokló ember Istenre meri bízni magát

Ezzel kapcsolatban Ferenc pápa megosztotta hallgatóságával egy személyes emlékét. Egy pap barátja halálos ágyán feküdt, kómában, nem volt magánál. Az orvosok nem értették, hogy képes egyáltalán még lélegezni. Ekkor bejött egy másik pap barátja. Odament hozzá és beszélt neki, ő pedig hallotta. „Hagyd, hogy elvigyen az Úr. Engedd el magad, bízzál az Úrban, bízd rá magad…” És ezekkel a szavakkal a haldokló elengedte magát, és békében elment. Sok embernek, sok betegnek van szüksége szavakra, simogatásra, hogy erőt merítsen belőle betegsége hordozásához vagy ahhoz, hogy elébe menjen az Úrral való találkozásnak. Segítségre van szükségük, hogy rábízzák magukat az Úrra.

Ferenc pápa is el szeretne menni San Giovanni Rotondóba

Hálás vagyok nektek – fordult a Pio atya kórházában dolgozókhoz a pápa -, amiért hozzáértőn, szeretettel és élő hittel szolgáljátok a betegeket. Bárki is látogasson szép földetekre – és én szeretnék elmenni -, találja meg bennetek az Ég fényének visszatükröződését.

Évközi negyedik hét szombatja

Évközi negyedik hét szombatja

Keresztelő János halálának elbeszélése után Márk evangélista visszatér az események eredeti menetéhez és azzal folytatja írását, hogy a Jézus által küldött tanítványok visszatérnek Mesterükhöz. Jézus pihenést javasol nekik szolgálatuk után, miközben ő fáradhatatlanul tanítja a hozzá érkező népet.
Az evangéliumokban számos esetben találkozhatunk a tanító Jézussal. Tanításának, beszédeinek helyszíne egészen változatos. Tanít a jeruzsálemi templomban és vidéki zsinagógákban, tanít hegyen, sík terepen és tóparton. Igazi vándortanító, aki járja a városokat és falvakat, hisz tanítani akarja az embereket. Bár több hasonlóság is felfedezhető a korabeli tanítók, rabbik és írástudók, valamint Jézus tanítói módszere között, mégis észre kell vennünk az egyik legjelentősebb különbséget. Miközben az előbbiek az Írásból és a törvényből indultak ki és annak tekintélyére hivatkoztak, addig Jézus tanítói tekintélyét az adja, hogy ő a mennyei Atya küldötte, s azt tanítja, amit az Atya bíz rá. Tanításának elfogadása az üdvösséget jelenti az ember számára.
Jézus tanítása ebben az értelemben felszólítás a megtérésre, amely nem csupán bűnbánatot jelent, hanem teljes megújulást. Feltételek és fenntartások nélkül Istenhez fordulok, aki a boldogságot és az örök életet adja.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Könyörülj rajtam, Uram Jézus Krisztus, mint ahogy a jobb latoron könyörültél! Hatalmas kegyelmedbe ajánlom értelmemet, lelkemet, testemet, becsületemet és minden javamat.
Oltalmazz engem és szeretteimet, minden embertársamat a gonosztól, kártól és veszedelemtől. Öld ki belőlünk a bűn átkát, és add, hogy új életet éljünk!
Canisius Szent Péter

 

Hívom a családokat 2016 februárjában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Képzeld – mondta barátnőjének egy idős asszony –, a napokban felkeresett egy szakdolgozatát író főiskolás. Arról faggatott, hogy én – akit tizenévesen szüleivel együtt kitelepítettek, aki így nem járhatott középiskolába sem, akinek nem egyengette senki és semmi az útját, sőt – hogyan gondolok vissza most, túl a nyolcvanon fiatalságomra, aktív életemre. Elmondtam, hogy milyen öröm volt a többi kitelepített fiatallal együtt a szabadidőnkben olyan dolgokról beszélgetni, amit mások a gimnáziumban megtanulhattak. Eldicsekedtem, hogy idős és betegeskedő szüleimet én tartottam el azzal, hogy többletmunkát vállaltam a faluban. Amikor meg visszakerültem a városba, és csak kazánfűtő lehettem egy szociális otthonban, akkor napközben sok szabadidőm jutott a jó meleg kazánházban, hogy levelezőként készüljek az érettségire. A főiskolás jegyezgetett, alig-alig kérdezett valamit, aztán egyszer csak kifakadt: „Ne tessék haragudni, de ezzel én nem tudok mit kezdeni. Engem az érdekelne, hogy milyen szörnyűségeken tetszett átmenni, hogy milyen gonoszságokkal találkozott. Arról beszéljen, hogy milyen sokat kellett szenvednie, hogy mi mindenről maradt le, hogy hogyan szorították mindenütt a háttérbe!” „Tudja – válaszolt az idős asszony –, nekem boldog életem volt, sokat kellett küzdenem, de ez szép és jó volt, nem szenvedés, mindig tudtam, hogy küzdés nélkül siker sincs.”

A közgondolkozás azt tartja, hogy az ember akkor lehet boldog, ha igényei és vágyai maradandóan teljesülnek. Mivel az emberi törekvések nagyon szerteágazók, a boldogság tartalmi megnevezése is sokféle lehet. Kant szerint az ember valójában soha nem tudja egyértelműen megmondani, hogy mit óhajt és mit akar. Aquinói Szent Tamás viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen az azonos akaratának teljesülésével. Másrészt mivel a boldogságot véges, földi lehetőségeink között keressük, de teljességét földi életünkben meg nem tapasztalhatjuk, mindig csak úgy lebeg előttünk mint eszmény. Isten az embert szeretetre, életre és boldogságra, és nem szenvedésre és halálra teremtette. A halál és a gyűlölet a bűn következménye. Isten azonban a bűn miatt nem vonja vissza minden embert üdvözíteni akaró tervét, hanem megváltást ígér. A földi élet megmarad ugyan a megpróbáltatások, a döntések és a küzdelmek idejének, de az ember végső célja az, hogy örökre részesedjék Isten életében, s benne megtalálja teljességét és nyugalmát. „Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezen felül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van.” (Sir 15,14–18)

Idézzetek fel olyan eseteket saját életetekből, amelyekben nehéz volt minden szempontot mérlegelve döntenetek! Mi segített a helyes döntés meghozatalában?

Az ember földi élete a családban kezdődik, ott fejlődik, alakul, érik. „A gyermek számára életbe vágóan fontos, hogy első életéveiben a feltétlen elfogadás és a szerető gondoskodás légköre vegye körül. Ennek elsődleges helye a harmonikus családi otthon. A család Aquinói Szent Tamás kifejezésével – és a modern embertudományok szerint is – „szellemi-lelki anyaméh” a gyermek számára: éppen annyira nélkülözhetetlen egyénisége kibontakozásához, mint ahogyan a magzati állapot a test kifejlődéséhez. Ahhoz, hogy az ember személyisége kialakuljon, szeretetre, »lélektől lélekig« ható párbeszédre és érzelmi kötődésre van szüksége. Megszületése után a csecsemő befogadja a reá sugárzó szeretetet, és annak légkörében nő fel: kapcsolatokat épít ki a körülötte élő, vele foglalkozó emberekkel, elsősorban szüleivel, testvéreivel, rokonaival. Idővel azonban el kell jutnia e szeretet viszonzásáig, sőt a másokra figyelő, róluk gondoskodó szeretethez is.” (A boldogabb családokért, a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele, 1999.)

Hol húzódik az igénytelenség szabadsága (a szabadosság) és az igényesség szabadsága közötti határvonal?

A család az a hely, ahol az ember megtanulja nemcsak megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól és a szentet a profántól, hanem az ezek közötti döntést is. „Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.” (Gaudium et spes, 17.) Ahhoz, hogy szeretni tudjuk a jót és tartózkodni tudjunk a rossztól, állandóan kérnünk kell a világosság és az erő e kegyelmét, élnünk kell a szentségekkel, együtt kell működnünk a Szentlélekkel, és követnünk kell hívásait. Ezért olyan fontos, hogy a család már a bölcsőben megalapozza a gyermek hitét, lefektesse azokat az alapokat, amelyekre építve élete részévé tud válni a kegyelem.

Az ember saját magát mint személyt éli meg, teljességéhez hozzátartoznak én-te kapcsolatai, a kölcsönös szeretet is. Szeretni is csak szabadon lehet, az igazi szabadság pedig az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Ebben az értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti. Harmonikus életünk, boldogságunk egyik legfontosabb feltétele, hogy szeretünk és szerethetők vagyunk.

Modern világunkban az élet egyre több kötöttséggel jár, sokszor úgy érezzük, hogy hiába tudjuk, mi a jó, kénytelenek vagyunk a kevésbé jót választani. Hogyan lehet az ilyen helyzeteken úrrá lenni? Milyen segítséget nyújthat a közösség?

Könnyen beszélsz – szólalt meg elgondolkozva az idős asszony barátnője –, mert veled, akárhova kerültél, mindenütt azonnal mindenki barátságos volt, kollégáid, főnökeid szerettek, megbecsültek, jó házasságban éltél, a gyerekeid, unokáid pedig most is szeretettel vesznek körül. Így könnyű azt mondani, hogy „boldog életed volt”. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az én szerencsém ott kezdődött – hangzott a válasz –, hogy a szüleim nagyon szerették egymást, az otthonunk szeretetteli légkörű volt. Úgy neveltek, hogy mindenkit tiszteljek, becsüljek, még akkor is, ha nem barátságos velem. Anyám mindig azt mondta, ha valaki goromba veled, te ne legyél vele az, nehogy oka legyen veled gorombán bánni. Voltak az életemben nehéz időszakok is, de sohasem keseredtem el, mert bíztam Istenben. Tudtam, hogy szeret, hát hogyne szerettem volna Őt én is, és ez a tudat boldog örömmel töltött el. Most boldogan gondolok vissza ezekre az időkre, küzdelmesek voltak, de szépek. Azt mondtam annak a szakdolgozatát író főiskolásnak is, hogy ne azon fáradjon, hogy a rosszat, a keserű és fájdalmas eseményeket dokumentálja, abból kevesen fognak okulni. Inkább keresse azt, hogy mi segítette hozzá az embereket ahhoz, hogy nehéz helyzetekben igazi sikereket érjenek el. Hogyan lehetett kedvezőtlen körülmények között boldog családokat alapítani? Egyáltalán: mi a boldog élet titka? Az én tapasztalatom az, hogy a boldogság belülről forrásozik, és ha ez a forrás bő vizű, akkor a külső körülmények nem tudják elnyomni.

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Himnusz LXIX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

 

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Dicsérjük dallal az Urat,

buzgó készséggel lelkesen:

az óra, íme, délre jár

s bennünket imádságra hív.

Ez szent idő: az áldozat,

boldog Bárány, keresztre száll

és híveit megváltva most

dicsőségünket szerzi meg.

E fénytől, mely tűzőn ragyog,

homályba hull a déli ég:

szívjuk szívünkbe lelkesen

kegyelme lángját s erejét.

Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,

és egyszülött örök Fiát,

s a Szentlelket, ki vigaszunk

meg nem szűnő időkön át. Ámen.

 

Ferenc pápa homíliája: Isten az alázatos stílussal győz

Ferenc pápa prédikál a szentmise során a Szent Márta-házban - OSS_ROM

Az emberek „legnagyobbja”, az „igaz és szent”, aki előkészítette az embereket a Messiás érkezésére, egy börtöncella sötétségében végzi, lefejezve, magányosan, egy királynő bosszúálló gyűlölete és a feleségének alárendelt király gyávasága miatt elítélve.

Az utolsó próféta

Mégis így győz Isten – jegyezte meg a pápa, idézve a napi evangéliumot, amely Keresztelő János halálát beszéli el (Mk 6,14-29). Keresztelő János, az asszonyok szülöttei között a legnagyobb ember, így fogalmaz a Jánost magasztaló formula. Ezt nem egy pápa mondta, hanem Jézus. A legnagyobb szent ő, ezekkel a szavakkal avatta szentté Jézus. János börtönben végzi, lefejezve. Az evangéliumi idézet utolsó mondata is belenyugvást tükröz: „Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.” Így végzi az asszonyok szülöttei közül a legnagyobb ember. Egy nagy próféta. Az utolsó próféta. Az egyetlen, akinek megadatott, hogy meglássa Izrael reménységét.

A legnagyobb gyötrelme

Ferenc pápa nem áll meg az Evangélium tényénél. Megpróbál belépni János cellájába és annak a pusztába kiáltó hangnak a lelkében puhatolózni, aki az „Utána jövőnek a nevében” keresztel meg tömegeket. Most nemcsak börtöne láncai kötik, hanem a kétség is emészti minden ellenére. A börtönben a kétség belső kínzásától is szenvedett: „Talán, tévedtem? Ez a Messiás nem olyan, amilyennek elképzeltem, hogy lennie kellene a Messiásnak…” – gondolhatta. Elküldte tanítványait, hogy kérdezzék meg Jézust: „Mondd meg az igazságot: te vagy az, akinek el kell jönnie?”. Szenvedett ettől a kétségtől. „Tévedtem, hogy olyan valakit hirdettem, aki nem is az? Megtévesztettem a népet?” Ennek az embernek a belső szenvedése és magánya ez… „Én pedig kisebbedem testben és lélekben…”

Alázatosak a végsőkig

„Kisebbedés”, ilyen lett János élete – ismételte Ferenc pápa. Egy nagy ember, aki nem saját megdicsőülését kereste, hanem Istenét és nagyon prózaian, névtelenül végzi. De ezzel a viselkedéssel készítette elő Jézus útját, aki hasonló módon, gyötrődve, magányosan, a tanítványai nélkül halt meg.

Jót tesz nekünk, ha ma elolvassuk ezt az evangéliumi részt, Márk evangéliumának VI. fejezetét. Olvassuk el és lássuk meg, hogy Isten hogyan győzedelmeskedik. Isten stílusa nem olyan, mint az emberé. Kérjük az Úrtól az alázat kegyelmét, amellyel János rendelkezett és ne ékeskedjünk mások érdemeivel és dicsőségével. Elsősorban kérjük a kegyelmet, hogy életünkben mindig legyen hely arra, hogy Jézus növekedhessen és hogy mi pedig egyre kisebbé váljunk – zárta pénteki reggeli homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában.

Évközi negyedik hét péntekje

Évközi negyedik hét péntekje

Az apostolok Jézus általi küldése és visszaérkezése közé Szent Márk evangélista beilleszti Keresztelő János halála elbeszélését. A történetben szereplő Heródes Antipász nem tévesztendő össze az apjával, a Jézus születése körüli időkben uralkodó Nagy Heródes alakjával. Heródes Antipász valójában nem király volt, - eredménytelenül folyamodott a római császárhoz a királyi címért - hanem ún. negyedes fejedelemként irányította az apja halála után neki jutó országrészt, így Galileát is.
Amikor Jézus galileai területen, Názáretben és környékén járt, az uralkodó is értesült cselekedeteiről és próbált magyarázatot találni a rendkívüli csodákra. Úgy tűnik, adott arra a korabeli szóbeszédre, amely szerint Keresztelő János támadt fel a halálból és él tovább Jézus személyében. Bár Heródes is elismerte, hogy János „igaz és szent” ember, mégis rossz néven vette tőle, hogy bűnére és törvényszegésére figyelmeztette, hogy tudniillik nem szabadott volna házasságot kötnie testvére feleségével, ezért elhallgattatása érdekében bebörtönözte. János végül mégsem Heródes haragjának, hanem inkább gyengeségének lett az áldozata, amit a felesége bosszúálló módon kihasznált.
Keresztelő János példája azt mutatja, hogy az igazság kimondása és a bűnre való figyelmeztetés minden esetben kötelesség.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Ó, Jézusom, Megváltóm, itt vagyok lábaidnál! Szeretem, dicsérem és áldom egész szívemből isteni gondviselésedet mindenért, amit rám küldtél vagy megengedtél. Mert mindaz, ami általad történik, jó és csodálatra méltó. Szent akaratod történik mindenben és minden által, bármennyire lázadozzék is ellene természetem. Legyen áldott és imádott isteni végzésed mindörökké! Ég és föld előtt megvallom, teljes szívemből hiszem, Uram, hogy igazságos vagy, és hogy ezt a szenvedést, sőt, sokkal többet is megérdemlek bűneimért. Azért ezt a megpróbáltatást szívemből vállalom a te dicsőségedre, igazságod kiengesztelésére, szent akaratod teljesítésére, szenvedésed iránti tiszteletből, melyet bűneimért viseltél el.
Eudes Szent János

A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 16.

7.Háborút hoznak a gondolatok, ahol nem zárják az ajtót.

Guerra dan los pensiamentos; tú con no cerrar la puerta.
A gondolatok ostroma

 
Az öt érzékszerv a gondolatainkat is megtámadja, ha ima során dühösek leszünk valami miatt, amit láttunk vagy hallottunk. Ezek a gondolatok áradva jönnek, ha sok időnk van az imára, mintha azért kívántuk volna az összeszedettséget, hogy nyugodtan végighallgathassuk a világ ügyeit. Az áldott Jób erről beszélt, amikor azt mondta, hogy a szív a szemét követte. Gyakran előfordul, hogy amikor az emberek azon igyekeznek, hogy elnyerjék az összeszedettséget, a szívük elrepül az után, amit előtte láttak, mint amikor a gyerekek kergetik a pillangókat. Ez főleg azokkal történik meg, akik mohón bámulnak meg dolgokat, nagyon figyelmesen hallgatnak másokat, és mindezeket túl sokra becsülik. A szív négy szenvedélye – öröm, remény, félelem és szomorúság – is elindíthatja a gondolatoknak ezt a háborúságát, mert mint négy szél fújnak az összeszedettség ellenében, megpróbálják fölkorbácsolni a lelkiismeret tengerét és vihart akarnak okozni. Támadás érkezhet az emlékezet felől is, mert ha az elme lemond annak kontrolljáról és hagyja működni, akkor nem tud egy valamire összpontosítani, hanem gyöngesége folytán egyik témáról a másikra ugrik, helyes és téves gondolatokat kerget, néha még aggályosabban és kitartóbban, amikor az összeszedettség során el akarjuk csendesíteni. Testi állapotunk lehet a további oka a háborúságnak szívünkben. Tudjuk, hogy a betegeknek kényesebb kívánságaik vannak, és könnyebben fennakadnak apróságokon. Ismertem egyszer egy embert, aki erről panaszkodott a halálos ágyán, és az volt a legnagyobb bánata, hogy nem tudott összeszedett lenni. Nagyon megijesztette őt, hogy már nem tudta élvezni azt, ami pedig azelőtt sokszor része volt. Hogy milyen fajta gondolat támad meg, az attól is függ, milyen a domináns hangulatunk vagy akkor éppen mi élt bennünk. A rossz hangulat kicsinyessé és nyugtalanná teszi a szívet, míg a jó természetű, emberek békésebbek és a lármázó gondolatok harca kevesebb kárt tesz benne. A rossz gondolatok ellenőrzésének szokása viszont megfelelő ellenszer lehet a rossz hangulatú embernek, aki viszont békésnek gondolta magát, az gondatlanság által még nagyobb belső konfliktusba keveredhet. Ahogy Dávid mondja, ezek és más gondolati harcok ostromolnak minket éjjel-nappal, és ezt látjuk a zsoltárban is: "Irgalmazz nekem, Istenem, mert rajtam taposnak egész nap, folyvást szorongatnak és el akarnak nyomni. Ellenségeim szüntelenül tipornak engem, és sokan vannak, akik vesztemre törnek. Amely napon elfog a félelem, én benned bízom, Uram. Isten ígéretét magasztalom. Istenben remélek, nem félek: halandó mit árthat nekem? Nem hagynak nyugton egész nap szavaikkal, és minden gondolatukkal vesztemet tervezik." Ebben a néhány szóban Dávid röviden érinti azt, amiről beszéltem. Hogy pedig lelkileg értsd és meglásd, milyen jól illik mindez a mondandónkhoz, nézd meg, hogyan kezdődik a zsoltár: "Irgalmazz nekem".

Himnusz LXVIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Sion, díszítsd nászágyadat,

fogadd a várva várt Urat!

Lobogjon hűség mécsese,

közel már szíved Jegyese.

Siess eléje, boldog agg,

a várt öröm megjött, fogadd!

S a nagy titkok követjeként

a nemzetekhez vidd a Fényt!

Ó, nézd az ifjú Szűzanyát,

templomba hozta magzatát;

ki minden törvényt alkotott,

törvény előtt most meghajolt.

Ajánld fel, Szűz, a Kisdedet,

tied, s Atyádé, véle Egy,

ajánld, ki minket felajánl,

hogy el ne érjen bűnhalál.

Királyi Szűz! Jöjj, hozd Fiad,

így kettős lesz az áldozat!

Örömre gyújtja a szívet,

ki mindnyájunknak üdve lett.

Ki nemzeteknek megjelensz,

dicsérünk téged, Jézusunk,

Atya s Szentlélek, áldva légy

most és örökre szüntelen. Ámen.

Ferenc pápa: A hit a legnagyobb örökség, amelyet magunk után hagyhatunk

Ferenc pápa szentmisét mutat be a Szent Márta-ház kápolnájában - OSS_ROM

A legszebb örökség, amelyet másoknak hagyhatunk, a hit. Ferenc pápa így fogalmazott csütörtök reggeli szentmiséje során a Szent Márta-ház kápolnájában. Homíliájában arra hívott, hogy ne féljünk a haláltól, mert az élet útja tovább folytatódik.

A halál gondolata megvilágítja az életet

A nap első olvasmánya (1Kir 2,1-4.10-12) Dávid király haláláról szól. Minden élet véget ér – jegyezte meg a pápa. Ezt a gondolatot nem nagyon szeretjük, mindig eltakarjuk, de ez a minden napok valósága. A fényre, amely megvilágítja az életet, vagyis az utolsó lépésre gondolni olyan valóság, amellyel mindig foglalkoznunk kell.

Az egyik szerdai általános kihallgatás alkalmával a betegek között volt egy idős szerzetesnő, akinek béke sugárzott az arcáról és ragyogott a tekintete – mesélte a pápa. Megkérdezte tőle, hogy hány éves. Egy mosollyal így válaszolt: „83, de utam vége felé járok ebben az életben, hogy megkezdjem másik utamat az Úrral, mert hasnyálmirigyrákom van”. Ilyen békében volt ez az apáca, aki intenzíven élte meg megszentelt életét. Nem félt a haláltól. A pápa megismételte a szerzetesnő szavait: „Élet utam vége felé járok, hogy megkezdjem a következőt.” Ez egy átmenet. Ezek a dolgok jót tesznek nekünk – állapította meg a pápa.

A hit a legszebb örökség

Dávid 40 éven keresztül uralkodott Izraelen. De 40 év is elmúlik – jegyezte meg a Szentatya. Halála előtt Dávid arra buzdítja fiát Salamont, hogy tartsa be az Úr Törvényét. Dávid sokat vétkezett életében, de megtanult bocsánatot kérni és az egyház szent királynak nevezi őt. Bűnös, de szent! Most halála óráján a legszebb és legnagyobb ajándékot hagyja fiára, amit egy ember gyermekének adhat: a hitet.

Amikor valaki végrendeletet ír, azt mondja: ezt és ezt ennek és ennek hagyom… Ez így rendjén van, de a legszebb és legnagyobb örökség a hit. Dávid emlékezik Isten ígéreteire, saját hitére ezekben és emlékezteti rá fiát. Amikor a keresztség szertartásában a szülőknek átadjuk az égő gyertyát, a hit fényét, azt mondjuk: Őrizd meg a hitet és gyermeked növekedjen a hitben, ezt hagyjátok rá örökségként. Ezt tanítja nekünk Dávid, aki ezután meghal, ugyanolyan egyszerűen, mint minden ember. De jól tudja, mit tanácsoljon fiának és mi a legjobb örökség, amit ráhagyjon: nem a királyság, hanem a hit! – mutatott rá Ferenc pápa.

Isten hűséges, Atya és sosem okoz csalódást

Jót tesz nekünk, ha feltesszük magunknak a kérdést: Milyen örökséget hagyok hátra életemmel? Egy hívő ember örökségét hagyom magam után? Ezt az örökséget hagyom gyermekeimnek? Kérjünk az Úrtól két dolgot: hogy ne féljünk az utolsó lépéstől, ahogy az apáca említette; és hogy életünkkel legjobb örökségként hagyjuk magunk után a hitet, a hitet a hűséges Istenben, aki mindig közel áll hozzánk, aki Atya és sosem okoz csalódást – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Évközi negyedik hét csütörtökje

Évközi negyedik hét csütörtökje

A názáreti zsinagógában történtek nem tántorítják meg Jézust küldetésében. Fellépése mindenképpen kudarc és csalódás volt, ő sem számíthatott arra, hogy földijei hitetlenül, elutasítóan fogadják őt. Mégsem csügged, hanem folytatja útját, továbbra is járja a környék településeit, hogy tanítsa az embereket. Tizenkét tanítványának missziós útra küldésével az volt a szándéka, hogy működését kiterjessze, tanítása minél több helyre eljusson. Jézus cselekedetét az evangélista azzal írja le, hogy először „magához hívta,” majd pedig „elküldte” őket. Ő tehát a kezdeményező, ő küldi a tanítványokat, tőle indulnak azok, akik küldetést kapnak. A tanítványok küldetése tehát nem független Jézustól, hanem Mesterükhöz kötődik. Ő látja el őket tanácsokkal az útra, ő ad nekik utasításokat az elvégzendő feladatra vonatkozóan és ő ad nekik erőt ahhoz, hogy szolgálatuk, munkájuk hatékony legyen. Bár ennél a résznél még nem szerepel az „apostol” kifejezés az útnak indulókkal kapcsolatban, mégis a szó eredeti értelmében mondhatjuk rájuk, hiszen valóban küldöttek, azaz apostolok ők.
Keresztény emberként minden nap késztetést érzünk arra, hogy kezünkbe vegyük azt a vándorbotot, amiről Jézus beszél. Érezzük felelősségünket, hogy útnak kell indulnunk az emberek felé, hogy elvigyük nekik Jézus tanítását. Induljunk! Mindannyian küldöttek vagyunk!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Add Uram, hogy minden dolog felé rendezett szeretettel forduljak, elszakítva tekintetemet a földről és az ég felé fordítva; úgy használjam e világ javait, mintha nem használnám.
Add, hogy értelmem bizonyos belső érzékével meg tudjam különböztetni azokat a dolgokat, amelyekre szükségem van, azoktól, amelyek csak élvezetemre szolgálnak, hogy így az átmeneti dolgokkal csak ideiglenesen foglalkozzam, és csak a szükséges mértékben, de ugyanakkor örök vággyal öleljem át az örök valóságokat.
Clairvaux-i Szent Bernát

 

A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 15.

Ne foglalkozz a gondolatokkal

 
A gőgös Lucifert úgy is legyőzhetjük, ha megvetjük és semmibe vesszük az általa sugallt gondolatokat. Minél inkább lenézzük ezeket a gondolatokat, annál könnyebben tudunk róluk lemondani. Igazából ezek a gondolatok nem tesznek kárt bennünk, hanem segítenek megtisztítani lelkünket, ezért úgy kell tennünk, mint az az ember, aki ment az utcán és a szél egy hatalmas porfelhőt fújt az arcába, úgyhogy semmit se látott. Nem törődött vele, hanem csukott szemmel továbbment. Belső harcunkban nekünk is be kell hunynunk a szemünket, meg kell vetnünk az ördögöt és tovább kell mennünk, kitartva az imádságban és a jótettekben. Ahogy a szél elcsöndesedik, és a por leülepszik az ember körül, aki az utcán megy, úgy ülnek el az ördögtől felkorbácsolt szelek is, ha úgy teszel, ahogy tanácsoltam. Ne felejtsd, hogy ezek a gondolatok nem benned születtek, hanem az ördög ülteti el, hogy később kihajtsanak, és ha bízunk az Úrban, akkor ő ezt nem engedi meg. Ha különböző gondolatok gyötörnek, akkor az egyik egyszerű orvosság, ha nemet mondasz nekik az imádság alatt, mert ez az idő kizárólag Istené. Az okosság legyen az ajtód őre, aki minden látogatónak megmondja, hogy most senkit sem fogadsz. Némelyeket nem enged be, mert nincs rájuk szükség, sőt senki se hívta őket, és nincsenek a hasznodra sem, sőt, a jelen pillanatban ártalmadra vannak, tehát nem látjuk őket szívesen és tessék elmenniük. Ez a rövid szó mindenki előtt elreteszeli a kaput, és mindegyiktől megszabadulhatsz. Azt is tanácsolom, hogy ne bonyolódj hosszú belső beszélgetésekbe és ne folytass beható elemzéseket, míg az összeszedettséget gyakorlod, mert azzal ártasz az áhítatnak és megzavarod azt. Tudod jól, hogy az Úr akkor jön el és akkor lép be lelkedbe, ha érzékszerveid ajtajai jól be vannak csukva, kulcsra zárva, és senkit nem engednek be. Talán azt mondod erre, hogy Istennek nem lehet nemet mondani, de erre én azt mondom, hogy Isten máshogy jön, ahogy te nem is sejted, mert ő élteti a lelket, amelyre vágyakozik, és neked nem kell tudnod, honnan és hogyan jön vagy megy. (VIII. fejezet)

Himnusz LXVII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Istennek hőse, vértanú,

követted Isten egy Fiát,

s az ellenségen győztesen

az égben ülsz ma ünnepet.

Rólunk imádnak ereje

a bűnök szennyét mossa le,

a fásultság nehéz ködét

s az ártó rosszat verje szét.

Meg vannak immár oldva mind

megszentelt tested láncai;

rólunk a földi láncokat

szavadra Krisztus oldja le!

Dicsérjük az Atyát s Fiát

s a Lelket, a Vigasztalót,

kik mennyben átadják neked

a hervadatlan koszorút. Ámen.

Ferenc pápa: Isten nem megbüntetésünket, hanem üdvösségünket akarja!

Február 3-án az általános kihallgatás keretében az irgalmasság és az igazságosság kapcsolatáról elmélkedett a Szentatya. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Szentírás végtelen irgalomként, ugyanakkor tökéletes igazságosságként mutatja be Istent. Hogyan egyeztessük össze a kettőt? Hogyan viszonyul az irgalmasság valósága az igazságosság követelményeihez? Úgy tűnhet, a két dolog ellentmond egymásnak, valójában azonban nem így van, mert épp Isten irgalmassága teljesíti be a valódi igazságosságot. De milyen igazságosságról is van szó?

Ha a jogi igazságszolgáltatásra gondolunk, akkor azt látjuk, hogy aki jogtalanság áldozatának tartja magát, az bírósághoz fordul, és kéri, hogy szolgáltassanak neki igazságot. Ebben az esetben megtorló igazságszolgáltatásról van szó, amely büntetést szab ki a bűnösre, azon alapelv szerint, hogy mindenkinek meg kell kapnia, amit megérdemel. Miként a Példabeszédek könyve mondja: „Az igazságos ember az életre van rendelve, a gonoszság útjának követése viszont a halálba visz” (Péld 11,19). Jézus is beszélt erről a fajta igazságosságról az özvegyasszonyról szóló példabeszédében, aki a bíró nyakára járt és követelte: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben” (Lk 18,3).

Ez az út azonban még nem vezet el a valódi igazságossághoz, mert valójában nem győzi le a rosszat, hanem csak gátat szab neki. A rosszat azonban igazából csak úgy lehet legyőzni, ha a jóval válaszolunk rá.

Itt van tehát az igazságszolgáltatásnak egy másik módja, amelyet a Szentírás követendő útként elénk állít. Ez az eljárás elkerüli a bírósághoz fordulást, és úgy intézi, hogy az áldozat közvetlenül a bűnöshöz forduljon, megtérésre hívja, és a lelkiismeretére hatva segítsen megértetni vele, hogy rossz az, amit csinál. Ily módon, fel- és beismerve saját hibáját, meg tud nyílni a megbocsátásra, amelyet a sértett fél felkínál neki. Milyen szép ez! Miután meggyőződésre jutott arról, ami rossz, a szív megnyílik a felkínált megbocsátásra. Így kell megoldani a családon belüli vitákat, az ellentéteket a házasfelek, vagy a szülők és gyermekeik közötti kapcsolatban, ahol a sértett szereti a hibást, és szeretné megmenteni a másikhoz fűződő kapcsolatát. Ne szakítsd meg a kapcsolatot!

Nyilvánvaló, hogy ez az út nehéz. Megkívánja, hogy az, aki sérelmet szenvedett, hajlandó legyen megbocsátani, és az őt bántó személy üdvösségét és javát kívánja. Az igazságosság azonban csak így tud diadalmaskodni, mert ha a hibás elismeri az elkövetett rosszat, ha nem folytatja azt, akkor a rossz már nincs is többé, és az, aki igazságtalan volt, az igazzá válik, bocsánatot és segítséget kapott, hogy visszataláljon a helyes útra. Itt van tehát a megbocsátás és az irgalom szerepe!

Isten épp így cselekszik velünk, bűnösökkel! Az Úr folyamatosan felkínálja nekünk bocsánatát, segít, hogy el tudjuk azt fogadni, és hogy tudatosítsuk, ami rossz bennünk, hogy meg tudjon szabadítani tőle minket. Mert Isten nem megbüntetésünket, hanem üdvösségünket akarja! Isten senkinek sem akarja a megbüntetését! Kérdezhetné valaki közületek: „De, atyám, Pilátus nem érdemelt büntetést? Isten nem akarta a megbüntetését?” – Nem! Isten üdvözíteni akarta Pilátust, és Júdást is, mindenkit üdvözíteni akar! Ő, az irgalmasság Ura, mindenkit üdvözíteni akar! Csak az a kérdés, engedjük-e, hogy belépjen a szívünkbe. A próféták minden szava szenvedélyes és szeretetteljes felhívás arra, hogy megtérjünk. Ezt mondja az Úr Ezekiel próféta által: „Talán örömömet lelem a bűnös halálában, (…) s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?” (Ez 18,23; vö. 33,11). Ez az, ami tetszik Istennek!

Ilyen a szíve Istennek, atyai szív, aki szeret, és azt akarja, hogy gyermekei helyesen és igazságban, vagyis teljességben és boldogan éljenek. Az ő atyai szíve meghaladja a mi szűkös igazságosságfogalmunkat, és fölénk tárja az ő irgalmasságának végtelen égboltját. Olyan atyai szíve van, hogy nem bűneink szerint bánik velünk, és nem fizet vissza vétkeink szerint, miként a zsoltár mondja (Zsolt 103,9–10). Éppen ilyen atyai szívvel akarunk találkozni, amikor belépünk a gyóntatószékbe. A benn ülő atya valószínűleg mond majd valamit, hogy jobban átérezzük, milyen rosszat tettünk, de gyónni mindannyian úgy megyünk, hogy egy atyát szeretnénk találni, aki segít megváltoztatni életünket, atyát, aki lelket önt belénk a továbbhaladáshoz, atyát, aki megbocsát nekünk Isten nevében. Épp ezért hatalmas felelősséggel jár, ha valaki gyóntató, mert Istennek az a fia, Istennek az a lánya, aki hozzád megy, csak egy atyát szeretne találni. És te, pap, aki benn ülsz a gyóntatószékben, a mennyei Atyát képviseled, aki irgalmasságával szolgáltat igazságot!

Évközi negyedik hét szerdája

Évközi negyedik hét szerdája

Az evangéliumokban a csodálkozás, az álmélkodás, a meglepődés gyakran előfordul mint az emberek reakciója. Három területen, Jézus személyével, tanításával és csodáival kapcsolatban jelentkezik főként. Pozitív reakció ez a nép részéről. Elcsodálkoznak Jézus emberfeletti hatalmán és erején, de örülnek annak, hogy találkozhatnak vele. Ámulattal hallgatják szavait, és ez tanításának elfogadását jelenti a részükről. Meglepődve szemlélik csodáit, ugyanakkor ez a meglepődés örvendezést vált ki bennük, mert ki ne örvendezne annak, ha az Úr csodáinak köszönhetően számos beteg meggyógyul.
A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus Názáretbe érkezik, tehát abba a városba, ahol felnevelkedett. A szombati istentiszteleten megragadja az alkalmat, hogy beszéljen, tanítson. A jelenlévők csodálkoznak és csodálkozásukat kérdések formájában fejezik ki. Honnét vette ezt? - hangzik az első kérdés, azaz honnan származik Jézus személyiségének varázsa? A következő két kijelentés arra vonatkozik, hogy honnan van Jézus bölcsessége, amely megnyilvánul tanításában és honnan van csodatévő ereje? Amíg a nép esetében a csodálkozás elfogadást jelent, a názáretiek esetében éppen az ellenkezőjéről van szó. Az ő csodálkozásuk elutasítást, értetlenséget és hitetlenséget jelent.
Az elfogadás és az elutasítás, a hit és a hitetlenség útja áll mindazok előtt, akik Jézussal találkoznak.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak helyes megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Mert a te ajándékod, hogy elfogadtál minket Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe. Akiket nekem adtál, azokat most átadom neked, mint tieidet: kormányozd őket erős jobboddal, rejtsd el szárnyaid árnyékában, hogy mindannyian dicsérjék és dicsőítsék nevedet, az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekét.
Szent Metód imája