2018. március 1., csütörtök

Nagyböjti kalendárium – 2018. március 1.



Nagyböjti kalendárium – 2018. március 1.

Idei nagyböjti készületünkben az Ószövetségi Szentírást idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus megváltó kereszthalálára és a feltámadásának ünnepére!

„Amikor a király szövetségeseket keresett, prófétája által így szólt az Úr:
Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és akinek szíve elfordul az Úrtól.
Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: semmi jót nem várhat, a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön. Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog.
Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” (Jer 17,5–8).
Istenünk, te kedveled az ártatlanságot, és kegyelmeddel visszaadod nekünk a lelki tisztaságot. Fordítsd magadhoz szívünket, hogy Szentlelked tüzétől felgyulladva állhatatosak maradjunk a hitben és gyümölcsöt hozzunk a jócselekedetekben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


Isten gyermekének lenni ajándék és kihívás – Folytatódott Veres András nagyböjti elmélkedéssorozata



Isten gyermekének lenni ajándék és kihívás – Folytatódott Veres András nagyböjti elmélkedéssorozata

A győr-gyárvárosi és a győr-szabadhegyi hívek zarándoklata alkalmából Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke mutatott be szentmisét február 23-án a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban, melyen folytatta elmélkedését az Úr imájáról.

A szentmisén koncelebrált Győri Imre győr-gyárvárosi, Tájmel Antal győr-szabadhegyi plébános és Martos Levente Balázs, a Győri Hittudományi Főiskola prefektusa. A zarándokok a főpásztori szentmise előtt keresztutat jártak Győri Imre vezetésével.

A szentmisében Veres András püspök folytatta az előző hét péntekjén elkezdetett elmélkedéssorozatot a Miatyánkról. Ez alkalommal a Miatyánk imádság első két szaváról beszélt.
„Nem kis dolog, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk, egyáltalán, hogy megszólíthatjuk Istent – mutatott rá a főpásztor. – Környezetünkben is lehetnek olyan emberek, akiket nem lehet megszólítani. Méltóságok, akik elzárkóznak vagy akiket elzárnak az emberek elől. Olykor a fiatalok is keserűen mondják, hogy úgy érzik, a felnőttek, még a szüleik sem megszólíthatók számukra. Isten a legtöbb vallásban valamilyen megközelíthetetlen távolságban lévő lény. Az ókori görög felfogás szerint az istenek az Olümposz hegyén laktak, megközelíthetetlenek voltak. A zsidók nem merték nevén szólítani Istent. Pedig kétségtelen, minden ember vágyakozik arra, hogy Istent meg tudja szólítani. Sokszor Isten szeretetének, Isten nagyságának a felismerése elragadtatást szül az emberben és felkiált, mint Berzsenyi Dániel Fohászkodás című versében: »Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”

Egy megrázó esemény következtében még az ateista, az istentagadó ember is hívővé válhat. Válságok, nehézségek esetén az emberek Istent szólítják meg, Istent hívják segítségül. Azonban nem az ember szólítja meg elsőként Istent: ő az első, aki megszólít bennünket. Már azzal megszólított bennünket, hogy életet adott nekünk – hangsúlyozta a főpásztor. – S állandóan, életünk minden pillanatában nevünkön szólít, hív bennünket. És Isten szólítása választ kíván. A szeretetlenség jele az, ha megszólítanak bennünket, és mi nem válaszolunk a hívásra. Ugyanilyen szeretetlenség részünkről az is, ha Isten szeretetére, Isten megszólítására nem válaszolunk. Nincs helyhez, időhöz, alkalomhoz kötve, hogy Istent megszólíthassuk. Mindig szólhatunk Istenhez, ő sohasem hagy bennünket válasz nélkül.
Jézus arra tanított bennünket, hogy „Mi Atyánk”-nak szólítsuk Istent. Ez a birtokos névmás jelzi azt, hogy Isten nem egyeseknek, hanem minden embernek van. Ő nem egy privát Isten, őt nem lehet kisajátítani. Mindenki hozzá tartozik, még akkor is, ha erről az egyén nem vesz tudomást. Mert létezésünknél fogva a teremtő Istenhez tartozunk. Isten minden egyes ember Atyja, minden egyes ember Atyjának szólíthatja őt. A keresztség által viszont még inkább Istenhez tartozunk, még sajátosabb módon nevezhetjük őt a „Mi Atyánk”-nak. A keresztség által részesültünk abban az istengyermeki életben, amelyet azok kaphatnak meg, akik hittel válaszolnak Isten hívására – tanított a püspök.

Ha tudatában vagyunk annak, hogy Isten mindnyájunknak Atyja, akkor azt is érezzük, hogy felelősek vagyunk egymás iránt. Akkor nem kérdezhetjük Káinnal: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Az egy családban élőknek, az egy atyához tartozóknak érezniük kell az egymás iránti felelősségüket – hangsúlyozta Veres András. – Mi egy családhoz tartozunk, felelősek vagyunk egymás iránt. A keresztény embert különleges kapcsolat fűzi Istenhez: ez nem egy távoli, elvont valóság.
Ugyan a természetfeletti rendben tartozunk Istenhez mint Atyához, de ez a mindennapokban valósul meg: „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Mindnyájan testvérek vagyunk, ezért Istent Atyánknak szólíthatjuk. Olyanok is a testvéreink, akikre büszkék lehetünk és örömmel vállalhatjuk a közösséget velük, azonban olyan emberek is tartoznak a közösségünkbe, akiket a család „fekete bárányainak” szoktak nevezni. Őket még inkább segítenünk kell abban, hogy megélhessék az istengyermeki élet teljességét, hogy olyanokká váljanak, akikre büszkén tekintünk fel. Nem lehetünk személyválogatók – figyelmeztetett a szónok. – Az Egyház egyszerre bűnös és szent: szent, mert Isten alapította, de a szentek mellett bűnös tagjai is vannak az Egyháznak. Nemcsak a kegyelemben, hanem a bűnben is közösségben vagyunk testvéreinkkel. Segítenünk kell egymást az életszentségre való törekvésben, amelyre Isten hívott meg mindnyájunkat. Közösségben lenni azt jelenti, hogy áldozatot is kell vállalnunk egymásért.

Istent Atyánknak szólíthatjuk, mert egyedülálló kapcsolat fűz bennünket Istenhez a természet és a kegyelem rendjében. Mivel Jézus valóban az Atya fia, aki Jézust követi, az Krisztussal társörökös – mondja Pál apostol. A Lélek késztet bennünket arra, hogy Istent Atyának szólítsuk: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,15–16). A Lélek által sugallt kifejezés – „Abba, Atya” – megegyezik azzal, ahogy Jézus földi életében az Istent szólította. Ez nem egy jogi reláció, hanem misztikus, kegyelmi valóság – emelte ki a győr főpásztor. – Jézus ezért bátorít bennünket, hogy Istent Atyánknak szólítsuk.
Az arámi nyelvi környezetben a gyermek szólította az édesapját abbának. Jézus előtt senki sem merte volna Istent atyának szólítani. Jézus ellen is ez volt az egyik fő vád: Istent atyjának nevezte, így egyenlővé tette magát vele. Jézustól tudjuk: Isten a mi mennyei Atyánk. Jézus ugyanakkor utalt rá, hogy az ő számára Isten még sajátosabb módon Atya: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17). Jézus bátorít bennünket arra, hogy Istent atyának szólítsuk. Mindnyájunk számára óriási ajándék és kihívás Isten gyermekeinek lenni, Istent atyának szólítani. Ajándék, amivel Jézus ajándékozott meg bennünket. Kihívás, hogy méltók maradhassunk erre az ajándékra. Tegyük fel magunknak a kérdést: büszke lehet rám az Atyám? Az istengyermekség, az Istenhez tartozás megmutatkozik az életemben, a cselekedeteimben? – kérte Veres András a szentbeszéd zárásaként.

A szentmisét követően a jelenlévők a főcelebráns vezetésével a Könnyező Szűzanya kegyképénél és Boldog Apor Vilmos püspök sírjánál imádkoztak.
A nagyböjti zarándoklatok következő alkalma március 2-án, pénteken 17.30-kor keresztúttal kezdődik a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban. Ezt követi a püspöki szentmise 18 órakor.


Nagyböjt második hetének csütörtökje



Nagyböjt második hetének csütörtökje


A szegények támogatását, a nagylelkű adakozást állítja elénk az evangélium, amelyben Jézus példázatot mond a szegény Lázárról és egy gazdag emberről. A gazdagnak mindene megvolt, amit a földi élet nyújthat, úgy érezte, nincs szüksége semmire. Talán azt is gondolhatta, hogy vagyona Isten áldásának köszönhető. Úgy vélte, hogy az anyagi javak tökéletesen boldoggá teszik életét és biztonságot nyújtanak neki. A történet másik szereplője egy szegény koldus, akinek nevet is ad az elbeszélő, Lázárnak hívják. Neki az élet másik oldala jutott, a nélkülözés, a szegénység, a betegség. Bár Jézus egy példázatot mond, azaz egy kitalált történetet, mégis azt érezzük, mintha valóságosak volnának a szereplők. Egy-egy városba érkezve Jézus bizonyára elhaladt előkelő, gazdag emberek otthona előtt, és az utcákon látott szegény koldusokat. Napjainkban is megtapasztalható ugyanez, a gazdag városok peremkerületeiben sokan rendkívüli szegénységben élnek. Mintha két világról lenne szó, amelyeknek semmi köze egymáshoz. A gazdagok nem törődnek a szegényekkel, észre sem veszik őket, és a szegények legfeljebb álmodnak arról, hogy egyszer jobbra fordul sorsuk.
Jézus azzal folytatja a történetet, hogy a túlvilágon megfordul a két szereplő helyzete, a szegény ugyanis a mennybe kerül, a gazdag viszont a kárhozatra jut. Az irgalmasság azt jelenti, hogy észreveszem a rászorulót és segítek rajta. Isten a mennyország boldogságával jutalmazza azokat, akik földi életükben irgalmas szívvel fordulnak mások felé.
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az életre vezet!


2018. február 28., szerda

Nagyböjti kalendárium – 2018. február 28.



Nagyböjti kalendárium – 2018. február 28.

Idei nagyböjti készületünkben az Ószövetségi Szentírást idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus megváltó kereszthalálára és a feltámadásának ünnepére!

„Miközben Jeremiás az Úr parancsát teljesítette, így fondorkodtak egymás között ellenségei: „Rajta! Szőjünk összeesküvést Jeremiás ellen, mert nélküle sem vész ki a törvény a papnál, sem a tanács a bölcsnél, sem a beszéd a prófétánál! Gyertek, vádoljuk be őt, és gondosan figyeljük meg minden szavát.”

Jeremiás ekkor így imádkozott: „Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenségeim szavát! Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért? Miért ásnak hát vermet nekem? Emlékezzél! A színed elé álltam, hogy közbenjárjak értük, és elhárítsam a haragodat róluk.” (Jer 18,18-20).
Urunk, Istenünk, védelmezd jótettekben buzgólkodó népedet, vigasztald oltalmaddal itt a földön, és egykor ajándékozd meg örök boldogsággal a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
 


Ferenc pápa: Kevés a mi adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre!



Ferenc pápa: Kevés a mi adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre!

Február 28-án a Szentatya folytatta a szentmiséről tartott katekéziseit: a mise második részére, az eucharisztia liturgiájára áttérve az adományok előkészítéséről elmélkedett, és azt hangsúlyozta, hogy tudatosan kapcsoljuk oda életünket Krisztus önfelajánlásához.


Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Az ige liturgiáját – mellyel az elmúlt katekézisekben foglalkoztam – a mise második lényegi része követi: az eucharisztia liturgiája. Benne – a szent jelek által – az Egyház folyamatosan jelenvalóvá teszi Jézus áldozatát, a kereszt oltárán megpecsételt új szövetségének áldozatát [1]. Az első keresztény oltár a kereszt oltára volt, és amikor mi az oltárhoz közeledünk a mise bemutatásához, emlékezetünkbe idézzük a kereszt oltárát, amelyen az első áldozat bemutatása történt. A pap, aki a misében Krisztust képviseli, azt a cselekedet hajtja végre, amelyet maga az Úr tett és bízott a tanítványokra az utolsó vacsorán: fogta a kenyeret és a kelyhet, hálát adott, a tanítványoknak adta, és így szólt: „Vegyétek, egyétek…, igyátok: ez az én testem…, ez az én vérem kelyhe. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Jézus parancsának engedelmeskedve az Egyház az eucharisztikus liturgiát olyan részekre osztotta, amelyek megfelelnek a kínszenvedése előestéjén általa kimondott szavaknak és általa végrehajtott tetteknek. Így az adományok előkészítésekor a hívők az oltárra viszik a kenyeret és a bort, vagyis azokat az összetevőket, amelyeket Krisztus kezébe vett. Az eucharisztikus imában hálát adunk Istennek a megváltás művéért, a felajánlott adományok pedig Jézus Krisztus testévé és vérévé válnak. Ezt követi a kenyér megtörése és az áldozás, amikor újraéljük az apostolok tapasztalatát, akik az eucharisztikus adományokat magának Krisztusnak a kezéből kapták. [2]
Jézus első tettének – „fogta a kenyeret és a bor kelyhét” – az adományok előkészítése felel meg. Ez az eucharisztikus liturgia első része. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívők adják át a papnak, mert azok az eucharisztiára ott egybegyűlt Egyház lelki adományát jelentik. Jó tehát, ha a kenyeret és a bort a hívők viszik az oltárhoz. Jóllehet ma „már nem a sajátjukból hozzák a hívők a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis az adományok átnyújtásának rítusa megőrzi lelki értékét és jelentését”. [3] E tekintetben sokatmondó, hogy a papszentelésben a püspök, amikor átadja a kenyeret és a bort, azt mondja: „Vedd a szent nép áldozati adományát az eucharisztikus áldozathoz!” [4] Isten népe, amely hozza az áldozati adományt, a kenyeret és a bort, a felajánlandó nagy adományt a miséhez! A kenyér és a bor jelében tehát a hívő nép a pap kezébe teszi saját adományát, aki azt az oltárra, avagy az Úr asztalára helyezi, „amely az egész eucharisztikus liturgia középpontja”. [5] Vagyis a mise középpontja az oltár, az oltár pedig Krisztus; mindig az oltárt kell nézni, amely a mise középpontja. A „föld termésében és az emberi munka gyümölcsében” ezért felajánlásra kerül a hívők azon törekvése, hogy az isteni Szónak engedelmesen önmagukat „a mindenható Atyaistennek tetsző áldozatul” adják, az „ő egész szent Egyházának javára”. Így „a hívők élete, szenvedése, imádsága, munkája egyesül Krisztus életével, szenvedésével, imádságával, munkájával és önmaga teljes felajánlásával; s ily módon új értéket nyer”. [6]
Nyilvánvalóan kevés a mi adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre. Az Úr keveset kér tőlünk, de sokat ad nekünk. Keveset kér tőlünk. A mindennapi életben jó szándékot kér tőlünk; nyitott szívet kér tőlünk; ahhoz, hogy befogadjuk őt, aki felkínálja magát nekünk az Oltáriszentségben, azt kéri tőlünk, hogy akarjunk jobbá válni; ezeket a jelképes adományokat kéri tőlünk, amelyek aztán az ő testévé és vérévé fognak válni. Ennek az imádságos felajánló mozgásnak a képét jeleníti meg a tömjén, amely a tűzben elégve illatos füstöt bocsát ki, mely a magasba száll: az adományok megfüstölése, ahogyan ünnepnapokon tesszük, a kereszt, az oltár, a pap és a papi nép megfüstölése látható módon megjeleníti a felajánlásban való köteléket, amely mindezeket a valóságokat Krisztus áldozatához kapcsolja. [7] Ne felejtsük el, hogy ott van az oltár, aki Krisztus, de az mindig az első oltárra, a keresztre utal; és az oltárra, amely Krisztus, odavisszük kevés adományunkat, a kenyeret és a bort, amelyek aztán sokká válnak: magává Jézussá, aki önmagát adja értünk.
Ez az, amit kifejez a felajánlási könyörgés is. Benne azt kéri a pap Istentől, hogy fogadja el az adományokat, amelyeket az Egyház felajánl neki, utal a mi szegénységünk és az ő gazdagsága között végbemenő csodálatos csere gyümölcsére. A kenyérben és a borban eléje visszük életünk adományát, hogy azt a Szentlélek átváltoztassa Krisztus áldozatává, és vele együtt egyetlen lelki áldozattá váljon, mely tetszésére van az Atyának. Miközben így befejeződik az adományok előkészítése, ez felkészít minket az eucharisztikus imára. [8]
Az önfelajánlás lelkisége, amelyre a misének ez a része tanít minket, világosítsa meg napjainkat, másokkal való kapcsolatainkat, a dolgokat, amiket csinálunk, a szenvedéseket, melyekkel találkozunk, és segítsen minket, hogy az evangélium fényében építsük a földi várost.