2018. október 25., csütörtök

Szinódusi atyák és fiatalok zarándoklata az ősi zarándokúton, a Via Francigenán



Szinódusi atyák és fiatalok zarándoklata az ősi zarándokúton, a Via Francigenán


Közel háromszáz szinódusi résztvevő, köztük szinódusi atyák, fiatal ügyhallgatók (auditorok) és római plébániákhoz tartozó fiatalok indultak útnak október 25-én, csütörtökön.


Reggel fél 9-kor a római Don Orione-központtól indultak el a résztvevők az ősi zarándokút, a Via Francigena utolsó szakaszán, hogy Szent Péter sírjához érkezve délben, a vatikáni bazilika Cathedra Petri oltáránál szentmisével zárják útjukat.
192 szinódusi atya, köztük 101 püspök és 9 bíboros, 82 fiatal ügyhallgató, világi szakértő és száz római fiatal jelentkezett a zarándoklatra. A hat kilométer hosszú szakaszon három alkalommal álltak meg a zarándokok egy-egy rövid imára, csendes elmélyülésre. A Szent Péter-bazilikában Lorenzo Baldisseri bíboros, a szinódus főtitkára mutatta be a szentmisét, és Rino Fisichella érsek, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke mondott rögtönzött homíliát. A szertartáson részt vett Ferenc pápa is.
Szentbeszédében Fisichella érsek arról szólt, hogy mit jelent nekünk Péter élete és hivatása. Rámutatott: Péter kijelöli, hogy miként éljük meg keresztény létünket. Az érsek kiemelt néhány helyzetet, amikor Jézus Péterhez szól, így világított rá az apostol egy-egy jellemvonására. Amikor Krisztus arra kéri az apostolt, hogy vesse ki hálóját, habozás nélkül megteszi, bízik benne, és engedelmes. Péter továbbá rendelkezik a fiatalság karakterjegyeivel: nagylelkű és szolidáris. Amikor Jézus arra hívja, hogy kövesse Őt, ez a szeretet hívása, amely arra szólít, hogy hagyjon el mindent, és teljesen ajándékozza oda önmagát. Erre harminc évvel később válik képessé Péter a vértanúság ajándéka által: senki sem veszi el életét, ő ajánlja fel azt. Ekkor teljesül be hivatása – hangsúlyozta Rino Fisichella érsek.
A Via Francigena (jelentése: ’Franciaországból induló út’) egy ősi zarándokút Canterbury és Róma között, áthalad Anglián, Franciaországon, Svájcon és Olaszországon. A középkorban vált igazán fontossá ez az út, amelyen elsősorban gyalogosan zarándokoltak, napi 20-25 kilométert téve meg vezeklésként, hogy a keresztény vallás szent helyeire eljussanak. Fontos kereskedelmi közút is volt egyben, mivel egy nyugat-európai úthálózat gerincét alkotta. Az Európa Tanács 1994-ben európai kulturális úttá nyilvánította, és azóta egyre többen vágnak neki.


Ferenc pápa: Ki számodra Jézus?



Ferenc pápa: Ki számodra Jézus?


Az első lépés ahhoz, hogy valóban megismerjük Jézust, ha elismerjük, hogy bűnösök vagyunk. Ezután imádkozzunk az Úrhoz, hogy tárja föl előttünk Jézus misztériumát. Kérjük ezt mindennap, jót fog tenni – mondta október 25-én reggeli homíliájában Ferenc pápa, a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


Ha valaki azt kérdezi: „Ki Jézus Krisztus?”, gyakran az apostoli hitvallás szavaival válaszolunk: a világ üdvözítője, az Atya Fia. De ha arra kíváncsi: „Ki számodra Jézus?”, már nehezebb dolgunk van – zavarba jövünk, mert ehhez a szívünkbe kell néznünk, vagyis a tapasztalatból kell kiindulnunk.
Szent Pál az efezusiaknak írt levelében – melyet a mai szentleckében (Ef 3,14–21) olvastunk – arra buzdít, hogy életünk alapja legyen a szeretet; és így Krisztusban megkapjuk a megváltás kegyelmének kincseit. Személyes tapasztalatát igyekszik átadni arról, ahogy megismerte Jézust, amikor leesett a lóról, és az Úr a szívéhez szólt. Nem teológiai tanulmányokon keresztül ismerte meg, még kutatta is, hogy a szent írások miként jövendölték meg a Megváltót. Szent Pál azt akarja, hogy mi, keresztények is azt érezzük, amit ő érzett. Ha mi azt kérdezzük Páltól: „Ki neked Jézus?”, Pál egyszerűen el fogja mesélni saját élményét: „Szeretett, és önmagát adta értem.” Pál azt szeretné, ha a keresztények – esetünkben az efezusiak – is megtapasztalnák ezt, hogy beléphessenek ebbe az élménybe olyannyira, hogy elmondhassák: „Szeretett, és önmagát adta értem” – de ezt saját tapasztalatuk mondassa velük.
Pál apostol így ír az efezusiaknak: Adja meg nektek az Atya, hogy „gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység; megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.”
Ahhoz, hogy mi is megéljük azt, amit Szent Pál, segíthet, ha gyakran elimádkozzuk a Hiszekegyet; de a legjobb út mégis az, ha elismerjük, hogy bűnösök vagyunk. Ez az első lépés – hangsúlyozta Ferenc pápa. Amikor Pál azt mondja, hogy Jézus önmagát adta érte, az azt jelenti, hogy fizetett érte, és ezt Pál elbeszéli a leveleiben. Legelőször tehát bűnösként definiálja önmagát: elmondja, hogy üldözte a keresztényeket, és abból indul ki, hogy szeretetből lett kiválasztott, de bűnösként. Az első lépés Krisztus megismeréséhez, hogy belépjünk ebbe a misztériumba: saját bűnünk, saját bűneink ismerete. A kiengesztelődés szentségében bűnösnek valljuk magunkat, de egy dolog elmondani a bűnöket, és egy másik dolog elismerni, hogy természetünkből fakadóan bűnösök vagyunk, mindenre képesek; elismerni, hogy piszkosak vagyunk. Szent Pál ezt saját nyomorúságán keresztül élte meg: szüksége van a megváltásra, annak a megváltására, aki megfizeti a jogot, hogy Isten gyermekének nevezze magát. Mind azok vagyunk, de kimondani, érezni, ehhez szükség van Krisztus áldozatára; tehát arra, hogy konkrétan elismerjük bűnös mivoltunkat és szégyelljük magunkat – hangsúlyozta a Szentatya.
A második lépés Krisztus megismeréséhez a szemlélődés, az ima, amelyben kérjük, hadd ismerjük meg őt. Van egy szép imádság, egy szent imája, mely így szól: „Uram, add, hogy megismerjelek téged és megismerjem önmagamat.” Ismerni magunkat és ismerni Jézust – ismételte a pápa. – Itt leszünk részesei az üdvösségkapcsolatnak. Ne elégedjünk meg azzal, hogy mondunk pár jó szót Jézusról. Jézus megismerése kaland, komoly kaland.
Szent Pál szavai szerint a végtelenül hatalmas Isten, „aki hatalmával bennünk működik, mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk”. Hatalma van rá, de nekünk kérnünk kell: „Uram, add, hogy megismerjelek Téged. Add, hogy amikor rólad beszélek, ne papagájként ismételjem a szavakat, hanem saját tapasztalatomról szóljak; és mint Pál mondhassam: »Szeretett engem, és önmagát adta értem.« És meggyőződéssel mondjam.” Ez a mi erősségünk, a mi tanúságunk – hangzott el Ferenc pápa reggeli homíliájában. – Sok olyan keresztény van, aki csak beszél és beszél, sokszor mi magunk is ilyenek vagyunk. Nem ez az életszentség. Az életszentség az, ha olyan keresztények vagyunk, akik az életben megvalósítják Jézus tanítását és azt, amit elültetett a szívünkbe.
Ahhoz, hogy megismerjük Jézus Krisztust, két lépésben vezet tehát az út – összegezte tanítását a pápa. – Az első lépés az önismeret; ha bűnösként ismerjük el magunkat. Ennek ismerete és ennek belső megvallása nélkül, hogy én bűnös vagyok, nem juthatunk előre. A második lépés az imádság Istenhez, hogy hatalma segítségével megismerhessük Jézus misztériumát, aki a tűz, melyet Isten hozott el a földre. Jó, ha mindennap találunk néhány pillanatot, amikor elmondjuk: „Uram, add, hogy megismerjelek Téged, és megismerjem önmagam.” Így haladunk előre – zárta homíliáját a pápa.


Évközi huszonkilencedik hét csütörtökje

 
 
Évközi huszonkilencedik hét csütörtökje


Az Emberfia dicsőséges eljöveteléről szóló tanítás és figyelmeztetés után olyan mondások következnek az evangéliumban, amelyek Jézus első eljövetelének idejére vonatkoznak. Saját küldetésével kapcsolatban Jézus kijelenti: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” Természetesen nem egy őrült gyújtogatóra kell gondolnunk, hiszen jelképes e kijelentés. A Bibliában a tűz az isteni ítéletet, a végső időkben várható megtisztulást jelképezi, valamint Isten szavát, amely szintén tisztító hatású annak hallgatói számára. A tisztulási folyamat ugyan fájdalommal jár, mégis elengedhetetlen a megújulás szempontjából.
Mindezek fényében már könnyebben megértjük a következő, szintén kissé rejtélyes mondás értelmét. Jézus ezt mondja: „Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!” A keresztség itt a vízben való alámerülést jelenti, amelyhez hasonlóan Jézus elmerül a szenvedések vizében, elborítja őt a halál hulláma, de szenvedésének és halálának értelme van, mert ebből az állapotból újjá fog születni a feltámadás által. Ez Jézus küldetése, és ennek beteljesítésére vágyakozik. Jézus ilyen értelmű alámerülésének, keresztségének tisztító hatása nem az ő személyén, hanem rajtunk fog megmutatkozni, azaz halála a mi megváltásunkat eredményezi.
© Horváth István Sándor

Imádság
Mennyei Atyánk, irgalom Istene! Nagy alázattal és bűneink beismerésével indulunk feléd. Tudatában vagyunk annak, hogy megbántottunk téged, s csak tenálad lelhetünk irgalomra. Irgalmad a te végtelen szeretetednek a jele. Taníts meg minket arra, hogy mindig meg tudjunk bocsátani embertársainknak, így fejezve ki szeretetünket feléjük. Tégy minket a szeretet és az irgalmasság hirdetőivé, hogy mindenki elindulhasson feléd, az irgalomban gazdag Atya felé.
 
 

2018. október 23., kedd

Papi szolgálat a kommunizmus idején – Varjú Imre atyával beszélgettünk



Papi szolgálat a kommunizmus idején – Varjú Imre atyával beszélgettünk


Varjú Imre azok között a papok között volt, akik 1956-ban a kórházakban segédkeztek, iratokat sokszorosítottak, majd a megtorlás idején börtönbe kerültek. A súlyos történelmi pillanatokban átélt tapasztalatairól kérdeztük őt. A 2014-ben készült interjúnkat olvashatják nemzeti ünnepünk alkalmából.


– Hogyan élték meg ’56 első napjait a központi papnevelő intézetben?
– Az 1956-os események első felvonásából nem ért el hozzánk semmi, mert éppen lelkigyakorlaton vettünk részt. Egy hétig tartott, egymással nem beszéltünk, rádiót nem hallgattunk, az elöljárók nem tájékoztattak minket. Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk meg, mi történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy biztosan vannak sebesültek, el kell mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt papok voltunk, szeptembertől voltunk a központi szemináriumban. Nyolc-tíz felszentelt pap lehetett akkor ott, mindenki kiment a kórházakba, én vasárnap délelőtt a szentmise után a Bakáts téri kórházba mentem. Tele voltak sebesülttel, főleg egyetemisták és munkás fiatalok voltak. Reverendában mentem, vittem a kenetet, az Oltáriszentséget. Megbeszéltük, hogy kijövök mindennap: áldoztattam, gyóntattam.
– Mi történt az orosz csapatok bejövetelekor? Folytathatták ezt a szolgálatot?
– November 4-én reggel hétre voltam beosztva misére az Egyetemi templomba. A rádióból már tudtam, hogy a szovjetek visszajöttek. Három tank állt a Kálvin téren, az egyiknek a csöve az Üllői útra, másiké a kiskörútra, a harmadik a Kecskeméti utcára irányult. A szovjet katonák lőttek mindenkire, aki élt és mozgott. Az ablakból láttam, hogy a Kecskeméti utcán jön egy ember a templom felé, felbukik és elterül. Kimentem, behúztam a járda szélére, feloldoztam. Láttam, hogy halott. A hétórás misét átadtam egy újmisés papnak, egy marék Oltáriszentséget belekötöttem egy oltárkendőbe és a nyakamba akasztottam. A Kálvin téren látták az oroszok, hogy jön egy reverendás pap. Nyakamban volt az Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a géppuskát. Nem féltem, hogy meg fogok halni, arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni az Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba utána. Elmentem a tankok előtt anélkül, hogy lőttek volna. Vasárnaptól péntekig a kórházban voltam, át sem öltöztem. Keddig nem tudtam lefeküdni sem. Vasárnap és hétfőn megállás nélkül hozták be a halottakat és a sebesülteket, folyton ment a műtét, hétfő estére elfogyott az érzéstelenítő. Ennek hiányában a papot keresték az emberek. Volt egy ember, akinek érzéstelenítés nélkül levágták a lábát térdből: engem hívott, erősen belém kapaszkodott, fogta mindkét kezem, csupa vér lettem. Nem volt ott hitetlen ember, a katolikusok mind gyóntak és áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt. A koraszülött központból is lehoztak 82 koraszülött újszülöttet, kivették őket az inkubátorokból, mert szétlőtték az elektromos központot. Egy pohár vízzel megkereszteltem 82 gyereket. A nővér mondta a neveket, én háromszor keresztet rajzoltam a homlokukra a vízzel. De egy dolgot elmulasztottam: nem anyakönyveztem őket. Voltak köztük, akik túlélték, és később a szüleik az elsőáldozásukra készülve azt mondták, hogy a kórházban lettek megkeresztelve azokban a napokban.
– Volt valamilyen szervezettség a papok között?
– Nem sokat tudtunk egymásról azokban a napokban. November 4-én ketten rekedtünk kint, azt sem tudták rólunk, élünk vagy halunk. November végén a szemináriumban én tartottam az önképzőköri előadást: Várják-e még a papokat a világban? címmel. Az előadásban elmondtam, és aztán le is írtam, amit a kórházban megéltem. Két-három hét múlva jöttek vidékről a levelek a papoktól, hogy mondjuk el, mi is történt Pesten. Négyen összedugtuk a fejünket, és írtunk egy harmincoldalas brossúrát, stencilgéppel sokszorosítottuk. Ez persze tilos volt, feltörtük az irodát és éjjel dolgoztunk. Reggel 300 példányban kipostáztuk az ország papjainak.
– A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket?
– Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brossúrákat a papoknál. 1956 karácsonyára a váci püspök gyorsan kihelyezett minket a központi szemináriumból, mert a nyomozók már nyomon voltak. Én Pécelre kerültem, és májusig nem találtak rám. Május 10-én jöttem haza a gyerekekkel a hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket elküldték, engem magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat, engem pedig a Gyorskocsi utcába vittek, ott töltöttem a nyomozási szakasz három hónapját. Harminc papot gyűjtöttek össze, akik írtuk, stencileztük, terjesztettük az iratot. Halállal fenyegetettek, ha nem vallok. Három hónap után átkerültem a Markó utcába, ahol fél évet töltöttem, majd első fokon hét év börtönt kaptam államellenes izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, a kommunizmus ellen felbujtó iratok terjesztéséért. Kikerültem a Gyűjtőfogházba fél évre, aztán Vácra fél évre, onnan mentem a Legfelsőbb Bíróságra, ahol négy év szigorított fogházra ítéltek. Márianosztrán négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben szabadultam: Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték azoknak a büntetését, akik öt évnél kevesebb büntetést kaptak.
– Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat?
– Én 24 éves koromban kerültem a börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként. Sokakat megkínoztak. A Markó utcában 4x2 méteres cellában aludtunk tizenegyen. Ha valakinek fordulni kellett, fordult mindenki. Márianosztrán egyszer szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy paptársamnak eljuttattam egy szelet kenyeret. Tíz napig mindennek a felét kaptam, éjszaka hanyatt fekve kellett feküdni úgy, hogy a szemembe világítottak vakító fénnyel. Hideg volt nagyon, csak egy csövön ment a forró víz, ott melengettük a kezünket. Egy szál ing és egy darócruha volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk. De fiatalok voltunk, játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskákkal, amelyeket éjjel befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak. Pedig volt ott egy újságíró, akinek magas beosztása volt a munkástanácsban is, és ő azt mondta: a periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert ki is végeztek mellőlem. Hajnalban voltak a kivégzések, kiabáltak az emberek, kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor kialakították a 301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Elmegyek hozzájuk, imádkozom értük, amikor csak tehetem, úgy járok oda, mintha templomba mennék.
– Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?
– Négyen voltunk, akik együtt kerültünk akkor börtönbe. Kuklay Antal, aki életfogytiglant kapott, amit azután csökkentetek. Él még egy másik pap Kanadában, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk, egy jezsuita már meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték. A váci fogházba pedig lehetett küldetni évente kétszer két kilós csomagot: kovásztalan süteményt és mazsolát kértünk. Ha a mazsolát vízbe tesszük, feloldódik a benne lévő szőlőcukor, és ha összenyomjuk, kifolyik belőle a must. Orvosságos fiolába gyűjtöttük. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk, az volt a misebor. Négyen papok mindennap miséztünk a cellában.
A börtönévek alatt egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi napon a Gyorskocsi utcai szürkeségbe berepült a résre nyitott ablakon egy gyönyörű színes pillangó. Pár percig repdesett és kirepült: akkor éreztem meg, milyen a szabadság. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még egy állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a másikat: a Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat.

– Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni papi szolgálatát?
– Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az iskolákban igen. Minden gyerek hittanos volt, a pedagógusok is ott voltak a miséken, mondván, hogy vigyáznak a gyerekekre. Később Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk József volt akkor a váci püspök, aki aztán Borsosberénybe küldött egy csendes plébániára. Csodás világ volt, a palócok szíve-lelke vallásos volt, mindenki járt hittanra.
Minden léptünket figyelték. Pécelről egyszer elmentem Turára meglátogatni egy szintén börtönből szabadult osztálytársamat, megírtam neki, hogy mikor leszek ott. Tura felé menet láttam, hogy innen-onnan utánam szegődik egy-egy motorbicikli. Turán a plébános szólt, hogy az atya nincs ott, elment. Nem bírta a feszültséget, fel is őrölték idegileg, pár év múlva infarktust kapott. Tudtam, hogy figyelnek, bármerre jártam, mindig volt beépített ember. Volt, aki meg is mondta, és kért, hogy a jelenlétében ne mondjak olyat, amit jelentenie kell. Borsosberényben lakott a szomszédban egy bácsi, ő is megvallotta, hogy rám állították. Kérte, hogy itassam mindig le, ha együtt vagyunk, akkor nem emlékszik majd semmire. Pista bácsi nagyokat ivott a szilvapálinkámból.
Tíz évet töltöttem Borsosberényben, azután vállalta a váci püspök, hogy Pestszentlőrincre helyez. Engedélyt kellett volna kérnie, ha valakit városba akart helyezni, de ő ezt nem tette meg. Ott voltam 25 évig, onnan hívott el a Mátyás-templomba Erdő Péter, aki akkor érsek volt. Amikor nyugdíjba mentem, szintén Erdő Péter javaslatára idejöttem a pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolnába, itt végzem most a lelkipásztori munkámat.