Ferenc pápa katekézise:
Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd!
Április 10-én a Szentatya folytatta a Miatyánk
imáról szóló katekézissorozatát. Az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett,
amelyben azt kérjük, hogy az Úr engedje el adósságainkat, tartozásainkat,
vétkeinket, amint mi is elengedjük embertársainkét.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Nincs túl
szép napunk, de azért ugyanúgy jó napot kívánok!
Miután kértük Istentől a mindennapi kenyeret, a
Miatyánk ima a többi emberhez fűződő kapcsolataink területére tér át. Jézus azt
tanítja, hogy így kérjük az Atyát: „Engedd el adósságainkat, amint mi is
elengedjük a mi adósainkét” (Mt 6,12). Ahogyan szükségünk van kenyérre, úgy
szükségünk van megbocsátásra is. Mégpedig mindennap.
Az imádkozó keresztény mindenekelőtt azt kéri
Istentől, hogy engedje el az adósságait, vagyis a bűneit, a rossz
dolgokat, amelyeket elkövetett. Ez minden ima első igazsága: ha hibátlan
emberek lennénk, ha kristálytiszta szentek lennénk, akik az erkölcsös élet
útjáról sosem térnek le, akkor is mindig gyermekek maradunk, akik mindent az
Atyának köszönhetünk. Mi a legveszélyesebb magatartásforma a keresztény
életben? A gőg. Annak az embernek a magatartása, aki úgy áll Isten elé, hogy
azt hiszi, mindig rendezve vannak számlái Istennel. A gőgös azt hiszi, hogy
életében minden a helyén van. Mint a példabeszédbeli farizeus, aki azt hiszi
magáról a templomban, hogy imádkozik, pedig igazából csak dicsekszik Isten
előtt: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember”
(Lk 18,11). Aki magát tökéletesnek gondolja, aki kritizálja a többieket, az
gőgös. Egyikünk sem tökéletes, senki sem! Ezzel szemben a vámszedő, a templom
hátuljában, egy mindenki által megvetett bűnös, megáll a templom küszöbénél,
nem érzi magát méltónak arra, hogy belépjen, és Isten irgalmára bízza magát.
Jézus pedig megjegyzi: „Ez, a másikkal ellentétben, megigazulva ment haza” (Lk
18,14), vagyis megbocsátást nyerve, megmentve. Miért? Mert nem volt gőgös, mert
elismerte korlátait és bűneit.
Vannak bűnök, amelyek látszanak, és vannak
bűnök, amelyek nem látszanak. Vannak szembetűnő bűnök, amelyek zajt keltenek,
de vannak alattomos bűnök is, amelyek szívünkbe telepednek anélkül, hogy
észrevennénk. Ezek közül a legsúlyosabb a gőg, amely a legbuzgóbb vallásos
embereket is megfertőzheti. Volt egyszer egy híres apácakolostor, az
1600-1700-as években, a janzenizmus korában: tökélyre vitték a tökéletességet,
azt mondták róluk, hogy tiszták, mint az angyalok, de gőgösek, mint az ördögök.
Mennyire visszatetsző! A bűn megosztja a közösséget, a bűn elhiteti velünk,
hogy különbek vagyunk másoknál, elhiteti velünk, hogy Istenhez vagyunk
hasonlók.
Isten színe előtt viszont mindnyájan bűnösök
vagyunk, és van okunk a mellünket verni – mindnyájunknak! –, mint az a vámszedő
a templomban. Első levelében Szent János azt írja: „Ha azt mondjuk, hogy
bűntelenek vagyunk, becsapjuk magunkat, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn
1,8). Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd: így becsapod
magad!
Elsősorban azért vagyunk adósak, mert oly sok
mindent kaptunk ebben az életben: létet, apát és anyát, barátságot, a teremtett
világ csodáit… Bár mindnyájunkkal előfordul, hogy nehéz időszakokon kell
átmennünk, mégis mindig emlékeznünk kell arra, hogy az élet kegyelem, olyan
csoda, amelyet Isten a semmiből hozott létre.
Másodsorban azért vagyunk adósak, mert, ha
sikerül is szeretnünk, arra egyikünk sem a saját erejéből képes. Az igazi
szeretet az, amikor képesek vagyunk szeretni, de Isten kegyelméből. Egyikünk
sem a saját fényétől ragyog. Létezik egy jelenség, amelyet az ókori teológusok
úgy hívtak: „mysterium lunae” – a hold misztériuma. De ez nemcsak az Egyház
valóságát jellemzi, hanem ott működik mindannyiunk élettörténetében. Mit jelent
a „mysterium lunae”? Azt, hogy az Egyház olyan, mint a hold, nincs saját fénye:
a nap fényét tükrözi vissza. Nekünk sincs saját fényünk: a fény, amink van,
Isten kegyelmének, Isten fényének a tükröződése. Ha szeretsz, az azért
lehetséges, mert volt valaki, rajtad kívül, aki rád mosolygott, amikor csecsemő
voltál, és megtanított visszamosolyogni. Ha szeretsz, az azért lehetséges, mert
volt valaki melletted, aki felébresztette benned a szeretet képességét, aki
megértette veled, hogy a lét értelme a szeretet.
Hallgassuk meg egy olyan ember történetét, aki
hibázott: egy rabét, egy elítéltét, egy kábítószerfüggőét… sok embert ismerünk,
aki hibázott az életében. Nem érintve a felelősséget, amely mindig személyes,
időnként tedd fel magadnak a kérdést: ki hibáztatható az ő elrontott életéért?
Egyedül a lelkiismerete, vagy az a gyűlölet- és elhagyatottságtörténet, amelyet
ki-ki maga mögött cipel?
Ez a hold misztériuma: mindenekelőtt azért
szeretünk, mert bennünket is szerettek, azért bocsátunk meg, mert nekünk is
megbocsátottak. Ha valakit nem világít meg a nap fénye, az fagyos lesz, mint a
téli talaj.
Hogyan ne ismernénk fel a bennünket megelőző
szeretetláncban Isten szeretetének gondviselő jelenlétét is? Egyikünk sem
szereti Istent annyira, amennyire ő szeret bennünket. Elég egy feszület elé
állnunk, hogy lássuk az aránybeli különbséget. Ő mindig is előbb szeretett és
előbb szeret minket!
Így imádkozzunk hát: Add, Urunk, hogy aki
legszentebb közöttünk, az is mindig érezze, hogy a te adósod! Mennyei Atyánk,
légy irgalmas mindannyiunkhoz!