2019. április 11., csütörtök

Útravaló – 2019. április 11.



Útravaló – 2019. április 11.


Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.


(Statio: ad S. Apollinarem)
Az Ábrahámnak szóló ígéret beteljesedését a keresztelendőkben látja az Egyház, akikkel Krisztus megismerteti az igazságot és az Atyát, szemben Ábrahám azon fiaival, akik elutasítják Őt, valamint népükből kizárják. Míg a stációs szent, Apollináris (†75) Péter apostol tanítványaként és ravennai püspökként mindent megtett azért, hogy az Egyház egységét megőrizze, utódai nem minden esetben ápolták ezt az összetartozást. Így látjuk meg, milyen káros az, amikor újjáéled a széthúzás, amely inkább kiveti Krisztust, minthogy belássa saját hazug voltát.
 
 

Christus vivit – II. rész: Merjetek nyugtalanok és elégedetlenek lenni, merjetek álmodni



Christus vivit – II. rész: Merjetek nyugtalanok és elégedetlenek lenni, merjetek álmodni


Április 2-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa „Christus vivit” (Krisztus él) kezdetű, fiataloknak szóló apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Görföl Tibort, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben adjuk közre.


A 2018. október 3. és 28. között a fiatalok, a hit és a hivatás kérdéseiről tanácskozó püspöki szinódus után Ferenc pápa Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, 2019. március 25-én a loretói kegyhelyen írta alá Christus vivit, azaz Krisztus él kezdetű apostoli buzdítását, amelyet főként a fiatalokhoz, de természetesen Isten egész népéhez is intézett.
Azok a fiatalok, akik eljutnak a Christus vivit kezdetű apostoli buzdítás harmadik fejezetének végéig, úgy érezhetik, különleges megtiszteltetésben van részük. A negyedik fejezet elején Ferenc pápa ugyanis olyan közvetlen szavakkal fordul hozzájuk, amelyeket olvasva az lehet a benyomásuk, mintha leülne melléjük (azt sem lenne túlzás állítani, hogy letérdel melléjük), és mélyen a szemükbe nézve próbálna a lelkükre kötni valamit. A fejezet címe szerint „nagy üzenetet” kíván átadni nekik, olyan üzenetet, amely „a legfontosabb” és az „első” (111). Mindegy, hányszor hallották már, el akarja mondani nekik, hogy Isten szereti és a Megfeszített karja átöleli őket.
Jól látszik, hogy a pápa számára különösen fontos szakaszokról van szó. Legalább három tényező utal arra, hogy minden erejével az üzenet megfogalmazására törekszik. Egyrészt a fiatalok számára könnyen érthető képeket használ, arról beszél például, hogy Isten emlékezete nem „merevlemez”, amely minden adatot tárol, hanem együttérzéstől szelíd szív. Másrészt nem riad vissza attól, hogy szóba hozza az apasággal kapcsolatos negatív tapasztalatokat. A teológusok már a hetvenes évektől sokat beszélnek arról, hogy az apák nevelésbeli kudarcai, az apaság egész összeomlása egész nemzedékek számára megnehezíti az Atyának nevezett Isten elfogadását és megszeretését. Ferenc pápa is kitér erre a problémára, s megemlíti, hogy a fiataloknak sokszor nem olyan apjuk van, amilyenre szükségük lenne, mert távolságtartó vagy éppen zsarnokoskodó. Lehet, hogy egyszerűen nem az, aki kellene. „Nem tudom” – teszi hozzá a pápa (érdemes lenne utánajárni, szerepelt-e már az a mondat bármely egyházfő dokumentumában, hogy „nem tudom”), mindenesetre az Atya nem ilyen. A nagy megértésről tanúskodó szavakon kívül egy helyütt fel is kiált a szövegben, és azt mondja: „az igazi bukás az (figyelem!), az igazi bukás az, […] amikor a földre zuhanva fekve maradunk, és nem kérünk segítséget” (120). A fiatalos hasonlat, az apaság reális felmérése és a felkiáltás nagyon szép szavakat kísér, Isten szeretetének, „diszkrét”, „tiszteletteljes”, „a szabadságot szerető” szeretetének olyan átgondolását, amely csak mély szemlélésből fakadhat.
De a dokumentum nem engedi, hogy az olvasó megmaradjon ennek a nyugodt szemlélésnek a szintjén. Azután, hogy kiemeli, Krisztus megmenti az embert és él, máris kérdésekkel bombázza a fiatalokat. Szeretetre vágysz, teljességre vágysz, szenvedélyre vágysz? – kérdezi Ferenc pápa. – Hát ne gondold, hogy a zabolátlanság és mások eszközszerű használata a szeretet tapasztalatát nyújtja, a pénz felhalmozása pedig a teljesség érzését adja. Ha szenvedélyre vágysz, merj szerelmes lenni, hangzik a recept, és ezen a ponton mindenki a nagy jezsuita generális, az életszentség hírében elhunyt, legendás Pedro Arrupe „szerelemre” bátorító híres felhívásának szavaival találkozhat.
Az ötödik fejezet az ifjúság természetéről elmélkedik, és ebben a szakaszban jól látszik, milyen sokat merít Ferenc pápa a múlt század egyik kiemelkedő teológusának elgondolásaiból. Romano Guardiniről van szó, akivel németországi tanulmányai idején behatóan foglalkozott, s akinek az életkorokról és a fiatalságról szóló szövegei rendre visszhangoznak a dokumentumban. Például akkor, amikor a Christus vivit arról beszél, hogy az egyes életkorok értékei és tapasztalatai nem elmúlásra vannak ítélve, hanem be kell épülniük a következő életszakaszba: ami egyszer megtörtént és megvalósult, annak mindörökre meg kell maradnia (160). A fejezet az ifjúságról írt szabályos himnusszal kezdődik: a pápa hosszú szakaszokban (136–149) buzdítja a fiatalokat arra, hogy merjenek nyugtalanok és elégedetlenek lenni, legyenek álmaik és terveik, mert az Isten iránti szeretet nem lehet akadálya a nagy álmoknak, s ne féljenek kockáztatni és ne tartsanak a hibáktól, mert az önkéntelen hibáknál sokkal rosszabb a bénultság, az „élőhalottak” állapota, akik a biztonságot és a kényelmet éppúgy összekeverik az élettel, mint ahogy a kanapén gyakorolt tévénézést a boldogsággal. Merjetek és akarjatok élni, harsogja szinte Ferenc pápa, és „ne menjetek idő előtt nyugdíjba” (143).
E buzdítások igazi súlyát azonban az adja meg, amit a szöveg az érésről és a felnőttkorhoz vezető döntésekről mond, és ezt a szálat viszi majd tovább a meggyökerezés fontosságáról szóló hatodik fejezet is. Romano Guardini és Loyolai Szent Ignác bölcsessége elegyedik abban a megállapításban, mely szerint az érés folyamatának meg kell őriznie azt a végtelenre való nyitottságot, amely a fiatalságra jellemző, de a felnőttkor ügyes-bajos dolgai között könnyen bezárul, s az érett felnőtteknek is érzékenynek kell maradnia a valóságra, amely „mindig nagyobb” (160). A felnőttkori bezárkózás veszélye persze fiatalkorban is megvan, figyelmeztet Ferenc pápa, ezért merészen „eksztázisra”, önmagukból való kilépésre bátorítja az ifjakat (163), akiknek nem biztonságot adó kis csoportokba kell visszahúzódniuk, hanem kapcsolatba kell lépniük idősekkel, betegekkel és hajléktalanokkal. Sőt az sem baj, ha kimennek az utcára, és tiltakoznak bizonyos folyamatok ellen, hiszen jogos, ha a változások főszereplői akarnak lenni. „Ne hagyjátok, hogy mások legyenek a változások főszereplői”, inti őket a Christus vivit. Elemzők már felhívták a figyelmet arra, mennyire beszédes, hogy idén márciusban, a dokumentum aláírásának hónapjában szerte a világon számos fiatal vonult az utcára, hogy a klímaváltozással összefüggő veszélyekre emlékeztesse a megfáradt felnőtteket.
Ugyanebben a szakaszban szerepel a dokumentum harmadik jézusi lehorgonyozása. A Jézus fiatalkorára és a Jézusban kézzelfoghatóvá váló isteni szeretetre vonatkozó elmélkedések után az ötödik fejezet a Krisztussal nyert barátságról gondolkodik (150–157). Az elmélkedés utolsó pontja felejthetetlenül szép: „Jézus egyetlen álomban tudja egyesíteni az Egyház összes fiatalját, egyetlen nagy álomban […], egy Jézus nevű álomban: […] konkrét álomról van szó, amely konkrét ember: az ereinkben folyik és mozgatja a szívünket.”
Az álom motívuma a hatodik fejezetben is felbukkan, mégpedig rendhagyó szentírás-magyarázat keretében. Joel próféta sokszor idézett jövendölését, mely szerint az idősek álmokat látnak majd, a fiataloknak pedig látomásaik lesznek, Ferenc pápa úgy magyarázza, hogy tapasztalataik és életútjuk alapján az időseknek álmaik vannak, s a fiataloknak bele kell helyezkedniük ezekbe az álmokba, hogy aztán valóra váltható látomásaik lehessenek (192–193). Nem véletlen ez a szokatlan értelmezés, hiszen az egész fejezet arról szól, mennyire fontos, hogy a fiatalok ne veszítsék el a kapcsolatot az idősekkel, és ne hagyják, hogy gyökértelenné tegyék őket. Ebből is kitűnik, hogy a dokumentum valóban realista: nemcsak a „szárnyakról” zeng himnuszt, de a „gyökereknek” is beható figyelmet szentel.
Akiknek nincsenek gyökereik, hangsúlyozza Ferenc pápa, kiszolgáltatottá válnak. Olyan ideológiáknak eshetnek martalékul, amelyek arról akarják meggyőzni őket, hogy csak egyvalaki ajánlata, csak egyetlen vélemény fogadható el, s minden mást, mindenki mást gyanús szemmel kell nézni. Vannak, akik mindent próbálnak lerombolni, ami más, hogy ily módon ellenállás nélkül tudjanak uralkodni. Ha a fiatalok nem akarnak az efféle manipuláció áldozatai lenni, ha nem akarják engedni, hogy mindenki mást gyanúsnak és veszélyesnek beállítók játékszerévé váljanak, akkor ismerjék meg a történelmet és a nemzedékeken átívelő szellemi gazdagságot (181). Így azt sem fogják engedni, hogy homogén masszát gyúrjanak belőlük, amelyben már nincsenek kulturális különbségek (186). Ehhez pedig az Egyházban fiatalokra és idősekre egyaránt szükség van: így lehet az Egyház olyan kenu, amelyben a fiatalok az evezőket húzzák, de az idősek figyelik a tájékozódáshoz nélkülözhetetlen csillagokat (201).



Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje



Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje


Az elmúlt napok evangéliumaiban több olyan vitabeszédet olvastunk, amelyek felépítése azonos. A tanítás azzal kezdődik, hogy Jézus tesz egy kijelentést, amely ellenkezést vált ki a zsidókból, legalábbis azokból, akik nem hisznek benne. A tiltakozás aztán alkalmat ad Jézusnak, hogy részletesebben kifejtse mondanivalóját. A mai részlet szintén ezt a felépítést követi. Jézus kijelenti: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A hitetlenek rögtön megütköznek szavain és tiltakozni kezdenek. Példáikat, Ábrahám, az atyák vagy a próféták halálát a múltból veszik, mert a múltból vannak tapasztalataik. Ezzel szemben Jézus nem a múltba tekint, hanem a jövő felé, az örök élet a jövőben vár azokra, akik megtartják tanítását. A zsidók félreértésének másik oka, hogy ők csupán a test halálára gondolnak, Jézus viszont a lélek halhatatlanságára.
E ponton érdemes tisztáznunk, hogy Jézus nem azt ígéri az ő tanítványainak, követőinek, nekünk, hogy mentesít minket a földi haláltól. A halált egyetlen ember sem kerülheti el. Aki megszületett erre a világra, annak élete egyszer véget fog érni. Jézus azt ígéri, hogy a halál után lesz új élet, lesz feltámadás. Aki a földön vele együtt vállalta a szenvedéseket, az vele együtt fog majd részesülni a feltámadás dicsőségében. Aki a földön vele élt, az vele élhet majd az örökkévalóságban is.
© Horváth István Sándor

Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos lelki teherként nehezedik ránk a tudat, hogy bűneinkért vállalnunk kell a következményeket, s azokért akár büntetésre is számíthatunk. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas, kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb bűneimnél.


2019. április 10., szerda

Útravaló – 2019. április 10.



Útravaló – 2019. április 10.

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

(Statio: ad S. Marcellum)
A keresztségre készülők ma a parancsok ismeretéből vizsgáznak, amelynek megtartása megadja a hit diadalát. Ezért a szentmise kezdőéneke már egyfajta elővételezett húsvéti ének: megszabadítottál, fölemeltél, kimentettél. Szent Marcell (†309) pápa templomában vagyunk, aki megengedte a hitehagyóknak, hogy visszatérjenek az Egyházba, ezért az ellenségei dühét is vállalta. Mindezekből a jó Pásztor képe rajzolódik ki, aki elmegy, szenved és harcol övéiért, törvényével győztes utat mutat, és visszavezet az atyai házba.


Ferenc pápa katekézise: Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd!



Ferenc pápa katekézise: Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd!

Április 10-én a Szentatya folytatta a Miatyánk imáról szóló katekézissorozatát. Az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett, amelyben azt kérjük, hogy az Úr engedje el adósságainkat, tartozásainkat, vétkeinket, amint mi is elengedjük embertársainkét.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Nincs túl szép napunk, de azért ugyanúgy jó napot kívánok!
Miután kértük Istentől a mindennapi kenyeret, a Miatyánk ima a többi emberhez fűződő kapcsolataink területére tér át. Jézus azt tanítja, hogy így kérjük az Atyát: „Engedd el adósságainkat, amint mi is elengedjük a mi adósainkét” (Mt 6,12). Ahogyan szükségünk van kenyérre, úgy szükségünk van megbocsátásra is. Mégpedig mindennap.
Az imádkozó keresztény mindenekelőtt azt kéri Istentől, hogy engedje el az adósságait, vagyis a bűneit, a rossz dolgokat, amelyeket elkövetett. Ez minden ima első igazsága: ha hibátlan emberek lennénk, ha kristálytiszta szentek lennénk, akik az erkölcsös élet útjáról sosem térnek le, akkor is mindig gyermekek maradunk, akik mindent az Atyának köszönhetünk. Mi a legveszélyesebb magatartásforma a keresztény életben? A gőg. Annak az embernek a magatartása, aki úgy áll Isten elé, hogy azt hiszi, mindig rendezve vannak számlái Istennel. A gőgös azt hiszi, hogy életében minden a helyén van. Mint a példabeszédbeli farizeus, aki azt hiszi magáról a templomban, hogy imádkozik, pedig igazából csak dicsekszik Isten előtt: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember” (Lk 18,11). Aki magát tökéletesnek gondolja, aki kritizálja a többieket, az gőgös. Egyikünk sem tökéletes, senki sem! Ezzel szemben a vámszedő, a templom hátuljában, egy mindenki által megvetett bűnös, megáll a templom küszöbénél, nem érzi magát méltónak arra, hogy belépjen, és Isten irgalmára bízza magát. Jézus pedig megjegyzi: „Ez, a másikkal ellentétben, megigazulva ment haza” (Lk 18,14), vagyis megbocsátást nyerve, megmentve. Miért? Mert nem volt gőgös, mert elismerte korlátait és bűneit.

Vannak bűnök, amelyek látszanak, és vannak bűnök, amelyek nem látszanak. Vannak szembetűnő bűnök, amelyek zajt keltenek, de vannak alattomos bűnök is, amelyek szívünkbe telepednek anélkül, hogy észrevennénk. Ezek közül a legsúlyosabb a gőg, amely a legbuzgóbb vallásos embereket is megfertőzheti. Volt egyszer egy híres apácakolostor, az 1600-1700-as években, a janzenizmus korában: tökélyre vitték a tökéletességet, azt mondták róluk, hogy tiszták, mint az angyalok, de gőgösek, mint az ördögök. Mennyire visszatetsző! A bűn megosztja a közösséget, a bűn elhiteti velünk, hogy különbek vagyunk másoknál, elhiteti velünk, hogy Istenhez vagyunk hasonlók.
Isten színe előtt viszont mindnyájan bűnösök vagyunk, és van okunk a mellünket verni – mindnyájunknak! –, mint az a vámszedő a templomban. Első levelében Szent János azt írja: „Ha azt mondjuk, hogy bűntelenek vagyunk, becsapjuk magunkat, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). Ha be akarod csapni magadat, mondd csak, hogy nincs bűnöd: így becsapod magad!
Elsősorban azért vagyunk adósak, mert oly sok mindent kaptunk ebben az életben: létet, apát és anyát, barátságot, a teremtett világ csodáit… Bár mindnyájunkkal előfordul, hogy nehéz időszakokon kell átmennünk, mégis mindig emlékeznünk kell arra, hogy az élet kegyelem, olyan csoda, amelyet Isten a semmiből hozott létre.
Másodsorban azért vagyunk adósak, mert, ha sikerül is szeretnünk, arra egyikünk sem a saját erejéből képes. Az igazi szeretet az, amikor képesek vagyunk szeretni, de Isten kegyelméből. Egyikünk sem a saját fényétől ragyog. Létezik egy jelenség, amelyet az ókori teológusok úgy hívtak: „mysterium lunae” – a hold misztériuma. De ez nemcsak az Egyház valóságát jellemzi, hanem ott működik mindannyiunk élettörténetében. Mit jelent a „mysterium lunae”? Azt, hogy az Egyház olyan, mint a hold, nincs saját fénye: a nap fényét tükrözi vissza. Nekünk sincs saját fényünk: a fény, amink van, Isten kegyelmének, Isten fényének a tükröződése. Ha szeretsz, az azért lehetséges, mert volt valaki, rajtad kívül, aki rád mosolygott, amikor csecsemő voltál, és megtanított visszamosolyogni. Ha szeretsz, az azért lehetséges, mert volt valaki melletted, aki felébresztette benned a szeretet képességét, aki megértette veled, hogy a lét értelme a szeretet.

Hallgassuk meg egy olyan ember történetét, aki hibázott: egy rabét, egy elítéltét, egy kábítószerfüggőét… sok embert ismerünk, aki hibázott az életében. Nem érintve a felelősséget, amely mindig személyes, időnként tedd fel magadnak a kérdést: ki hibáztatható az ő elrontott életéért? Egyedül a lelkiismerete, vagy az a gyűlölet- és elhagyatottságtörténet, amelyet ki-ki maga mögött cipel?
Ez a hold misztériuma: mindenekelőtt azért szeretünk, mert bennünket is szerettek, azért bocsátunk meg, mert nekünk is megbocsátottak. Ha valakit nem világít meg a nap fénye, az fagyos lesz, mint a téli talaj.
Hogyan ne ismernénk fel a bennünket megelőző szeretetláncban Isten szeretetének gondviselő jelenlétét is? Egyikünk sem szereti Istent annyira, amennyire ő szeret bennünket. Elég egy feszület elé állnunk, hogy lássuk az aránybeli különbséget. Ő mindig is előbb szeretett és előbb szeret minket!
Így imádkozzunk hát: Add, Urunk, hogy aki legszentebb közöttünk, az is mindig érezze, hogy a te adósod! Mennyei Atyánk, légy irgalmas mindannyiunkhoz!