Új apostoli konstitúció szabályozza a püspöki szinódusokat

Két héttel a fiatalokkal foglalkozó püspöki szinódus kezdete előtt, szeptember 18-án tették közzé a Vatikánban Ferenc pápa Episcopalis communio (Püspöki közösség) kezdetű apostoli konstitúcióját, amely a VI. Pál pápa által 1965-ben alapított püspöki szinódus intézményének struktúráját szabályozza.

Isten népének tanácskozása szinodális egyház, amelyben a péteri primátus gyakorlása is nagyobb jelentőségre tesz szert – üzeni az új konstitúció, melyet Ferenc pápa szeptember 15-én írt alá. Az október 3-án kezdődő püspöki szinódust már ez az új konstitúció szabályozza.

Az Episcopalis communio bevezetője emlékeztet VI. Pál pápa napra pontosan 63 évvel korábban, 1965. szeptember 15-én hozott döntésére, mellyel megalapította a II. vatikáni zsinat egyik legértékesebb örökségét, a püspöki szinódus intézményét. Ferenc pápa hangsúlyozza a „püspökök szinódusának hatékony együttműködését a római pápával” az Egyház életét érintő legjelentősebb kérdésekben, amelyek „különleges tudást és gyakorlati bölcsességet igényelnek az egész Egyház javára”. A „mostani történelmi pillanatban, amikor az Egyház egy új evangelizáló szakaszba érkezik”, a „püspökök szinódusának hivatása, hogy mind alkalmasabb eszközzé váljon a mai világ evangelizálására”.

Már VI. Pál pápa előre látta, hogy egy „ilyen intézmény utólagos tökéletesítésre szorul”. Éppen ezt tette meg XVI. Benedek pápa az „Ordo Synodi”, a szinódus rendjének legutóbbi pontosításával, mely megteremtette és egyre inkább megerősítette saját funkcióiban a püspöki szinódus főtitkárságát, amely a főtitkárból és püspökök különleges tanácsából áll.

Szem előtt tartva a szinódusi eljárás hatékonyságát azon ügyekkel kapcsolatban, melyek az Egyház pásztorainak azonnali és egybehangzó közbeavatkozását igénylik, az utóbbi években megnőtt a vágy arra, hogy a szinódus legyen „a püspöki szolgálat különleges megnyilatkozása és gondoskodásának hatékony alkalmazása az összes egyház javára”. Ennek alapja az a szilárd meggyőződés, hogy „az összes pásztor feladata, hogy Isten szent népének a szolgálatában álljon”, amihez pedig „a keresztség szentsége jegyében tartoznak”.

Ferenc pápa az új konstitúcióban leszögezi, hogy a püspök egyidejűleg „mester és tanítvány”, ami egyszerre „küldetés és Krisztus hangjának a hallgatása”, aki Isten népén keresztül beszél, oly módon, hogy „azt tévedhetetlenné teszi a hit világában”. Éppen ezért a szinódus váljon mindinkább „olyan sajátos eszközzé, mely Isten népét hallgatja a helyi egyház híveivel folytatott tanácskozásokon keresztül”. Jóllehet lényegét tekintve püspöki szervezetről van szó, „mégsem élhet a hívektől elkülönítve”. A „püspöki szinódus így tehát olyan szerv, mely hangot ad Isten egész népének a püspökökön keresztül”, miközben a „hit őrzője, magyarázója és tanúja”. „A püspöki szinódus összejövetelről összejövetelre ékesszóló kifejezése az Egyház szinodalitásának”, melyben visszatükröződik a „különféle kultúrák közössége”. A püspöki szinódus működése másfelől a hívek és a pásztorok, valamint a püspökök és a római pápa közötti „mély közösséget” juttatják kifejezésre.

Ferenc pápa azt reméli, hogy a szinódus tevékenysége „a maga módján hozzájárulhat az összes keresztény közötti egység megteremtéséhez”, az Úr szándéka szerint, ahogy II. János Pál pápa is óhajtotta az Ut unum sint kezdetű enciklikájában: „Találják meg a péteri szolgálat gyakorlatának olyan formáját, mely miközben egyáltalán nem mond le lényegi küldetéséről, megnyílik az új helyzet előtt”.

Ferenc pápa: Az is boldog lehet, akinek nem voltak jó szülei!

Szeptember 19-én a szülők iránti tisztelet parancsáról elmélkedett katekézisében Ferenc pápa. A Szentatya a parancsolat felszabadító hatását hangsúlyozta: elfogadhatjuk szüleinket korlátaikkal együtt, kiengesztelődhetünk gyermekkori sérüléseinkkel, és boldog, másoknak szentelt életet élhetünk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A „tíz szó” körüli utazásunkban ma az apára és anyára vonatkozó parancshoz érkeztünk. A szülők iránti köteles tiszteletről van szó. Mit jelent ez a „tisztelet”? Az eredeti héber szó egy valóság dicsőségére, értékére, szó szerint „súlyára”, állagára utal. Tisztelni tehát azt jelenti, hogy elismerjük ezt az értéket. Nem külső formákra, hanem igazságra vonatkozó kérdésről van szó. Tisztelni Istent, a Szentírásban, azt jelenti, hogy elismerjük az ő valóságát, számot vetünk jelenlétével; ez a szertartásokkal is kifejezésre jut, de főleg azt kívánja meg, hogy megadjuk Istennek az igazi helyet saját létezésünkben. Az apa és anya iránti tisztelet tehát azt jelenti, hogy elismerjük jelentőségüket olyan konkrét tettekkel is, amelyek odaadást, szeretetet és gondoskodást fejeznek ki. De nemcsak erről van szó.

A „negyedik szónak” van egy „jellegzetessége”: ez olyan parancsolat, amelyhez eredmény kapcsolódik. Azt mondja ugyanis: „Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű és boldog légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked” (MTörv 5,16). A szülők tisztelete hosszú, boldog élethez vezet. A „boldogság” szó egyedül a szülőkkel kapcsolatban szerepel a tízparancsolatban.

Ez a sok ezer éves bölcsesség azt mondja ki, amit a humán tudományok alig egy évszázada tudtak csak megfogalmazni: hogy tudniillik a gyermekkor megélése az egész további életünkre rányomja bélyegét. Gyakran könnyen felismerhető, ha valaki egészséges és kiegyensúlyozott közegben nőtt fel. De ugyanúgy könnyen észrevehető, ha valakinek elhagyatottságban és erőszakban volt része. Gyerekkorunk kissé olyan, mint a kitörölhetetlen tinta: megjelenik az ember ízlésében, létmódjában, még ha egyesek megpróbálják is elrejteni korai életéveikben szerzett sebeiket.

De a „negyedik szó” még ennél is többet mond. Nem beszél a szülők jóságáról, nem feltételezi, hogy az apa és az anya tökéletesek. A gyermekek cselekvéséről beszél, függetlenül a szülők érdemeitől, és egy rendkívüli, felszabadító dolgot mond: még ha nem minden szülő volt is jó és nem mindenkinek a gyermekkora volt felhőtlen, minden gyermek boldog lehet, mert a teljes és boldog élet elérése az igazi hálától függ, amelyet azok iránt tanúsítunk, akik világra hoztak minket.

Gondoljuk csak meg, mennyire építő ez a „szó” sok fiatal számára, akiknek fájdalmas élettörténetük van, akik sokat szenvedtek gyermek- és fiatalkorukban. Sok szent – és nagyon sok keresztény – van, akik fájdalmas gyermekkort követően tündöklő életet éltek, mert – Jézus Krisztusnak köszönhetően – kiengesztelődtek az élettel. Gondoljunk arra a most boldog fiatalemberre, aki jövő hónapban már szent lesz, Nunzio Sulprizióra, aki tizenkilenc évesen fejezte be életét, kiengesztelődve sok fájdalommal, sok mindennel, mert szíve derűs volt, és sosem tagadta meg a szüleit. Gondoljunk Lellisi Szent Kamillra, aki egy rendetlen gyermekkor után szeretetben és szolgálatban kiteljesedő életet épített fel; gondoljunk Szent Jozefina Bakhitára, aki borzalmas rabszolgaságban nőtt fel; vagy Boldog Carlo Gnocchira, aki árva és szegény volt; vagy magára Szent II. János Pálra, aki már kora gyermekkorban elveszítette édesanyját.

Az ember, bármilyen múltból jöjjön is, ebből a parancsolatból Krisztushoz vezető útmutatást kap: őbenne ugyanis feltárul az igazi Atya, aki felkínálja nekünk, hogy „újjászülessünk felülről” (vö. Jn 3,3–8). Életünk rejtélyei világosságot nyernek, amikor felfedezzük, hogy Isten öröktől fogva azt az életet készíti nekünk, amelyet az ő gyermekeiként élhetünk, ahol minden cselekedet Tőle kapott küldetés.

Sebeink lehetőségekké kezdenek válni, amikor kegyelemből felismerjük, hogy az igazi rejtély már nem a „miért?”, hanem a „kiért?”, hogy kinek az érdekében történt ez velem. Milyen célra való tekintettel formált engem Isten életem során? Itt minden megfordul, minden értékessé válik, minden építővé válik. A tapasztalatom, még ha szomorú és fájdalmas is, a szeretet fényében, hogyan válik mások számára – kiért? – üdvösség forrásává? És akkor elkezdhetjük tisztelni szüleinket a felnőtt gyermekek szabadságával és szüleink korlátainak irgalmas elfogadásával. [1]

Tiszteld szüleidet: ők adtak nekünk életet! Ha eltávolodtál szüleidtől, tégy erőfeszítést, és térj vissza hozzájuk; vélhetően már öregek… Ők adtak neked életet. És sajnos szokásunk, hogy egymás közt csúnya dolgokat mondunk, átkozódunk… Kérlek benneteket, soha, de soha ne szidjátok mások szüleit! Soha! Sosem szabad szidni más anyját, sosem szabad szidni más apját! Sosem! Hozzátok meg bensőtökben ezt az elhatározást: mától nem szidom másnak a szüleit. Ők adtak neki életet! Nem szabad szidni őket.

Ez a csodálatos élet fel van kínálva nekünk, nincs ránk erőltetve: a Krisztusban való újjászületés szabad elfogadást igénylő kegyelem (vö. Jn 1,11–13), és megkeresztelkedésünk kincse, hiszen a keresztségben – a Szentlélek működése révén – egyetlen Atyánk van, a mennyei (vö. Mt 23,9; 1Kor 8,6; Ef 4,6). Köszönöm!

A Szentatya szavai a kihallgatás végén:

Szeptember 22-én a romániai Neamț megyében [Nisiporeștin] boldoggá avatják Antal Veronikát, a ferences világi rendhez tartozó világi hívőt, akit in odium fidei [a hit iránti gyűlöletből] öltek meg 1958-ban. Adjunk hálát Istennek ezért a bátor nőért, aki életét feláldozva tanúságot tett az Isten és a felebarát iránti igazi szeretetről!

Évközi huszonnegyedik hét szerdája

Évközi huszonnegyedik hét szerdája

Az evangéliumi jelenet Jézus kérdésével kezdődik: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait?” Kire gondol? Vajon összes kortársára? A későbbiekben kiderül, hogy nem mindenkire, hanem azokra, akik elutasítóak Istennel szemben, azaz sem Keresztelő János, sem Jézus tanítására nem hallgattak. Az ő magatartásukat az utcán játszó gyermekek hasonlata világítja meg. A gyermekek egy csoportja hiába akarja furulyaszóval játékra hívni a többieket, ők nem hajlandóak a játékra, majd pedig a siránkozás sem váltott ki belőlük semmit. Kedvtelenségükből, semmittevésükből, unatkozásukból semmi nem tudta kimozdítani őket, közömbösek maradtak mindenféle üzenet, felhívás iránt.
A hasonlatban a furulyaszó és a siratóének kétféle hangnemet jelent. Az utóbbi Keresztelő János kemény beszédét, határozott fellépését szemlélteti, aki bűnbánatra szólította fel a népet és isteni büntetést helyezett kilátásba a megtérés elhalasztása vagy elmaradása esetére. Jézus más hangnemben beszélt, örömhírt hirdetett, meghívta az embereket az Isten országába, azt hirdette, hogy ez a meghívás mindenkinek, még a bűnösöknek is szól.
Jézus ítélete tehát azok felé hangzik el, akik nem hallgattak sem Jánosra, sem őrá, s ezzel magát Istent utasították el. Én hallgatok-e Isten küldötteinek figyelmeztető szavára?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Megváltó Krisztusunk! Egységre hívtál minket, mint ahogy te is egy vagy az Atyával. Olyan egységre, amelyben szeretet, egyetértés és önzetlenség uralkodik. Olyan egységre, amely örömet és boldogságot szül. Kimondhatatlan a hálánk, Urunk, hogy részünk lehet benned és a te szeretetedben, amellyel vagy irántunk, amelyet meg sem érdemlünk! Tarts meg ebben az egységben, ne hagyd, hogy a bűn újra visszataszítson minket a szeretetlen, önző világba, ahol csak széthúzás és az egymástól való eltávolodás vár ránk! Segíts nekünk, hogy azok közül, akik még rabjai a gonosznak, minél többet tudjunk kihalászni és megmenteni az életnek! Mert nélküled semmit sem tehetünk. Nélküled nem jutunk el az egységre.

Isten örök pillanatában vagyunk – Egyházmegyei zarándoklat a Szent Vér-ereklye jelenlétében Bátán

Szeptember 15-én az ország egyetlen Szent Vér-kegyhelyére, Bátára szervezett zarándoklatot ötödik alkalommal a Pécsi Egyházmegye. A több mint ezer résztvevő – Udvardy György püspök kérésére – idén elsősorban a papi hivatásokért imádkozott. A Szent Vér-ereklyét új tartójában láthatták a zarándokok.

Mohácsról és Bátaszékről is több száz zarándok indult szeptember 15-én Bátára. A gyalog érkezőkhöz a kegyhelyen közel nyolcvan kerékpáros csatlakozott, akik a mohácsi Fogadalmi templomtól indultak.

A zarándoknapon plébániai közösségek, cserkészek, egyéni zarándokok mellett részt vettek a Pécsi Egyházmegye oktatási-nevelési intézményeinek – Komlóról, Mohácsról, Pécsről, Tamásiból, Tolnáról, Siklósról, Szekszárdról és Paksról érkezett – pedagógusai és tanulói is. Az útvonal különböző pontjain csatlakoztak a zarándokokhoz, hogy Bátán együtt ünnepeljék Krisztus szent testét és vérét.

A szentmise homíliájában Udvardy György pécsi megyéspüspök kiemelte: amikor az Egyház felszentelt papja kimondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, akkor egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy Jézus itt van közöttünk. Nem csupán felidézzük, nem csupán gondolunk rá, a kenyérben és a borban jelen van.

Az idén ötödik alkalommal szervezett egyházmegyei zarándoklat céljáról a főpásztor így fogalmazott: „Azért gyűlünk itt össze, mert szeretnénk emlékezni Jézusra, szeretnénk felidézni, átvenni tanítását, ráismerni gesztusaira, felismerni az Atyához fűződő viszonyát, és belépni ebbe az erőtérbe. Jézus jelenlétével bevon bennünket az utolsó vacsora, a Golgota, a keresztáldozat valóságába. Annak a pillanatnak a részesei leszünk most, azért, hogy a mi életünk jelen pillanatában az Isten ereje tudjon megmutatkozni, hogy ne féljünk, hogy legyen bátorságunk szolgálni, reménnyel tekinteni a jövő felé; erőt meríteni a család megalapításához és szolgálatához, az oktatás szent ügyéhez, hogy legyen jövője az embernek. Legyen bátorságunk építeni, fát ültetni azért, mert bízunk a jövőben.”

Óriási ajándék, amikor magunkhoz vehetjük Jézus szent testét és vérét – hangsúlyozta a szónok. – Isten örök pillanatában vagyunk. „Most teremti a világot, most teremti az erőnket, most teremti újjá a szabadságunkat, a jövőnket; most ültet el olyan vágyakat a szívünkben, amikért képesek vagyunk nekirugaszkodni az előttünk álló feladatoknak; most teremti azokat a gondolatokat, amelyek felülmúlják az emberi erőfeszítéseket.”

Homíliája végén Udvardy György papi, szerzetesi hivatásokért fohászkodott az Úrhoz. A Fájdalmas Szűzanya emléknapján a Boldogságos Szűz közbenjárásáért is imádkozott: „Kérjük teljes erőnkkel, teljes odaszentelődésünkkel, küldjön szent papokat az egyházmegye számára. Sokat, buzgót, hogy legyenek, akik kimondják az emlékezés szavait. Azokat a szavakat, amelyek életet fakasztanak mindannyiunk számára.”

A szentbeszéd után körmenet indult az Oltáriszentséggel és a Szent Vér-ereklyével a szabadtéri oltárhoz, ahol szentségi áldásban részesültek a hívek.

Az ünnepi liturgikus események végén Nyúl Viktor, a Pécsi Egyházmegye pasztorális helynöke köszönetét fejezte ki a zarándokoknak és szervezőknek.

Írásos emlékek tanúsága szerint a középkorban a bátai bencés apátságban Szent Vér-ereklyét őriztek, amely 1539-ben a török pusztítás következtében megsemmisült.

Viliam Judák nyitrai püspök 2017. szeptember 16-án, a tavalyi bátai zarándoklat záró szentmiséjén egy, a garamszentbenedeki ereklyéből leválasztott részt adott át Udvardy György pécsi püspöknek.

A Szent Vér-ereklyét idén új ereklyetartóban láthatták a bátai egyházmegyei zarándoklat résztvevői.

Ferenc pápa: A pásztor az emberekhez áll közel, nem a hatalmasokhoz

A pápa a Szent Márta-házban szeptember 18-án, kedden reggel bemutatott szentmisén elmondott homíliájában emlékeztetett, hogy Jézus a pásztor, akinek tekintélye volt: alázatos és együttérző volt, amit szelídségben és gyengédségben fejezett ki.

Nekünk, pásztoroknak is közel kell állnunk az emberekhez, nem pedig a hatalmasokhoz vagy az ideológusokhoz, akik megmérgezik a lelket – figyelmeztetett a Szentatya.

Az, ami tekintélyt adott Jézusnak  mint pásztornak, az alázata, az emberekhez való közelsége, az együttérzése volt, amit szelídségben és gyengédségben juttatott kifejezésre. Amikor pedig rosszul mentek a dolgok, mint a Kálvárián, csendben maradt, és imádkozott. Ferenc pápa kedd reggeli homíliájában Jézust mint a pásztor ikonját és példaképét állította a hívek elé. Beszélt Jézus hatalmáról is, amely a Szentlélek kegyelme, és amely abból származik, hogy közel állt az emberekhez, nem pedig a hatalmasok és az ideológusok szűk csoportjaihoz.

Ferenc pápa szentbeszédében az evangéliumi szakaszt (Lk 7,11–17) kommentálta, amely az özvegyasszony egyetlen fia feltámasztásának csodáját mondja el. Az idézet kiemeli, hogy Jézusnak tekintélye volt a nép előtt, de nem a doktrína miatt, amit tanított, amely majdnem ugyanaz volt, mint másoké, hanem azért, mert alázatos volt, és szelíd szívű. Nem kiabált. Nem mondta, hogy „én vagyok a Messiás” vagy „én vagyok a Próféta”. Nem fújatta meg a harsonákat, amikor meggyógyított valakit, vagy amikor az embereknek prédikált, vagy amikor csodát tett, mint például amikor a csodás kenyérszaporításra került sor. Nem, ő alázatos volt, és cselekedett, közel volt az emberekhez.

A törvénytudók ezzel szemben a katedráról tanítottak, és eltávolodtak az emberektől. Nem érdekelték őket az emberek, vagy csak azért, hogy parancsokat adjanak nekik, amelyek száma már meghaladta a háromszázat. Nem voltak azonban közel az emberekhez. Az evangéliumban amikor Jézus nem az emberekkel volt, akkor az Atyával volt, és imádkozott. Jézus életének, nyilvános életének nagy részét az utcán töltötte az emberekkel. Ez a közelség Jézus alázata, ami tekintélyt adott neki. Megérintette az embereket, megölelte őket, a szemükbe nézett, és meghallgatta őket. Közel volt, és ebből származott tekintélye – nyomatékosította a pápa.

Szent Lukács az evangéliumban hangsúlyozza, hogy Jézus „megkönyörült”, amikor meglátta az özvegyasszonyt egyedül a halott fiával. Képes volt együttérezni, nem elméleti ember volt. Mondhatjuk, hogy a szívével gondolkodott, nem választotta szét a fejét a szívétől. Két jellemzője van ennek az együttérzésnek, a szelídség és a gyengédség – emelte ki homíliájában a pápa. – Jézus azt mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Ez a szelídség. Szelíd volt, nem kiabált. Nem büntette meg az embereket. Jézus mérges volt? Igen! Amikor meglátta, hogy Atyja háza bevásárlóközponttá vált, ahol árucikkeket adnak-vesznek, pénzt váltanak…, akkor mérges lett, felkapta az ostort, és mindenkit kikergetett onnan. Ezt azért tette, mert szerette az Atyát, mert alázatos volt Atyja előtt, rendelkezett ezzel az erővel.

Jézus nem azt mondta az asszonynak a távolból, hogy „Ne sírjon, asszonyom!”. Nem, közel lépett, talán megérintette a vállát, talán megsimogatta, és azt mondta: „Ne sírj!” Ez Jézus. Ugyanezt teszi velünk is, mert közel van, az emberek között, egy pásztor. A gyengédség egy másik gesztusa az, hogy Jézus visszaadja a fiút az anyjának. Tehát összességében szelíd és alázatos szívű, közel áll az emberekhez, képes együttérezni, és rendelkezik a szelídség és a gyengédség jellemzőivel. Ez Jézus – mutatott rá Ferenc pápa.

Ez a pásztor ikonja, és nekünk, pásztoroknak ebből kell tanulnunk: közel állni az emberekhez, nem pedig a hatalmasok, az ideológusok szűk csoportjaihoz… Ők ugyanis megmérgezik a lelket, nem tesznek jót nekünk! – hangoztatta a pápa. – A pásztor tehát rendelkezzen hatalommal és tekintéllyel, mint Jézus. Ezek pedig az alázat, a szelídség, a közelség, az együttérzés képessége, a gyengédség.

Amikor pedig a dolgok rosszul alakultak, mit tett Jézus? – kérdezte Ferenc pápa. – Amikor az emberek sértegették nagypénteken, és azt kiáltották: „Feszítsd meg őt!”, csendben maradt, mert együttérzett azokkal az emberekkel, akiket a pénz, a hatalom birtokosai megcsaltak. Csendben maradt. Imádkozott. A pásztor a nehéz pillanatokban, amikor az ördög elszabadul, amikor a pásztort megvádolják, amikor a Nagy Vádló vádolja meg sok emberen, sok hatalmason keresztül, akkor szenved, felajánlja életét, és imádkozik. És Jézus imádkozott. Az ima elvitte a kereszthez is, de erővel ruházta fel. Ott is képes volt közel lépni, és meggyógyítani a lator lelkét.

Ma olvassuk újra azt a szakaszt Lukács evangéliumának 7. fejezetéből, amelyben azt látjuk, hogy Jézus tekintélye miben áll. Kérjük a kegyelmet, hogy mi, pásztorok mindannyian rendelkezzünk ezzel a tekintéllyel, amely a Szentlélek kegyelme! – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.