Útravaló – 2019. szeptember 24.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Szent Gellért a Szentföldre indult, ám egy vihar következtében Magyarország felé folytatta útját. Élete végén Budára tartott, hogy hivatali kötelességét teljesítse, amikor meggyilkolták. Legendája szerint az előző éjszaka látomásban részesült, a Szűzanya a szent színeket nyújtotta neki, amiből arra következtetett, vértanúság várja, ezért meggyónt, megáldozott, és így folytatta útját. Úgy halt meg, mint a protomártír, Szent István: Úr Jézus Krisztus, ne vedd nekik ezt bűnül, mert nem tudják, mit cselekszenek. Isten sokszor felülírja legszentebb elhatározásainkat is, és más útra vezet. Ha nem torpanunk meg ilyenkor, hanem erőt merítünk azokból az egyszerű eszközökből, amiket az Egyház kínál, a kegyelem bennünket fölülmúló gyümölcseit teremjük meg, a Lélek ereje által.

Útravaló – 2019. szeptember 23.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Az Úristen a vele egységben élő léleknek, akinek az ige magva a szívébe hull, és cselekedeteiben termést hoz, ad egy belső ismeretet, ami a Lélek gyümölcse, és különbözik e világ ismeretétől, miként a bölcsesség ajándéka sem azonos az ókori filozófusok bölcsesség fogalmával. Ez adatott meg gyóntatásai alkalmával a mai nap szentjének, Pio atyának, aki oly sokszor tudta kimondani, amit a hozzá járuló emberek nem mertek, akartak, tudtak bevallani maguknak vagy éppen Istennek. Kérjük ma Istentől azt a kegyelmet, hogy a vele való kapcsolatban és egységben eljussunk arra az őszinteségre, amelynek gyümölcseként tisztán kinyilvánulhatnak az Úr gondolatai szavainkban, cselekedeteinkben.

Útravaló – 2019. szeptember 22., évközi 25. vasárnap

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Ma gyakran beszélnek arról, hogy elfogy a hívők közössége. Legtöbbször azt látni, tétlenül, olykor közönyösen szemléljük ezt a folyamatot, nemegyszer asszisztálunk is hozzá, amit tetéz, hogy a negatív élmények feszültsége sarokba szorít minket, és így már a létben maradásért sem küzdünk: önként adjuk át a hitélet világát a csendes enyészetnek. Ebben a közegben a mai példabeszéd iránymutatásként két dolgot állít elénk: az okosságot és a megbízhatóságot. A példabeszéd intézője okos ember. Az adóslevelek módosításával ugyanis nem a gazdáját megillető pénzösszeget írja át, hanem az uzsorakamat viszonyítási alapját változtatja meg. Így az eladó megkapja, ami jogosan az övé, a vevő pedig hálás, mert a jogtalanul követelt összeg csökken. Ura ezt, a megmaradásért vívott gyakorlatias okosságot dicséri benne. Erre épülJézus konklúziója is, amit ha saját korunkra értelmezünk, így szólhat: ne engedjetek a sarokba szorításnak, hanem forduljatok vele szembe! Minél inkább azt érzitek, hogy Isten nélkülivé válik a világ, ti nézzetek körül környezetetekben, és találjatok rá, hol és hogyan érinthetők meg az emberek. A hit háttérbe szorulása nekünk ugyanis éppen azt a felszólítást hordozza: a hamis mammon világában élőkhöz van hivatásunk, onnan kell barátokat szereznünk, egyszerűen azért, mert ma ott él az emberek legjelentősebb része, ez az Egyház és a tanítvány missziós területe. Ám nagyon fontos, hogy ismerjük őket, azaz arca legyen számunkra ezeknek az embereknek. 

Nemrég egy jegyesoktatáson két hitetlen – egyikük igen kemény kritikus –, és egy lombikprogramból született személy volt jelen. Ezt látva, ott volt bennem a feszültség, miként beszéljek egy ilyen közegben a család, a mesterséges megtermékenyítés egyházi értelmezéséről vagy éppen az imádságról. Arra jutottam, megpróbálom ezeket mindenféle feszültség és megalkuvás nélkül eléjük tárni, és úgy bemutatni, mint számukra is választható lehetőséget. A találkozásokon sok kritika hangzott el, de az utolsó alkalommal éppen ők jegyezték meg: arra számítottunk, hogy itt majd meg akarnak téríteni minket, ehelyett meghívást kaptunk az Egyház életrendszerébe. E tapasztalat alapján éreztem meg: a nem hívők és közénk emelkedő egyik legnagyobb fal, hogy ők arra számítanak, mi meg akarjuk téríteni őket, amitől menekülnek. Ezt a retorikát kellene átváltanunk a meghívás nyelvezetére, amiben – félelemből, népszerűségvágyból, kisebbségi érzetből – nem tagadjuk le, amit és Akit tovább kell adnunk, de arca lesz számunkra azoknak is, akiknek Krisztust át kell hagyományoznunk.

Jézus az e létért vívott küzdelemben való megbízhatóságról is beszél, ami ugyancsak különösen fontos a mai életben. Családok mondják el, milyen nehéz olyan vállalkozót találni, aki ha nem is szívvel-lélekkel, de legalább szakszerűen végzi feladatát, és nem hagyja ott őket egy befejezetlen épülettel. Valószínű, a megbízhatóság az élet más területein is hiányt szenved, ami megint a keresztényeknek nyit teret: nekünk kell ezt az űrt betöltenünk, olyan minőségű munkavégzéssel, amire támaszkodni lehet, ahol Isten is otthonra találhat, mert benne neki készítettek helyet. Volt az egyházközségünkben egy ápolónő, aki haldoklók mellett vállalt munkát, és áldozatossága miatt keresve keresték őt az emberek. Ő pedig a betegeitől mindig megkérdezte: örülnének-e, ha egy atya elhozná a szent kenetet? Munkája, megbízhatósága által nyert az Úrnak lelkeket.

Örökfogadalmunk miséjében, jól emlékszem, a mai evangélium hangzott el, és a tartományfőnök azt mondta nekünk: hűségünk növelője és próbája, hogy életünk során egyre nagyobb megbízhatóságot vár el tőlünk a Rend. Összecsengett ez szerzetesi életünk első évével, amikor az egyik novíciustársunk vagy túllocsolta, vagy kiszárította a növényeket. Magiszterünk, Balázs atya erre így szólt hozzá: figyelj oda azokra a növényekre, mert ebben a munkában tanulod meg, hogy kell jól gondozni a lelkeket!

Útravaló – 2019. szeptember 19.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Aki számára az a szeretet a mérce, amivel Isten személyesen szereti őt, mindenkinél nagyobb bűnösnek érzi magát, ha az Úr törvénye ellen vét, mert a szeretet teljességének megérintettsége átalakítja az embernek a bűnhöz való viszonyát. Ezt mutatja a szentek példája, akik, látva a sok-sok kegyelmet, amit kaptak és elpazaroltak, merik kijelenteni: nekem mindenkinél nagyobb a vétkem, majd saját felelősségüket fölismerve a világ szemében sokszor túlzásnak tűnő lemondásokkal, jócselekedetekkel, imádságokkal mutatják meg Isten iránti vágyakozásukat. Ennek a jóvátételnek egy sajátos formáját állítja elénk az evangélium bűnös asszonya, aki mások mulasztásának vétkét ellensúlyozza, nem vádolva őket, hanem egyszerűen szeretetből megadva Jézusnak, ami neki jár.

Útravaló – 2019. szeptember 18.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

A lelki restség egyik jele, amikor egy embernek egyszerűbb mindent szidnia, kikezdenie, mint bármit is tennie azért, hogy másként legyen; vagy örülnie annak, hogy a másik valamit jól végez. Ugyanígy a restség jele, amikor valaki mindig tesz valamit, de sosem azt teszi, amit igazán tennie kellene, és ezért boldogtalan egy egész életen át. Ebből fakad a gúny, a féltékenykedés, az állandó önigazolás. A mai evangéliumban Jézus azért panaszkodik, mert úgy érzi, Isten annyi mindent tesz az emberért, hogy mozgásba hozza, de mi mindig kifogásainkba menekülünk. Mik azok a kifogások, amelyek lebénítanak Istennel és embertársaimmal való kapcsolatomban? Vajon azok, akikkel szemben gúnyos, féltékeny, önigazoló vagyok, létükkel nem arra figyelmeztetnek, hogy hol szorulok megváltásra?

Útravaló – 2019. szeptember 17.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Ezen a napon egy ferences nem tud másról írni, mint Szent Ferenc atyánk stigmatizációjáról, amit ma ünnepel a rend. 1224-ben, Alverna hegyén Assisi szegénye a világtörténelemben elsőként volt részese annak, hogy Jézus lehajolt, és ujjával írt a földre (Jn 8,6), azaz belevéste sebhelyeit a porból alkotott ember, Ferenc testébe, aki magával hozta a Keresztrefeszítettnek a képét, de nem művész keze által kő- vagy fatáblára vésve, hanem az élő Isten kezétől saját tagjaiba írva (Szent Bonaventura). A ferences lelkiség ma is ezt a képet hordozza az Egyházban: Isten hasonlóvá lett az emberhez, hogy az ember Krisztus által Istenhez hasonlóvá lehessen. Ennek képe a megfeszített Krisztus és a belőle részesedő, őt hordozó Assisi Szent Ferenc, az istenképűségnek ez a vonzása érint meg – azt hiszem – ma is minden ferencest.

Útravaló – 2019. szeptember 16.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj – halljuk az evangéliumban a százados szavát, amely a hívő ember számára az áldozás előtti imádságban nyeri el teljességét. Hiszen akkor és ott ezt már saját nevünkben mondjuk, mert tudjuk, mindig méltatlanul részesedünk az Úr testében, és ugyanígy az egész emberiség nevében is ismételjük, mert az emberiség mindig felkészületlen az érkező Úr fogadására. Végül pedig e fohásszal kérjük: halálunk óráján jöjjön értünk, ne kelljen nélküle meghalnunk. Jelenléte az Eucharisztiában és szent útravalóként való közelsége haldoklásunkban azt mutatja, látogatása mindig gyógyít és fölemel.

Útravaló – 2019. szeptember 11.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Szent Lukács evangélista azzal az erősítéssel olvastatja velünk a boldogságokat, hogy azok letéteményeseiként a tanítványok közösségét jelöli meg, ahol, részesedve az Egyház „bőségéből” és örömteli vágyakozásából, a szegények gazdagodásra, az éhezők bőségre, a sírók nevetésre találnak. A tanítvány mindeközben pedig a Mester sorsával egyesülve leli meg a bőséget és az örömet, mert ebben fedezi föl, hogy nem külső szemlélője a megváltás művének; hogy neki Isten már nem földi javakban, hanem mennyei kincsekben tárja fel önmagát.

Útravaló – 2019. szeptember 10.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Jézus imádságban találkozik az Atyával, majd magához hívja tanítványait, hogy a velük való közösségben találkozzon a különböző tájakról hozzá érkezőkkel. Ezért is kérdezi majd az Egyházat fölszámolni akaró Saultól: miért üldözöl engem? (ApCsel 9,4) Jézusnak már ez az első találkozása a nagy néptömegekkel jelzésszerűen bemutatja az Egyház misszióját: hallgassák az Urat, nyerjenek nála gyógyulást, szabaduljanak meg, érinthessék őt. Az Úr ma is közösséget vállal tanítványaival, e velünklétét kell hordoznia szavainknak, a szeretet gyógyító cselekedeteinek, a felszabadító bíztatásnak, útmutatásnak s a rámutatásnak: az Eucharisztiában ma is érinthető és erőt árasztó a jelenléte.

Útravaló – 2019. szeptember 9.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

A farizeusok kísértik Jézust, hogy szegje meg a törvényt, és akkor meghurcolhatják, de Jézus jelet ad számukra: a gyógyítás által elővételezi és értelmezi Isten szombatját. A nyugalom napja ugyanis annak az ideje, amikor Isten maga is a tetteit szemléli, az ember pedig a legközvetlenebbeket: Urát és környezetét szolgálva tölti napját. Krisztus (nagy)szombaton a halál országába ment, és ezzel az emberré lett Fiú kinyilatkoztatta, mi vagyunk Isten „nyugalmának” középpontjában: Az Atya örömét leli ugyanis az Emberfia készséges engedelmességében, Jézus pedig megmutatja legközvetlenebbjei iránt érzett szeretetét: megmenti az embert, ezzel szolgálja az Atyja akaratát.

Útravaló – 2019. szeptember 8., évközi 23. vasárnap

 

 

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Szerettelek volna mindattól a szenvedéstől megkímélni benneteket, amelyeket most miattam átéltek. Tudjátok azonban, hogy Krisztus azt mondta: aki apját, anyját, feleségét vagy gyermekeit jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám… – Boldog Franz Jägerstätter (1907–1943) írta ezeket a sorokat családjának, halála előtt. Lefejezték, mert – miként az ítélet is kimondta – vallási okokból nem állt be a Harmadik Birodalom fegyveresei közé, még akkor sem, amikor püspöke, plébánosa, anyja és felesége is kérte, engedelmeskedjék a behívó parancsának.

A vértanúk tanúsága a szentírásmagyarázat egyik formája, értelmezik az egyes szakaszokat, és bizonyítják: a kereszt titkának kibontakozása ad jövőt az Egyháznak. Krisztus keresztje ugyanis egyszeri. „Amit az évszázadok során közöl belőle övéivel, az mind ebből az egyszeriségből fakad” (Adrienne von Speyr). Mert Krisztus „megjelenése az a mérték, amelyet Isten Krisztusban a világra vonatkoztatott, a világgal közölt, a világnak adományozott, éspedig a kegyelem, nem az ítélet mértékeként; ajándékként adott mértékként, amelyet senki nem határozhat meg a saját erejéből, de úgy adatik, hogy mindenki elsajátíthatja, aki akarja” (Hans Urs von Balthasar).

Az ókori kivégzések során a kereszt gerendájának hordozása megjelenítette az elítélt hozzákötözését az ítélet szavához. Jézus is így jutott el a Golgotára, talán éppen ezért vésődött be annyira a keresztfelvételre utaló mondat az első keresztények gondolatvilágába, sőt azt is megörökítették, miként tekintett Jézus erre az útjára: Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak (Lk 18,31), vagyis tudatosan nézett szembe a halállal, felmérte az ember üdvözítésének árát.

Jézus tehát nem fátumként élte meg a rá váró eseményeket, hanem olyan útként, ami ebből a világból átvezet az Atyához (Jn 13,1), ez éltette Jeruzsálem felé haladó minden pillanatát. Tudta, a halálból az Életbe vonul át. Az alapok lerakása – igehirdető és csodatevő munkája – után a kereszten testének feláldozása által (Zsid 10,10) építette föl az Egyházat, azt a tornyot, amely az üdvösség jele és eszköze a világ számára. A lukácsi „egyházképben” az így született Egyház nem hibátlan, de radikális, a konkrét történeti valósággal számoló közösség, amely képes reménnyel áthatni korát, mert hittel vállalja az evangéliumért járó meghurcoltatást. A szenvedések közepette kinyilvánuló kegyelmi működés eszköze, amely által él a világ.

Az a Krisztus, aki a tanítványokhoz e radikális felszólítással fordult: aki nem gyűlöli…, mindenkinél jobban szerette anyját, rokonait, tanítványait és népét. Amikor pedig ki kellett nyilvánulnia benne az Atyához való ragaszkodásnak, elengedte kezüket, csak az Atyába kapaszkodott, ez volt irántuk táplált szeretetének legszebb megnyilatkozása. Mert anyja e szakadás nélkül nem lett volna János, valamint az Egyház anyjává, a tanítványok a hit oszlopaivá, és nem teljesedett volna be a választott nép hivatása: általad s utódaid által nyer áldást a föld minden nemzetsége (Ter 28,14).

A megváltás művében való részesedés tehát nemcsak Krisztussal köt össze bennünket, hanem egymással is, akik terheket vállalunk át azért, hogy a másik teljesítse az Úr akaratát. Így nyilvánul ki Isten dicsősége szolgáiban, és lépünk át hivatásunk egy új dimenziójába. A szentek közössége – amint vasárnaponként megvalljuk a Hitvallásban –, különösképpen is jelenvalóvá válik a híveknek ebben az egymásért vállalt közösségében, áldozatában. „Milyen nehéz lehetett a mi Üdvözítőnknek, Aki szenvedése és halála által szeretett Édesanyjának fájdalmat kellett okozzon, és mindezt irántunk, bűnösök iránt való szeretetből elszenvedték” (Boldog Franz Jägerstätter).