2011. április 23., szombat

Nagyszombat



Nagyszombat


Prágai Szent Adalbert vértanú püspök emléknapja


Húsvét vigíliája


A keresztről Jézus drága testét

Édesanyja karjaiba tették.

Nincs a földön annyi tenger bánat,

Mint amennyi szent szívében támad.


Könyörögjünk!

Istenünk, te ezt a szent húsvéti éjszakát Urunk feltámadásának fényével beragyogod. Kérünk, éleszd föl Egyházadban az istengyermekség lelkét, hogy akik testben és lélekben megújultak, tiszta szívvel szolgáljanak neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységen, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„ Nolite timere vos!”

(Márk 16, 6b.)

„Ne féljetek!” Harsan bele a hajnalba az Úr angyalának hangja, akinek a tekintete olyan volt, mint a villám. Ruhája pedig fehéren ragyogott az éjszakában, mint a hó. Az asszonyok ebben az evangéliumi jelenetben jól láthatóan és érezhetően a gyorsan elvégzett pénteki temetést akarják ezen a hajnalon kiegészíteni, nem a feltámadást, nem azt a hatalmas csodát várják, amelyet pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus előre jelzet nekik. Ennek ellenére a szándékuk rendkívül őszinte, mert a szeretett vezérli őket. Az a szeretett, amelyet a názáreti Mestertől tanultak meg a háromévnyi működése során, amely legalább beléjük úgy beléjük ivódott, hogy kitörölhetetlenné vált életükből. Voltunk már mindannyian hasonló élethelyzetben, bár pont ilyenben nem lehetünk soha. A legdrágább, a legféltettebb, a legcsodálatosabb kincset vették el tőlük az idegen hódítók, és a saját népük vezetői. Harminchat óra telhetett el azóta, hogy Jézus Krisztus holttestét a sziklasírba rejtették. Harminchat óra telt el bánat, fájdalom, könnyek tengerében. A nagypénteki események gyors pillanatai után még csak most ennyi idő után kezdik el felfogni, hogy mit is jelent ő nélküle az élet. Most kezdik felfogni, hogy micsoda hatalmas űrt hagyott maga után, micsoda hatalmas bizonytalanságot, magányt. Márk evangélista ebben az evangéliumi szakaszban nem részletezi az eseményeket, nem is kommentálja azokat, hanem csak szigorúan a puszta tetteket, a tényeket közli velünk. A négy asszony egyedül férfiak nélkül indul a sírhoz, pedig tudják, hogy azt egy hatalmas kővel zárták el hiszen ott voltak. Mégis elindulnak a sírhoz anélkül, hogy bárkinek is szólnának, bármelyik tanítványt is felébresztenék, amikor azok éppen, hogy elszenderülhettek a gyászban és félelemben eltöltött, átvirrasztott éjszaka után. Kérdésükre, amelyet maguknak tettek fel az utón, azon nyomban megkapják a választ. Ez már az a hit, amely valóban megrengeti a világot, igaz még bizonytalan lábakon jár, amilyen bizonytalan léptekkel az asszony haladtak a sírhoz. A sírt, amikor üresen találják, a nagy követ elhengerítve, na, ez már megnyitja a fájdalomtól elgyötört szívükben a hit burjánzását. Ez az esemény, ez a látvány, a feltámadt Jézus Krisztus ez már nem a mi világunk tartozéka, nem a mi világunk megszokott eseménye, amelyet ilyen napok után szoktunk átélni életünkben. Gyakran a temetést követő napokban mi is kimegyünk szeretteink sírjához, hogy még egyszer, elszoruló szívvel megbizonyosodjunk arról, hogy nem tévedés, nem egy rossz lázálom, hanem valóban meghalt, valóban ott fekszik a sírban földdel letakarva, koszorúkkal, virágokkal elhalmozva. Ahogy a mi életünkben nem megszokott kép ez, nem megszokott esemény, úgy nem volt a zsidóasszonyok számára sem várt jelenség az üres sír. Beszélt ugyan Jézus Krisztus életében erről nem is keveset, hirdette fennhangon mindenkinek, de valljuk meg őszintén akkor ezt nem hitte még senki, még talán édesanyja sem. A nagypénteki szenvedés sorozat, az átélt, a megélt borzalmak, kínzó fájdalmak, szívet tépő eseményei, a halál sötétsége olyan hatalmas és visszavonhatatlan falat emelt az eltávozott Mester és tanítványa közé, amelyet áthághatatlannak éreztek. Sőt ő maga is megmondta az utolsóvacsorán: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek!” Ezek az akkor elhangzó szavak most kalapácscsapásokként dobolhattak fejükben. Mi is éreztünk már ehhez hasonlót, amikor valamelyik szerettünk meghalt és bizony legszívesebben utána vetettük volna magunkat a sírba. A koporsóra zuhanó hantok olyanok, mintha bezárnák végérvényesen a kaput köztünk és köztük. Pedig nem így van, és ez a mai evangéliumi jelenet éppen ezt hivatott jelképezni azt itt maradt, hívő emberek számára. Jézus Krisztus ki tudja nyitni a sírt, eltudja hengeríteni a leghatalmasabb követ is, mert az út nincs lezárva, mert az út nem sír sötét mélyén ér véget számunkra, hanem éppen ellenkezőleg a valódi élet még csak ezután kezdődik. A halált élőként megélt ember szeme mindig fátyolos, mindig homályos a sírástól és a fájdalomtól, emiatt aztán éppen ők azok, akik nem látnak tisztán, nem láthatnak hitelesen. A hatalmas Mennyei Atyánk azonban végtelen szeretetében erről is, mint mindenről számunkra, erről is gondoskodik. A feltámadt Jézus Krisztus, az ő Egyszülött Fia hitelességéről tesz tanúbizonyságot, ezért létéről, valódiságáról természetfeletti jellel tájékoztat bennünket, hogy a parányi bennünk élő hit tovább bontakozzon. Ezt kapjuk meg Krisztusban szeretett Testvéreim, az angyali jelenésben. A Mindenható Isten leküldi magát a mennyet Egyszülött drága Fia sírjához, hogy, akik odamennek, hogy azok az emberek, akik részesei lesznek Fia halálában, részesei lehessenek majd Fia feltámadásában is. Ezért mondja nekünk az angyal: „Ne féljetek” Ne reszkessetek! A halál nem végsőállomás, a halál csupán kapu föld és menny között, amelyen át minden Jézus Krisztusban hívő ember beléphet, ha életében elfogadja a názáreti Mester tanításait, szavait, és a Megváltásunkért hozott áldozatát. Mert Testvéreim ne, hogy azt higgyük, hogy Ő a kínhalálával a mi szenvedéseinket csak úgy elvette! Nem! Ő példát mutatott nekünk abban, hogyan kell földi ember módjára olyan hitelesen élnünk, hogy annak a hiteles életnek a jutalma a Mennyországba való bejutás legyen. És ehhez a hiteles élethez, hiteles hallállal is kell meghalnunk, úgy végig hordozva keresztünket az életünk útján, ahogy ő végig hordozta azokban az utolsó órákban. Harminchat óra a sírban! Harminchat óra mélyálomban! Feltehetjük Testvéreim az őszinte kérdést: „Miért alszol, Uram?” Ezt a kérdést a zsoltáros Istennek teszi fel, mégpedig azért, mert úgy érzi, hogy a porba taposták a lelkét, a teste a földhöz tapadt, és Isten nem felel, nem mozdul, olyan, mint a mélyen alvó ember. Nem tud semmiről. Mi most Jézus Krisztust szólongatjuk. Ő válaszolhatna: lelkemet a porba aláztátok, emberek, a testem többször is a földre zuhant, iszonyatosan összetörték minden porcikámat, majd keresztre feszítve kivégeztetek. Valóban alszom. Alszik a testem halálos álomban, mert emberi lelkem az alvilágban jár, a test halott. Nem a beteg gyógyító alvása ez, nem igazi pihenés, hanem a halál mozdulatlansága, némasága. Vállalt sors az ősbűn miatt. Testvéreim sorsából nem húztam ki magam, ha már a bűneiket magamra vettem. Jó mély sír ölén alszom háborítatlanul. Isten törvénye védi nyugalmamat: szombat van, nem jöhet ide senki, még az sem, aki a legjobban szeret, és egyedül hisz bennem a szenvedések után. Akik sírba fektettek, szerettek, de úgy vélték, meghaltam, elaludtam atyáim sorsa szerint mindörökre. Alszom, de nem tehetetlenül. Lelkem a pokol tornácán tartózkodó sokmillió igaz lélek között örvend az örömüknek, hogy megváltottam őket. Aztán bement a lelkem a pokol szenvedtető területére is: parancsomra megkötözték a sátánt, és előttem ott görnyedt nyögve az összes ördög. Szánakozó szemem megnézte a kínok közt örökre vergődő embereket. Rajtuk segíteni nem tudok, de egy pillanatra találkozhattak velem, a Jósággal. Egy halvány sugár ott maradt belőlem. Alszom, de csak harmadnapig, amint életemben többször is előre megmondtam. Milyen kár, hogy ezt csak Édesanyám hiszi egyedül. Alszom az elvetett búzaszem néhány napos álmát. Úgy tűnik ma is alszol Uram. Úgy tűnik néha, újfent legyőztek. Pedig Te titokban ma is dolgozol. És mi, kiáltó szükségeinkben mi már nem ószövetségi szinten szólítgatunk, mi már tudjuk, hogy alvásod rövid, és feltámadsz! Nem kell hát félnünk tovább ettől az álomtól, mert ahogy az angyal is üzeni: „Ne féljetek!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Urunk, Istenünk, áraszd szívünkbe szereteted Szentlelkét, hogy akiket húsvéti szentségeiddel tápláltál, azoknak szívét forrassza eggyé atyai jóságod. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 22., péntek

Nagypéntek


Nagypéntek


Fabrianoi Szent Ferenc ferences szerzetes emléknapja


A keresztáldozat emlékezete


Ó, keserves, rettenetes óra!

Tikkadt ajkad nyílik végső szóra.

Visszaadva Atyádnak szent lelked,

Vérző fejed halálba csüggeszted.


Könyörögjünk!

Istenünk, te az ősbűnnek az egész emberi nemre átszálló örökségét, a halált legyőzted szent Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szenvedésével. Add, hogy mi, akik hozzá hasonlókká váltunk, miként emberi természetünk révén hordozzuk a földi ember képét, úgy kegyelmétől megszentelve a mennyei ember képét is hordozhassuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Consummatum est.”

(János 19, 30b.)

„Beteljesedett!” Sóhajtott fel a keresztfán a mi Urunk, Jézus Krisztus és visszaadta lelkét Teremtő Atyjának. Ekkor már nem sokan voltak körülötte néhány katona, és néhány tanítvány, édesanyja Mária, a szeretett tanítvány János apostol, aki a mai evangéliumban nem egyszerűen csak közli az eseményeket, mint valami riporter, aki szemtanúja az eseményeknek, hanem értelmezi azokat, mint a megszületett Egyház alapítója. Szent János apostol azt is elmondja, hogy miért történt mindez. Jézus Krisztus világos tudattal vállalta a keresztutat és a vértanúságot, mint igehirdetésének következményét és megpecsételését. Királynak tudta magát, aki éppen engesztelő szenvedésével szerezte meg a megváltást az emberiségnek. Halála egybeesett a húsvéti bárány feláldozásával, s ez is jele annak, hogy kereszthalála valódi áldozat volt. Nagypéntek van, a világ tele van sírással, szomorúsággal, ma ugyan az ég nem borult el, és nem támadt sötétség, a templom függönye sem hasadt ketté, de bele tudjuk képzelni magunkat a kétezer évvel ezelőtti események körülményeibe. Mit is jelent a három szent nap? Anselm Grün Gyógyító egyházi év című munkájában ezt írja: „Jézussal együtt járjuk az utat ezeken a napokon, egyben emberré válásunk útját is járjuk. Ez az út négy lépésben valósul meg: nagycsütörtök az elfogadás, nagypéntek az elengedés, nagyszombat az eggyé válás, húsvét pedig az újjászületés.” Ma, nagypénteken az elengedés, azaz állomás, amelynél járunk. A mai nap liturgiájában nincs szentbeszéd, nincs értelmezés, nincs magyarázat, hanem olyan tömör rítusok végrehajtására kerül sor, amelyek nem viselik el a bőbeszédű prédikációt. A mai nap liturgiája egyetlen és megismételhetetlen a következő év nagypéntekjéig. A pszichodráma mély hallgatással, csenddel kezdődik. A pap és az asszisztencia szinte észrevétlenül érkezik a főoltár elé. Szó nélkül földre borulnak a mai nap nagy titka előtt. A szenvedés történet egyetlen gyógyulás történet, belső, lelki sebeink gyógyulásának története. Ezért először könyörtelenül feltárjuk őket, a saját sebeinket éppúgy, mint a világunk kórképét, amelyben az egyik ember elárulja, a másik hárítja a bűnt, amelyben az emberek tárgyi kényszerek malmában őrlődnek, nevetségessé teszik, kigúnyolják egymást, végül kárörömmel figyelik, ahogy a másik gyötrelmek között kimúlik ebből a világból. A nagypéntek egyenlő azzal, mit tud az ember. A másikat, a testvérét keresztre feszíteni. A húsvét viszont egyenlő azzal, hogy mit tud az Isten. Az Isten még a bűnöst is életre tudja kelteni. A nagypéntek az amikor egy embert, aki semmi bűnt nem követett el, senkinek nem vétett, sőt mindenkin segített, csak jót tett, csak jót akart, sötét éjszaka elfogták, csókkal elárulták, megkötötték, megverték, leköpdösték, halálraítélték, megostorozták, megkínozták testileg-lelkileg, keresztfát tettek a vállára, keresztre feszítették, s kegyetlenül nézték, hogy keserves kínok között, kínos vonaglásban utolsót lélegzik. Tanítványai, akik a jobbak közé tartoznak, cserbenhagyják, Júdás elárulja, Péter háromszor megtagadja. A tömeg, akiket gyógyított, akik tátott szájjal csodálták tanításait, akiket kenyérrel és hallal megvendégelt most ellene fordulnak és halálát kívánják. Csupán édesanyja, s néhány asszony, s egyetlen tanítvány János apostol, a szeretett apostola, marad a végsőkig mellette, de ők is csak siratni tudják, megvédeni nem. Ezt teszi az ember, Krisztusban szeretett Testvéreim, ezt teszi nagypénteken, mert csak ezt tudja tenni halandó balgaságában. A legszomorúbb és legkiábrándítóbb az, hogy mind a mai napig az emberek nagy többsége meg van így, meg van elégedve önmagával, s ennek az a következménye, hogy annyi, de annyi igazságtalanság van körülöttünk. A húsvét úgy jön el, hogy Jézus Krisztus, mint valóságos ember, szenvedett és meghalt, de mint valóságos Isten, végig harcolta a nagypénteket, megküzdött a bűnnel és a Sátánnal. Tehát nem ő halt meg, hanem a bűn. A mai Igében az Isteni Jézus Krisztus szól – „Leteszem a lelkemet, hogy újra felvegyem azt.” Húsvét mutatja meg teljes valójában, hogy mit tud, hogy mire is képes az Isten. Legyőzi a halált, megmutatja az utat az örökéletre, Isten országába. Jézus Krisztus feltámadása bizonyság, hogy erősebb, mint a bűn, hogy erősebb, mint a halál. Bizonysága annak, hogy ő valóban az Isten Fia, a megígért Üdvözítő, tehát minden tanítása igaz, reá kell hallgatni, őt kell követni. A költő a szavak, az érzelmek húrjain így képes mindezt papírra önteni:

Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a nap, mégis alkonyult…
Csak álltam, álltam a napsugarakban
Nagypéntek gyásza zokogott a napban…
Én hallgattam a nehéz zokogást
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom,
Vérző homlokát, ah, úgy fájlalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan, örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján:
- Ah Istenem, Te úgy szeretted őt,
Az ártatlant, az örök Szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, kiket szintén szeretsz,
És semmiségünkért, óh, meg se vetsz,
Mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk,
Csendes mosollyal, s ha veretettünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés semmi se…
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott, a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve,
Szenvedjünk csendben, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat.
És büszkén járva tövises utunkat,
Általküzdve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely Húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!

Testvéreim mi is a keresztrefeszítés valójában?

Egy orvos így ad róla fiziológiai leírást: „Ahogy lassan lefelé csúszott… a csuklókon átvert szögeken függve, kínzó fájdalom hasított az ujjaiból kiindulva a karjain át az agyába; a csuklókon átvert szegek nyomást gyakoroltak a középső érző-mozgató idegre. Ahogy feljebb küzdötte magát, hogy a feszítő kíntól szabaduljon, egész testsúlyát a lábain áthaladó szögre helyezte. Újra szörnyű fájdalmat érzett, melyet a lábcsontok között haladó idegeket átszakító szög okozott. Ahogy karjai kifáradtak, izmai görcsbe rándultak, újabb erős, szűnni nem akaró, hasogató fájdalmat okozva. A görcsök miatt képtelen volt feljebb küzdeni magát, így egyre nehezebben tudott lélegezni. Még képes volt tüdejébe beszívni a levegőt, kilélegezni azonban már nem tudta. Küszködött, hogy kissé feljebb emelkedjen, legalább egy apró lélegzetre… Órákig tartott ez a határtalan fájdalom; a minden kilégzéshez szükséges kicsavarodás; az izom-szaggató, ízekig ható görcsök; a fuldoklás; az égető fájdalom, ahogy korbácsolástól összeroncsolt hátát újra meg újra felszakította a durva gerenda, valahányszor feljebb küzdötte magát, majd újra lecsúszott. Aztán újabb gyötrelem következett: mély, szorító fájdalom a mellkasban, ahogy a szívburok lassan vérsavóval telt meg, és nyomást kezdett gyakorolni a szívre. Már csaknem vége volt; a vér- és folyadékveszteség elérte a kritikus szintet; az összeszorult szív küszködött, hogy nehéz, sűrű, alvadékony vért pumpáljon a szövetekbe; a megkínzott tüdő kétségbeesett küzdelmet vívott egyetlen kortynyi levegőért. Érezte, ahogy a halál hidege átjárta mindenét… végül engedett neki, és hagyta, hogy teste meghaljon.” A Biblia ezekkel a szavakkal jegyzi fel: „és keresztre feszítették”. Nekünk csupán szavak, sohasem éreztünk még hozzá hasonlót sem, így aztán még elképzelni is lehetetlen, amit értünk át kellett élnie. Mel Gibson Passiója visszaad belőle néhány ingert, néhány effektet, de az érzéseket nem tudja, ezeket életünk során egyenként, apránként, külön-külön nekünk kell összegyűjtenünk, hogy a végső órán mindent összeadva mi is kimúljunk ebből az árnyékvilágból. Felmentünk ma mi is a Golgotánkra. A látvány azonban, amely szívünket betöltötte inkább csodálattal és szépséggel telt meg a látványtól, az énektől és a gondolatoktól. Semmi sem utalt fájdalomra, keserűségre, halálra. Pedig ott álltunk mi is a három kereszt alatt, éppen olyan kevesen, mint amilyen kevesen maradtak két ezer éve az alatt az eredeti keresztek alatt. Huszonegyen! Huszonegyen tudtuk, hogy mit jelent a nagypéntek! Huszonegyen tudtuk, hogy mit jelent a feketeszövettel letakart Jézus kereszt. Weöres Sándor: Kereszt-árnykép című versével zárnám gondolataimat.

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”

E szép gondolatokkal mi is felsóhajtunk megkönnyebbülten, csodára várva, mert hála az égnek más halt meg helyettünk, más halt megértünk. S mind erre a Megfeszített?: „Beteljesedett!”


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Jézus Krisztusnak áldott halálával és föltámadásával megváltottál minket. Őrizd meg bennünk irgalmad művét, hogy ebben a szent misztériumban részesedve, neked szentelt áldozat legyen egész életünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Virrasztásos, áldott Nagypénteket kívánok Minden Krisztusban hívő Testvéremnek!


Nagypénteki Keresztút 2011-ben a Kálvárián

Keresztúti ének


Dallam: Hozsanna 67/B /Gyászba borult…/


Bevezető: Jertek hívek a szent keresztútra,

Gondoljunk a szenvedő Urunkra,

Öleljük át véres keresztfáját,

Sirassuk meg keserves halálát.


1. állomás Elhangzik a kegyetlen ítélet,

Kínhalálra dobnak oda Téged,

Vétkeinkért átok alatt nyögtünk,

Szeretetből Te halsz meg helyettünk.


2. állomás Vállaidra veszed a keresztet,

Árva szíved ó hogy sajog, reszket.

Ezer bűnünk iszonyatos terhe,

Nehezedik súlyos keresztedre.


3. állomás Meginog a kereszt vérző vállán,

Összeroskad az ártatlan Bárány,

Ó boruljunk mi is Vele porba,

Hiszen a mi bűnünk terhét hordja.


4. állomás Fájdalmas, jaj szívettépő látvány,

A Szűzanya Jézus keresztútján,

Vérző szívét elönti a bánat,

Zokogva megy Jézus Teutánad.


5. állomás Drága Jézus erőd egyre lankad,

Kényszerítve Simon segít rajtad,

Ó, ha tudná szenvedésed titkát.

De más szívvel vinné szent keresztfád.


6. állomás Veronika közeledik hozzád,

Kendőjével törli véres orcád,

Csodaképed a jutalma érte,

Szent arcodat lelkünkbe is vésd be.


7. állomás Agyonkínzott, gyötört tested gyönge,

Másodszor is leroskadsz a földre.

Új estednek oka, jaj én voltam,

Bűnből bűnbe annyit bukdácsoltam.


8. állomás Az út mentén könnyvirágok nyílnak,

Jeruzsálem leányai sírnak,

Ó nem elég itt a sírás-rívás,

Megtört szívet keres a Messiás.


9. állomás Ó ég ura, megint harmadszorra,

Erőtlenül leroskadsz a porba;

Hóhéraid könyörtelen vernek,

Vonszold tovább iszonyatos terhed.


10. állomás Leszaggatják testedről a köntöst,

Minden sebből új vérpatak öntöz,

Láztól égő sebeid szent vére,

Legyen gyarló lelkünk üdvössége.


11. állomás A keresztre szegezik szent tested,

Fájdalmadon szívünk borzad, reszket,

Roskadj össze kereszt kemény fája,

Ne légy Jézus kínhalálos ágya.


12. állomás Ó keserves, rettenetes óra,

Tikkadt ajkad nyílik végső szóra,

Visszaadva Atyádnak szent lelked,

Vérző fejed halálba csüggeszted.


13. állomás A keresztről Jézus drága testét,

Édesanyja karjaiba tették,

Nincs a földön annyi tenger bánat,

Mint amennyi szent szívedben támadt.


14. állomás Szent asszonyok tanítványok sírva

Jézus testét leteszik a sírba,

Mint a kenet édes illatárja,

Úgy kísérje szívünk hő imája.


Befejezés Édes Jézus, sírva jövünk hozzád,

Sírva nézzük holt-halovány orcád.

Itt a földi keresztúton járva,

Hadd kövessünk, szenvedők királya!























2011. április 21., csütörtök

Nagycsütörtök


Nagycsütörtök


Canterbury Szent Anzelm püspök emléknapja


Az Oltáriszentség alapításának emlékezete


Leszaggatják testedről a köntöst,

Minden sebből új vérpatak öntőz,

Láztól égő sebeid szent vére,

Legyen gyarló lelkünk üdvössége.


Könyörögjünk!

Istenünk, annak a szent vacsorának megünneplésére jöttünk össze, amelyen egyszülött Fiad új és örökre szóló áldozatát és szeretetlakomáját halála előtt az egyházra bízta. Kérünk, segíts, hogy ebből a nagy misztériumból a szeretet és az élet teljességét meríthessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Exemplum enim dedi vobis, ut quemadmodum ego feci vobis, ita et vos faciatis.”

(János 13, 15.)

„Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Mondta befejezésül a mi Urunk, Jézus Krisztus, miután megmosta mind a tizenegy tanítványának lábát. Ahogyan az elmúlt napokban, így ma is az utolsó vacsora termében vagyunk. Az Egyház már túl van mindenhol a világon az olajszentelési szentmisén, amelyet mindenütt a püspök a saját egyházmegyéjének papságával közösen végez el. De nagycsütörtökkel kezdődik az Újszövetség legszentebb pászkaünnepe is, az olaj és a krizma megszentelésével minden készen áll arra, hogy az utolsó vacsorán az esti szentmisében a papság újból megalapítsa és megerősítse az Egyházat. A mai nap liturgiája úgy mutatja nekünk Jézus Krisztust, mint főpapot, ahogy odaadó szeretetét az utolsó vacsora termében és az Olajfák hegyén hősies nagysággal s egyben bensőséges szelídséggel, sőt megragadó szépséggel kinyilvánította. Ma a legfölségesebb Oltáriszentség alkotja a liturgikus imádságok, és cselekmények lényeges tartalmát mindazzal együtt, ami a Sion hegyén tartott kegyelmekben gazdag, utolsó vacsorán ehhez kapcsolódott. Úgymint, az Úrnak nagy alázatossága a lábmosásnál; annak az áldozatnak előzetes, vérontásnélküli bemutatása, amelyhez az Úr magát a következő nap szörnyű kínok között, mint áldozati Bárány önként odaadja és ezzel az Újszövetség titokzatos áldozati és szeretetlakomájának megalapítása; Jézusnak az Olajfák hegyére való vonulása; a Getszemáni-kertben átszenvedett órái és ellenségeinek hatalmába való önkéntes kiszolgáltatása. Nincs még egy olyan nap az évben, mint a mai. Jézus Krisztus ma elrendezi minden földi dolgát, elrendezi követőinek jövőjét, elrendezi, hogy a Megváltás gigantikus műve, úgy történjen meg, ahogyan azt a Mennyei Atya akarta. Szent János evangélista az utolsó vacsorát csak arról az oldaláról jellemzi, hogy ott Jézus Krisztus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A vacsora menetét az apostol nem írja le, pedig ő ott ül közvetlenül a názáreti Mester mellett. De nemcsak, hogy a vacsora menetét nem írja le, még csak az Oltáriszentség megalapításáról sem beszél a többi evangélistával ellenben. Viszont egyedül csak ő említi a lábmosás szertartását, amellyel Jézus Krisztus, mint házigazda az ünnepi lakoma alatt tanítványait különlegesen megtisztelte. Azért nem a vacsora elején tette ezt meg, mert akkor még az áruló iskaróti Júdás is köztük volt, ellenben, amikor rámutatott Jézus Krisztus az áruló kilétére az kiosont a teremből és egyenesen a zsidó nép vezetőihez rohant, hogy tettét végrehajtsa. Ekkor érkezett el az óra és a perc, amikor felső ruházatát levette, derekára vászonkendőt kötött és mosdótállal a kezében térden egyik tanítványától a másikig csúszott, hogy megmossa azoknak a lábát. A tanítványok természetesen egyáltalán nem értik, hogy mit tesz a szeretett Mester, és miért csúszkál előttük, lábukat megmosva. Szóvá cselekedetét egyik sem meri tenni, kivéve Péter apostolt, aki ekkor már egyértelműen a tanítványok vezetője volt. Ellenáll, szinte a végsőkig, de aztán Jézus Krisztus elsepri ellenkezését és megvilágosítja elméjét. Azt akarta ezzel, hogy példája nyomán a szeretett tettei megmaradjanak az Egyházban, és hogy az Oltáriszentség ünneplése az ő szeretetének emléke legyen. Testvéreim az újszövetségi szentírásban több alkalommal olvasunk arról, hogy Jézus Krisztus étkezéseken vesz részt. Lehet ez ünnepi lakoma vagy egyszerű, hétköznapi étkezés. Gondoljunk csak a kánai menyegző elbeszélésére, amikor a mi Urunk édesanyjával és tanítványaival együtt részt vett a fiatal házaspár lakodalmi összejövetelén. Más alkalmakkor például vámosok hívták meg őt házukba. Jézus Krisztus elfogadta a meghívásokat, még akkor is, ha a vallási vezetők többször kifogásolják, hogy bűnösök házába tér be étkezni, ami egy zsidó ember számára nem volt megengedett. Ezekben az esetekben Jézus Krisztus mindig vendég. Meghívják őt és ő elfogadja a meghívást. Ugyanakkor Jézus több alkalommal mond példabeszédet, amelyekben étkezésről, sőt igazi lakomáról van szó. Ezek az elbeszélések tulajdonképpen arról szólnak, hogy Isten a vendéglátó, aki meghívja az embereket egy örömteli együttlétre, egy közös étkezésre. Feltűnő, hogy az emberek sokszor visszautasítják Isten meghívását. Mindenféle kifogást keresnek, csak hogy ne kelljen elmenniük. Nem komoly akadályokról vagy legyőzhetetlen nehézségekről van szó, hanem arról, hogy ürügyet keresnek a távolmaradásra. Jól ismert példája ennek a királyi menyegzőről szóló történet. Biztosan emlékszünk arra a történetre amikor a király elküldi szolgáit, hogy meghívjon sokakat a lakomára. De a meghívottak különféle kifogásokkal állnak elő és visszautasítják a meghívást, visszautasítva ezzel az együttlétet és az örömben való osztozást. Munkájukra, elfoglaltságukra, sok-sok tennivalójukra hivatkoznak és visszautasítják a szeretetteljes hívást. Krisztusban szeretett Testvéreim! Ma ebben az úgynevezett modern korban ugyanez történik. Erre a csodálatos nagycsütörtöki eseményre, amely különlegesebbnél-különlegesebb liturgikus részekben nyilvánul meg, ma itt a bátai Egyházközségben húszan kívántak részt venni a mi Urunk, Jézus Krisztus vacsorájában. Azon a napon, amikor az egyházi szokás szerint az áldozás kétszín alatt, közvetlenül nyelvre történik. Nem sok ilyen különleges alkalom van az egyházi évben, az emberek, de sajnos még maguk a hívek is elmulasztják ezt a közös vacsorát, és Júdás apostol példájára elkerülik a közös kenyértörést, a közös áldozatbemutatást. Pedig az étkezésekkel kapcsolatban említsük még meg Jézus Krisztus csodáit, azaz a csodálatos kenyérszaporításokat. Mind a négy evangéliumban olvashatunk arról, hogy a Galileai-tó partján Jézus mindössze öt kenyérrel és két hallal több ezer embert lakatott jól. Emellett Máté és Márk evangéliumában egy másik, hasonló esetről is olvashatunk, amikor Jézus hét kenyérrel és néhány hallal táplálja az embereket. Érdekes, hogy ezekben az esetekben az emberek elfogadják a táplálékot, ugyanúgy, mint később, amikor a feltámadt Jézus jelenik meg az apostoloknak és látja őket vendégül, gondolok itt az emmauszi tanítványok történetére, vagy amikor Jézus Krisztus hallal látja vendégül az apostolokat. A csodálatos kenyérszaporítás eseménye előrevetíti az Oltáriszentség alapítását, azaz Jézus Krisztus utolsó vacsoráját, amelyet ma, Nagycsütörtökön ünneplünk. Itt is megcsodálhatjuk az emberek felé irányuló, gondoskodó isteni szeretetet. Jézus Krisztus kenyeret ad az apostoloknak, amely az ő teste. Ez ismétlődik meg minden szentmisében. Isten kenyeret, egészen különleges kenyeret, Élő Kenyeret ad az embereknek és ez a kenyér valójában Jézus Krisztus Teste. Isten meghív minket egy lakomára, egy közös étkezésre, amely során vele találkozhatunk és megízlelhetjük az általa adott csodálatos kenyeret. De elfogadjuk-e ezt a meghívást? Táplálkozunk-e az Élő Kenyérrel, Jézus Krisztus Testével? Tudom Testvéreim, hogy nem kis hit kell ahhoz, hogy valaki a kenyérben meglássa az Úr testét, hogy nem kis hit kell ahhoz, hogy valaki a borban meglássa az Úr vérét. De ha ez a hit nincs meg bennünk, akkor semmink vagyunk és semmik leszünk. Csakis egyedül ez a vacsora ad életet belénk, csakis egyedül ez a vacsora ad értelmet életünknek, csakis ez a vacsora ad olyan erőt a lelkünknek, amely képes úrrá lenni a halálon. Ahogyan a jézusi példabeszédekben szereplő meghívottak nem fogadták el a meghívást, ugyanúgy manapság is sok ember visszautasítja Isten hívását a szentmisére. Kifogásokat keresnek és találnak, mert nem akarnak együtt élni Istennel. Egyesek megsértődnek azon, hogy az Egyház ajánlja, hetente egyszer kötelezővé teszi a szentmisén való részvételt. Mások tagadják, hogy szükségük volna rá. Ismét mások rendkívüli nehézségekre hivatkoznak. A szentmise nagyon egyszerűen együttlét, egyesülés Istennel. Ne zárjuk ki magunkat az együttlét öröméből! Ne utasítsuk vissza Isten meghívását! A nagylelkű és bőkezű Isten önmagát adja nekünk. Egy igen kedves költöm Dsida Jenő a mai napról a következő verset írta:

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Vajon megértettétek-e Testvéreim, hogy mit tett veletek a názáreti Mester, Jézus Krisztus ezen az első szent napon? Vajon megértettétek-e azt, hogy csak vele, csak rajta át vezet az út? Hogy az a hívő ember, aki a szentáldozásban egyesül vele, annak a hívő embernek egyesülnie kell vele a keresztút holnapi borzalmaiban is! Csak akkor, csak így vezet az út a feltámadás és a Megváltás útjára. Mert ő ezt tette meg ezen a három szent napon, ezért mossa meg minden csütörtökön a lábunkat, ezért alapítja meg újra és újra az Oltáriszentséget, ezért mondja nekünk: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Virrasszuk át Testvéreim ezt az éjszakát, ne úgy, mint a versben hallott apostolok, hanem úgy, mint ő maga, vérrel verejtékezve. Találkozzunk holnap a Via Dolorosán, és fogjuk meg keresztünket, és menjünk fel vele a Golgota hegyére, amely nekünk a Kálvária hegye. Majd este csatlakozzunk Mária Magdolnához és üljünk le a Szentsírral szemben és őrizzük együtt, hogy reggel elsőként lássuk meg az üres sírt, és őt keresve, hozzánk szólhasson elsőként az emmauszi úton: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek!”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy amint most az utolsó vacsora táplálékával megerősítesz minket, tégy egykor szent Fiad örök lakomájának részesévé. Krisztus, a mi Urunk által.”

Ámen!


Böcskei László püspök húsvéti üzenete 2011.



Böcskei László nagyváradi megyéspüspök üzenetet intézett a hívekhez 2011 húsvétján.



Krisztusban szeretett testvérek, kedves ünneplő hívek!



Húsvéti szent öröm járja át az egész keresztény világot, amikor most a nyugati és a keleti egyház együtt ünnepli Jézus Krisztus feltámadásának ünnepét. Jézus feltámadott! Legyőzte a bűnt és a halált, győzedelmeskedett a gonosz felett és meghirdette az új életet. És mit jelent ez az új élet? Reményt a reménytelenség helyett, erőt és lendületet az erőtlenség és lanyhaság helyett, új kilátást a kilátástalanság helyett, örömet, szeretetet és békét!
Ilyenkor, a városokban, a híres és pompás katedrálisokban akárcsak a legkisebb és legegyszerűbb templomokban, a világ minden táján és részén, visszahangzik húsvét győzelmének örömhíre. Mert győzelemről van szó, amely egy kemény harcnak a végső kibontakozása és eredménye. Isten Fiában a jó szembeszállt a gonosszal, az élet a hallálal. Nagy áldozatot követelt ez a harc, de a bűn erejét legyőzte Krisztus „akit Poncius Pilátus alatt érettünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették, de harmadnapra feltámadott az írások szerint...”. És így született meg világunkban az új élet. Most már nem reményről vagy beteljesülésre váró ígéretekről van szó. Krisztus végérvényesen feltámadott, Ő él és velünk van!
Hogy ez az Örömhír oly gyorsan átölelte a világot, hogy meghatározója lett közösségek és népek fejlődésének, kibontakozásának, az éppen az Isten által kirendelt tanúknak köszönhető. Mert ők, az apostolok és tanítványok voltak azok, akik legközelebbről követhették Jézus művét. Ismerték gondolatvilágát, megtapasztalták Isten- és emberszeretetét, meggyőződhettek lelki erejéről. Hallgatták Őt, amikor egy egészen új emberképet mutatott be nekik és Istennek, mint legfőbb Atyjának akaratára hagyatkozott. Közelében lehettek, még a tagadás ellenére is, amikor értünk keresztre feszítették. A legnagyobb próbatétel azonban a halála volt, amelyet már nem tudtak elviselni és a zárt ajtók mögé menekültek.
De az üres sírnak a híre a jámbor asszonyokon keresztül hozzájuk jut el legelőször. Ezzel megindult bennünk az élet kibontakozása. Amit addig félemmel és elkeseredéssel követtek, amiért szomorkodtak és bánkódtak, most egészen átértékelődött és megváltozott, mert életre kelt az, aki halott volt és ismét közéjük lép, hogy megerősítse őket.
Kezdetét veszi a nagy igehirdetés, az emberek megszentelése a szentségek által, a szegények felkarolása a szeretet parancsának szellemében. Megvalósul az igazi Krisztus követés, amely nem csak holt betű, vagy száraz és nem felvállalt hitvallás, hanem élet.
És kétezer év óta ez a hirdetés újra meg újra erőre kap és folytatódik, mert Krisztus feltámadásának nagy eseménye nyomokat hagy az emberiség életében:
- a lelki gazdagodásnak és kibontakozásnak a nyomait mely által az életet értékes kincsként fogadják el az emberek.
- a krisztusi egységhez vezető nyomokat, amikor testvérként, egyazon Mennyei Atya gyermekeiként akarnak egymás mellett élni az emberek.
- a megnemesedett gondolatok és vágyak nyomait, amikor nem áldozzuk fel mulandókért az örökkévalóságot, amikor értékelni tudjuk az időt és felfedezzük egymásban Istennek képét és tulajdonságait.
- az áldozatos helytállásnak verejtékes nyomait, amelyek annyiszor a hősiességben bontakoznak ki, amikor húsvét igazát hirdetik és erre mint legfőbb jóra építik életüket az emberek, a családok, a közösségek.
Mennyire hálásak lehetünk, hogy ilyen húsvéti nyomokkal van szegélyezve életünknek útja és hogy mi is meg tudjuk tapasztalni az élő Krisztus jelenlétét.
És mennyire hálásak lehetünk azért is, mert győzelmének nyomai elődeink példaértékű életében is megmutatkoznak. Ezt igazolja Boldog Szilárd püspökünk hősies helytálása, úgy mint a boldoggáavatás előtt álló Scheffler János püspök is, aki az élet győzelmének hitében mindent feláldozva Krisztus győzelmének és erejének hirdetője maradt még a halálban is.
„Valóban feltámadott az Úr, övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.”
Kívánom kedves paptestvéreimnek, a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, minden kedves munkatársnak a központban és a plébániákon, valamint minden kedves ünneplő keresztény hívőnek, hogy húsvét öröme töltse el életüket, tegye azt teljessé és kegyelmekben gazdaggá. Legyen sok erőnek a forrása és vezessen el mindenkit a hitben való gazdagodásra.

Főpásztori áldással.



Nagyvárad, Püspöki Székhelyünkön 2011. Húsvétján

† László s.k.
megyéspüspök

2011. április 20., szerda

Nagyszerda


Nagyszerda


Urbínoi Boldog Benedek kapucinus szerzetes emléknapja


Az engedelmesség emlékezete


Jézus nevére hajoljon meg minden térd

A mennyben, a földön és az alvilágban,

Mert az Úr engedelmes lett a halálig,

Mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Jézus Krisztus az Úr az Atyaisten dicsőségére.


Könyörögjünk!

Istenünk, te azt akartad, hogy szent Fiad vállalja értünk a kereszt gyalázatát, és így megszabaduljunk a gonosz lélek hatalmából. Kérünk, add meg híveidnek, hogy elnyerjük a feltámadás kegyelmét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Tempus meum prope est.”

(Máté 26. 18d.)

„Közel van az én időm.” Jelenti be, a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak az utolsó vacsorán, és arra kéri apostolait, hogy erre hivatkozva, mint valami jelszóra menjenek és keressenek maguknak megfelelő helyet, ahol megalapíthatja társaságukban azt a szentmisét, amely majd évezredekkel később is fennáll, és amelyben vele találkozhatunk. A tegnapi evangéliumban is ugyanez a téma került feldolgozásra, és ma is, csak ma Máté evangélista szemszögéből ismerhetjük meg. Az utolsó vacsora előtt ez a bevezetés áll: „Közel van az én időm.” Ez az üzenet ugyan a házigazda irányába hangzik el, de nemcsak annak szól, hanem sokkal inkább a későbbi Egyháznak, és annak tagjainak. A házigazda talán éppen az Arimateai József volt, aki nagybátyjaként, nevelő apja halála után igen sokat foglalkozott a názáreti Mesterrel. Sokak szerint hajóival maga Jézus Krisztus is beutazta az egész Földközi-tenger medencéjét, és halála után ő volt az, aki az eltemetéséről is gondoskodott. Elérkezett hát az óra Testvéreim, amelybe bele volt foglalva Isten egész megváltó terve, és Jézus Krisztus minden érdemszerző tette. Holnaptól tehát megkezdjük mi magunk is saját egyházközségünkben a Szent Három napot, amit latinul Triduum Sacrumnak nevezünk. Ebben a műben, amely az elkövetkezendő három napban általunk is egy kicsit valóra válik megvalósul az emberek iránt való áldozatos szeretet is. A zsidók számára a húsvéti vacsora az Egyiptomból való szabadulás emléke volt. Jézus Krisztus utolsó vacsorája már a bűntől való szabadulás bevezetése. A mi húsvétunk pedig a Megváltás emlékére tartott ünnep. Krisztusban szeretett Testvéreim a következőkben egyik lelkiatyám idevágó gondolatait szeretném veletek megosztani.

HÚSVÉTI TANÍTÁS AZ ORSZÁGMENTÉSRE

Hazánk komoly bajban van helyzetünk többszörösen romlott, össze kell fognunk az imádságban, hogy Isten segítségét kikönyöröghessük. Nemcsak imádkozni akarunk, hanem szeretnénk komolyan elgondolkodni azon, hogy mi lehet az alapja hazamentő gondolkodásunknak. Szent Pál apostol sok emberi gyengeséget, versengést, belharcot ismert. Nem ezekben látta az igazi veszedelmet. Szerinte: „Nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel, tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és megállhassatok, mert mindent megtettetek”.(f 6, 12-13) Az angyaloknak minden karából váltak ki lázadók, gyűlölik Istent, különösen a Fiút, akinek a jövőben történő megtestesülése volt a buktató a próbatételénél. Gyűlölik azt, aki Isten Fiát emberként a világra szülte: Szűz Máriát, és gyűlölik Magyarországot, mert Mária országa. Intelligenciájuk nagyobb, mint az embereké, akaratuk erős. Velük és földi csatlósaikkal állunk szemben. Nem elég a földi igyekezet, Isten kegyelmeire van szükségünk. Az ellenségein győztes húsvéti Bárányhoz könyörögjünk! Jézus sorsa akkor fordult tragikusra, amikor ellenségei elhatározták, hogy megölik Őt. „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: Tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik.” (Jn 11,49-50) „Jézus tehát meghal a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse” (J 11,51-52) Vissza kell imádkozni magyar testvéreinket Isten országába, és őseink hitét. Kiesdeni a szeretet egységét, hogy minden magyar együttgondolkodjék és érezzen. Jézustól kérjük, aki ezért szenvedett és halt meg. Jézus feltámadása és a poklon és halálon aratott győzelme után sem állt bosszút hazáján, nemzetén. Viszont érvényes lett a gyakorlatban az a példabeszéd, amelyet korábban a gonosz szőlőművesekről mondott: „a gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében.” (Mt 21,41) Népe gyermekeit feltámadása után együtt menti a többi nemzettel: „Ezek az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapra feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból”.(Lk 24, 44-49) Szűzanya, Szent Péter és több mint száz társuk elnyerték a Szentlelket pünkösd ünnepén. A csodálatos élmény után Péter apostol kísérőivel együtt kiment a térre az utolsó vacsora terméből, és az egybegyűlt több ezres tömegnek beszélni kezdett. Mi más lehetett volna a beszéd témája, mint Jézus megváltó halála, föltámadása és a belőle fakadó üdvösség. Ennek feltétele azonban az, hogy mindenki elismeri bűnösségét és a felelősséget, amivel egyénileg tartozik. Péter tehát így szólt: „Izraelita férfiak, halljátok ezeket, a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák.” (ApCsel 2, 22-24) Eme tény mellett tanúskodik Dávid a Zsolt 16, 8-11-ben, és Péter a maga tapasztalata alapján. Ez a tapasztalat élt az apostolokban, ezért vérüket is kiontották életük végén. Mi is erre építjük hitünket és feltehetjük a kérdést: Nem lehetséges Jézus erejét segítségül hívnunk?

De igen, lehetséges, mert mi általa Isten gyermekei lettünk és nem a gonosz gyermekei. Ezt a fordulatot pedig Júdás árulása hozza meg. E cselekedet nyitja meg a kaput az emberi rosszindulat és ellenségeskedés tényeleges megnyilvánulása előtt. Jézus Krisztus megölésének szándéka már hosszabb idő óta érlelődött a zsidó vallási vezetőkben, akik számára az áruló tett adta meg a lehetőséget, hogy szándékukat meg is tudják valósítani, mert mind addig hiába próbálkoztak azzal nem sikerült számukra. Természetesen helytelen volna azt gondolnunk, hogy az események hátterében csupán az emberi gonoszság húzódik meg, s oktalanság volna részünkről, ha nem vennénk észre emellett Isten szándékát, ami a Megváltásunkra irányul. Talán nem könnyű felismernünk ezt az üdvözítő szándékot, s még ennél is sokkal nehezebb emberi ésszel megértenünk és hatására megtérnünk. A hit azonban olyan láthatatlan, de roppant erő, amely közelebb visz minket Isten titkaihoz, a Teremtéshez, a Halálhoz, és a Feltámadáshoz egyaránt. Jézus Krisztus mai apostolai, a papok, a szerzetesek ma is köztünk járnak, ma is odajönnek hozzánk és átadják nekünk Jézus Krisztus személyes üzenetét: „Közel van az én időm.”


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, add, hogy bizakodva higgyünk az örök életben, amelyet Fiad halála szerzett, és ez a szent áldozat jelenvalóvá tett számunkra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 19., kedd

Nagykedd


Nagykedd


Ascoli Boldog Konrád bíboros szerzetes emléknapja


Az árulás emlékezete


Uram, ne szolgáltass ki engem

Azoknak, akik gyötörnek,

Mivel hamis tanúk lépnek föl ellenem,

És olyanok, akik bosszút lihegnek.


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, segíts úgy ünnepelnünk Urunk szenvedésének szent titkát, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát. A mi Urunk, Jézus Krisztus a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen, amen dico vobis, quia unus ex vobis tradet me.”

(János 13, 21c.)

„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Jelenti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében tanítványainak, ezzel is bevezetve, de leginkább lezárva az eddigi időszakot, hogy isteni küldetése a végső fázisába érkezzen. Ahogyan tegnap, úgy ma és aképen holnap is Júdás apostol az evangéliumok negatív főszereplője. Valójában azonban nem is igazi szereplő, hanem csupán egy báb, amely csak a sötétség hatalmának eszköze, akiben
jól végigkövethető a gonoszság feltartozhatatlan mechanizmusa. De egyben intés és figyelmeztetés is mindannyiunknak, amely ijesztő lehetőségekre hívja fel figyelmünket. A nagyböjt végén a keresztény Egyház legnagyobb misztériumának megünneplésének előestéjén vagyunk. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magábavonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. Nagycsütörtöktől kezdve a zsidóknak nem volt szabad többé a keresztények között megjelenniük. Németül „Karwoche”-nak, azaz gyászhétnek nevezik. Eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet. A mai evangéliumi szakasz alapján nagycsütörtökre ugrunk előre az időben. Az utolsó vacsorán, az árulás vezeti be Jézus Krisztus kínszenvedését, és egyben azt a dicsőséget is, amelyet az Atya készített számára. Jézus Krisztus dicsősége magának az Atyának megdicsőítése lesz és egyben az emberek üdvössége. A kínszenvedés mindig úgy áll előttünk, mint Krisztus felmagasztalásához és az emberek üdvösségéhez vezető út. Isten szemében olyannyira értékes az Ő szolgája, hogy a nemzetek világosságává teszi Őt. Jézus Krisztus ez a szolga. Ő a nemzetek világossága. A mi életünknek sincs más világossága. Tudjuk-e így értékelni Jézus Krisztust, a názáreti Mestert? Júdás és Péter szeme elhomályosult, egyikük elárulta, másikuk megtagadta az Isten szolgáját abban a pillanatban, amikor az a legfontosabb lett volna a világ és az emberiség számára. Mégis igen érdekes, hogy éppen ő a Mester az, aki szinte mintegy parancsot, mintegy lökést ad az eseményeknek azzal, hogy felszólítja Júdás apostolt tervének végrehajtására. Azon már nem lepődhetünk meg annyira Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy az árulást éppen Jézus Krisztusnak egyik közvetlen munkatársa, tanítványa hajtja végre. Nyilvánvaló számunkra, hogy ismeretlen személy nem is lett volna képes e cselekedetre, mert abban a helyzetben, hogy ezt sikeresen végrehajthassa, ahhoz a legbelsőbb körhöz kellett tartóznia. Személyes életünkből is pontosan tudjuk, hogy mindig, azaz árulás fáj a legjobban, amit szeretteink, amit családtagjaink, vagy éppen barátaink követnek el ellenünk. Továbbá az is fontos, hogy az árulást Jézus Krisztushoz közel álló személy tegye meg, egy tanítványa, mert ezzel válik még súlyosabbá az esemény. Tehát itt nem csak az esemény megtörténésének van jelentősége, hanem az elkövető személyének is olyannak kellett lennie, aki a többi tanítvánnyal együtt Jézus Krisztussal élt és mesterének tekintete őt. Júdás apostol cselekedetét talán még a legnagyobb jóindulattal nézve sem értékelhetjük úgy, hogy csupán pillanatnyi zavarodottságból fakad. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy egy ilyen döntés megszülessen és érlelődjön benne, s aztán eljusson magához a végkifejletthez, az áruló tetthez. Emlékezzünk rá, hogy már pár napja Betániában is konfrontációba került Mesterével. Tudnunk kell Testvéreim azt is, hogy a bűn ugyanis nem egy pillanat rossz döntése, hanem a szív rosszindulatának folyamatos növekedése. Természetes az is, hogy az apostolok kíváncsiak az áruló kilétére, de ők még mindig csupán azért, hogy ezt megtudva megakadályozzák annak tettét. Jézus Krisztus látja ezt a szándékot a szívükben, ezért biztatja mihamarabbi cselekvésre az árulót, nehogy bárki is meggátolja abban, hogy bűnétől visszatartsa, ezzel a Megváltás eseményének láncolatát megakassza. Éppen emiatt Jézus Krisztus annak távoztával nem tragédiaként, nem kataklizmaként éli meg az események felgyorsulását, hanem dicsőségként, hiszen egész eddigi élete ezekért a napokért, ezekért az órákért és percekért valósult meg. Jézus Krisztusnak minden szava és minden tette, amit mondott, vagy cselekedett élete során kinyilatkoztatás volt, és nem fecsegés, nem haszontalan tevékenység. Minden ami vele kapcsolatban történt egyetlen irányba mutatott még pedig a kereszthalál irányába. Ezekben a napokban a szentírási szakaszokat olvasva világosan fény derül minden titkára. Megmutatja nekünk földi embereknek, minden generációnak egyaránt, hogy ismeri a jövőt, tehát, ami következik azt önként vállalja. Ezután határozottan kifejezi, hogy a Megváltás monumentális műve egészen és egyes-egyedül az ő személyes tette. Láthatjuk az eseményeket egymás mellé rakva: népe ellene fordul, egyik tanítványa elárulja, a másik megtagadja, a többiek pedig elszélednek félelmükben. Mint a jövőt pontosan, kristálytisztán látó Messiás ezekből még sem azt a következtetést vonja le, hogy küldetése kudarc, hanem ellenkezőleg, az apostolok viselkedését teljesen természetes emberi reakcióként kezeli, gyengeségként magyarázza, de Júdásét rosszakarattal, ami sajnos éppen úgy velejárója és szerves része az emberi viselkedésnek, mint az előző. Ezért ő maga szólítja fel őt távozásra: hajtsa csak végre azt amit eltervezett. Mint minden ember számára neki is megadatott minden mennyei kegyelem, de épp úgy, mint az emberek egy része visszaél vele. A Messiás nem siránkozik, nem sopánkodik, hanem tudja, hogy tennie kell, amit a Mennyei Atya kirótt a számára. Jézus Krisztus egyedül indul az engesztelő áldozatba, mert oda egyedül kell, és elsőnek lépnie. Ezt az utat neki kell kitörnie, neki kell kijelölnie az emberiség számára: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között, de megnyit egy olyan kaput, amelyen aztán oda-vissza áramolhatnak a kegyelmek és az imák. „De később követni fogsz.” Állapítja meg az értetlenkedő Péternek, aki fogadkozásával, átgondolatlan tanúskodásával, mintegy nagyképűséggel igyekszik magát többre becsülni, mint ami valójában. A názáreti Mester, a mi Urunk, Jézus Krisztus szinte kineveti vezető apostolát: „Életedet adod értem?” Testvéreim, mi magunk hányszor, de hányszor tettünk már ehhez hasonlót, és amikor valóban meg kellett volna tenni, amit fellengzősen állítottunk szégyenteljesen felsültünk és eloldalogtunk. A kakas azon a hajnalon nem csak Péter apostolnak kukorékol, hanem jelez az egész emberiség számára, hogy hátrébb az agarakkal. Csakhogy velünk szemben Péter apostol, az első szent pápa tanul saját hibájából, és bizony sokszor felhangzik a kakasszó emlékezetében, amíg végül ő maga is életét áldozza szeretett Mesteréért. Bizony Testvéreim mi közülünk is lehet bármikor kakasszótól felébredő Péter apostol, de lehet közülünk bárki azaz egy, aki elárulja őt.


Imádkozzunk:

Üdvösségszerző ajándékoddal tápláltál minket, Istenünk. Kérjük irgalmadat, tegyen bennünket az örök élet részesévé ez a szentség, amellyel rendelésed szerint a földi életben táplálkozunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!