A pápa a
chilei papokhoz, szerzetesekhez: Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a
világ sebeit
Január 16-án délután papokkal,
szerzetesekkel, szerzetesnőkkel és szeminaristákkal találkozott a Szentatya
Santiago de Chile székesegyházában. „Nem létezik hivatásbeli selfie! –
hangsúlyozta. – A hivatáshoz arra van szükség, hogy a fotót egy másik személy készítse
el. Mit lehet tenni, ez így van.”
Ferenc
pápa beszédében a felolvasott evangéliumi részből indult ki, mely alapján Péter
és az első keresztény közösség három fontos pillanatát emelte ki: Péter és a
csalódott közösség, Péter és a megbocsátást nyert közösség, valamint Péter és
az átalakult közösség témakörökhöz fűzte gondolatait. Az apostolok tapasztalata
ugyanis mindig erre a kettős, személyes és közösségi oldalra épült, amelyek
elválaszthatatlanok egymástól.
A pápa
beszéde első pontjában a csalódott Péterről és a csalódott közösségről szólt.
Felidézte az evangéliumi jelenetet, amikor a tanítványok még nincsenek
tudatában Jézus feltámadásának. Csalódottak. Mesterük halála miatt üresség él
bennük. A zavar és az elveszettség pillanatai ezek számukra. Itt Ferenc pápa
utalt a chilei egyházat sújtó szexuális visszaélések közelmúltbeli eseteire,
amelyek megtépázták a helyi egyház hitelét. „Ismerem a fájdalmat, hogy mit
jelentenek ezek a kiskorúak ellen elkövetett esetek és nagy figyelemmel
követem, hogy mit tesztek e súlyos és fájdalmas rossz leküzdésére. Ismerem a
fájdalmat az áldozatok, a családjaik szenvedése miatt, akik az Egyház szolgáiba
vetett bizalmukban csalatkoztak. Ismerem a fájdalmát mindazoknak, akik a lelkes
munkavégzés fáradtságán túl megéltétek a gyanú, a kétség okozta kárt, amely
sokakban félelmet és bizalmatlanságot kelthetett a történtek miatt.” A
Szentatya ezzel kapcsolatban arra hívta a helyi egyház tagjait, hogy kérjék
Istentől a világosságot, hogy a valóságot saját nevén nevezzék, a bátorságot,
hogy bocsánatot kérjenek és a képességet, hogy megtanulják és meghallgassák,
mit mond az Úr, és ne nyalogassák a sebeiket. „A társadalom változóban van,
tekintsünk előre és nézzünk szembe a személyes, közösségi és társadalmi
valósággal úgy, ahogy van” – tanácsolta Ferenc pápa.
Beszédének
második pontjában a megbocsátást nyert Péterről és a megbocsátást nyert
közösségről szólt a Szentatya. Felidézte a vezető, Péter esetét, aki ugyanolyan
bűnös volt, mint a többiek és csalódást okozott annak, akinek védelmet ígért.
Krisztus azonban nem veti ezt a szemére, nem ítéli el, csak azt kérdezi tőle,
hogy szereti-e Őt. Az egyetlen célja, hogy megmentse Pétert a saját bűnébe
zárkózás veszélyétől, attól, hogy rágódjon a saját korlátaiból fakadó
kétségbeesésén. Amikor Péter reális választ ad az Úrnak, hogy tudja, hogy
szereti Őt, akkor Jézus megerősíti küldetésében. Ezáltal véglegesen apostolává
válik. „Mi erősíti meg Pétert? – tette fel a kérdést a pápa. – Az irgalmasság.
Mi is tegyük ezt. Jézus sem sebei nélkül jelent meg övéinek. Tehát arra kaptunk
meghívást, hogy mi se titkoljuk el vagy rejtsük el sebeinket. Egy sebeket
hordozó egyház képes megérteni a mai világ sebeit, képes magáévá tenni,
elszenvedni, elkísérni és begyógyítani azokat. A sebeket hordozó egyház nem
magát helyezi a középpontba, nem gondolja azt, hogy tökéletes. Ehelyett azt
állítja a középpontba, aki meg tudja gyógyítani a sebeket, vagyis Jézus
Krisztust.”
„Jézusban
a sebek feltámadást nyertek. Szolidárissá tesznek bennünket, ösztönöznek, hogy
hidakat építsünk és elinduljunk az irgalmas szeretetre szomjazók felé. Isten
népe nem azt várja tőlünk, hogy emberfeletti hősök legyünk, hanem pásztorokra
van szüksége, megszentelt életű férfiakra és nőkre, akik ismerik az
együttérzést, akik ki tudják nyújtani kezüket, akik meg tudnak állni az
elesettek előtt és mint Jézus segítenek kikerülni az ördögi körből, hogy
kétségbeesésükön rágódjanak, amely megmérgezi a lelket.”
Ferenc
pápa beszédének harmadik szempontja az átalakult Péter és az átalakult közösség
volt. „Jézus a megkülönböztetésre hívja Pétert, és így kezd erőt nyerni sok
minden Péter életében. Az Úr pedagógiája az, hogy nem fél elindulni és
szolgálni a megsebzett emberiséget. Péter felismerte Jézusban, hogy sebei a
feltámadás útját jelenthetik. A csalódott, majd átalakult Pétert látva arra
kapunk meghívást, hogy a csalódottak, elkeseredettek egyházából váljunk egy
olyan egyházzá, amely a mellettünk élő sok csalódott embert szolgálja. Legyünk
egy olyan egyház, amely képes Urát szolgálni az éhezőben, a bebörtönzöttben, a
szomjazóban, a hajléktalanban, a betegben. Olyan szolgálat ez, amely nem a
segélyezéssel vagy az atyáskodással azonosítja önmagát, hanem a szív megtérésével.
A probléma nem abban áll, hogy ételt adjunk a szegénynek, gondozzuk a beteget,
hanem, hogy figyelembe vegyük: a szegénynek, a betegnek, az elítéltnek
méltósága van – ahhoz, hogy asztalunkhoz üljön, hogy otthon és családban
érezhesse magát közöttünk.”
Újítsuk
meg elkötelezettségünket, ne várjunk egy ideális világot, közösséget,
tanítványt, hanem teremtsük meg a feltételeket, hogy minden csalódott ember
találkozhasson Jézussal – biztatott a pápa. – Nem az ideális helyzeteket és
közösségeket szeretjük, hanem a személyt. Hagyjuk tehát, hogy Jézus megújítsa
szívünket!
Végül a
Szentatya arra kérte a chilei papokat, szerzeteseket, szeminaristákat, hogy
hazatérve szívükben készítsenek egyfajta spirituális „végrendeletet”, tegyék
fel a következő kérdéseket maguknak: Milyen az az egyház, amelyet szeretek?
Szeretem-e ezt a megsebzett egyházat, amely életre lel Jézus sebeiben?
És felhívta figyelmüket arra, hogy nem létezik a „hivatásbeli
selfie” (vagyis nincs olyan, hogy mi csinálunk önmagunkról képet). „A hivatáshoz
arra van szükség, hogy a fotót egy másik személy készítse el. Mit lehet tenni,
ez így van.”