Útravaló – 2019. február 28.

Útravaló – 2019. február 28.

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Juhász Ferenc miskolc-mindszenti plébános ad útravalót.

Talán többen úgy gondolják, hogy nem baj, ha a február ilyen rövid, hiszen nem sok öröm van benne. Legalább múlik a tél, hiszen elfogytak a vitamintartalékok, és a nap, ha süt is, olyan gyenge, mint az ízét vesztett só. Jézus az evangéliumban mintha ebből a hangulatból indulna ki, amikor azt mondja: Ha megbotránkoztat, vágd le, vájd ki, hogy bemehess az életre. Ez a módszer valószínűleg ma nem lenne célravezető, mint ahogy Jézus korában sem volt az. Úgy annyira, hogy aki megcsonkította magát – bármilyen okból –, azt az Egyház elmarasztalta. Hiszen nem a félszeműek, sem a félkarúak közössége az Egyház, hanem azoké, akik előzőleg nyomorúságban éltek, és Jézus kihozta őket abból.

Ferenc pápa: A napi lelkiismeret-vizsgálat segít, hogy ne halogassuk a megtérést

Ferenc pápa: A napi lelkiismeret-vizsgálat segít, hogy ne halogassuk a megtérést

Ferenc pápa napi lelkiismeret-vizsgálatra buzdított február 28-án a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén: készítsünk mérleget cselekedeteinkről, mert egyikünk sem tudja, hogyan és mikor végződik az élete.

Ferenc pápa a Sirák fia könyvében (Sir 5,1–10) olvasható tanácsokról elmélkedett szentbeszédében. A bölcsesség olyan dolog, ami az életről való elmélkedésből születik, abból, hogy megállunk, és visszagondolunk arra, ahogy éltünk – mutatott rá a pápa. – A bölcsesség abból is ered, hogy meghallgatjuk a javaslatokat, például Sirák fia tanácsait, melyek egy nagyapa tanácsai.

Ne az ösztöneidet kövesd, és ne engedj szíved szenvedélyeinek. Mindenkinek vannak szenvedélyei. De uralkodj rajtuk! Irányítsd őket, mert a szenvedély nem rossz dolog, úgy is mondhatjuk, ez a „vér”, ami élteti a jó dolgokat. Azonban ha nem vagy képes uralni a szenvedélyeidet, akkor azok átveszik feletted az uralmat. Állj meg, állj meg! – ismételte a pápa.

Ezután a mulandóságról elmélkedett. Utalt a 37. zsoltárra: „Láttam a bűnöst: büszkén fennhéjázott, mint a Libanon cédrusa, fenn hordta a fejét. Ám amikor újra arra jártam, nem volt többé, kerestem, de sehol sem találtam.” Nem élünk örökké. Ne gondold, hogy mindent megtehetsz, amit csak akarsz, bízva Isten végtelen irgalmasságában. Ne légy vakmerő, azt gondolva, mindent megúszol. „Eddig is megúsztam, ezután is meg fogom…” Nem! Eddig megúsztad, igen, de többé nem tudod… – figyelmeztetett a pápa.

És az utolsó tanács, amit ez a nagyapa ad: Ne késlekedj megtérni! Ne halogasd, hogy változtass az életeden, tökéletesítsd az életed, hogy kigyomláld a gazt, ami mindannyiunkban megvan. „Ne késlekedj megtérni az Úrhoz, és ne halaszd azt napról napra, mert hirtelen eljön haragja, s a bosszú idején elragad téged.” (Sir 5,8–9)

Ferenc pápa arra buzdított, nézzünk szembe bukásainkkal és sikertelenségeinkkel, hiszen mindegyikünknek van benne részünk. Ne ijedjünk meg, hanem legyünk képesek uralni vágyainkat. Mindennap végezzünk el egy kis lelkiismeret-vizsgálatot, hogy megtérjünk az Úrhoz, ígéretet téve: „Holnap igyekezni fogok, hogy ez még egyszer ne forduljon elő.” Talán mégis előfordul, de kevésbé, és legalább te irányítod a szenvedélyeidet, nem azok uralnak téged, hiszen egyikünk sem tudhatja, hogyan és mikor ér véget az élete. Ez az öt perc a nap végén segít, hogy ne halogassuk szívünk átformálását és az Úrhoz való megtérést. Az Úr a maga bölcsességével tanítson meg minket ezen az úton járni! – imádkozott a szentbeszéd végén Ferenc pápa.

Évközi hetedik hét csütörtökje

Évközi hetedik hét csütörtökje

Jézus mondásai, amelyeket a mai evangéliumban olvashatunk hasonló felépítésűek, hiszen egy kicsiny, szinte jelentéktelen dologból indulnak ki és a jelentős, nagyobb mértékű következmény irányába haladnak. Egy pohár víz valóban nem tűnik nagy adománynak, mégis Krisztustól jár érte jutalom. A jutalom e helyen még nincs megnevezve, de ha arra gondolunk, hogy Isten az irgalmas jócselekedeteket az üdvösséggel jutalmazza meg, akkor már értjük, hogy valóban nagy jóra számíthat az, aki a szomjazóknak inni ad.
A következő mondások tartalmán elcsodálkozunk és meghökkenünk. A szem, a kéz vagy a láb megcsonkítása rendkívül erős képek, hasonlatok, amelyeket mintegy két évezred távlatából nehezen értünk. A korabeli keleti gondolkodásra jellemző, úgynevezett túlzó mondások ezek, amelyek egy erős kép alkalmazásával gondolkodtatják el az embert és igyekeznek visszatartani a rossztól, a bűn elkövetésétől. Az ember számára a legfőbb jó az, ha elnyeri az üdvösséget, amelyet a jóságos Isten mindenkinek felkínál. Miközben Isten segít minket törvényei által az üdvösség útján, a gonosz szüntelenül arra törekszik, hogy akadályozzon. Fel kell ismernünk és vissza kell utasítanunk a kísértéseket! Minden erőnkkel el kell kerülnünk a bűnöket és azt, hogy a kárhozatra jussunk!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Megváltó Krisztusunk! Egységre hívtál minket, mint ahogy te is egy vagy az Atyával. Olyan egységre, amelyben szeretet, egyetértés és önzetlenség uralkodik. Olyan egységre, amely örömet és boldogságot szül. Kimondhatatlan a hálánk, Urunk, hogy részünk lehet benned és a te szeretetedben, amellyel vagy irántunk, amelyet meg sem érdemlünk! Tarts meg ebben az egységben, ne hagyd, hogy a bűn újra visszataszítson minket a szeretetlen, önző világba, ahol csak széthúzás és az egymástól való eltávolodás vár ránk! Segíts nekünk, hogy azok közül, akik még rabjai a gonosznak, minél többet tudjunk kihalászni és megmenteni az életnek! Mert nélküled semmit sem tehetünk. Nélküled nem jutunk el az egységre.

Ferenc pápa: Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben!

Február 27-én a Szentatya folytatta az Úr imájáról szóló katekézissorozatát. A Miatyánk első kéréséről elmélkedett: „Szenteltessék meg a te neved!” Hangsúlyozta, hogy Isten szentsége terjedőben lévő erő, és terjedésében nekünk is nélkülözhetetlen szerepünk van.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Szemlátomást a tél távozóban van, ezért visszajöttünk a [Szent Péter] térre. Isten hozott benneteket a téren!

Felfedező utunkon, amikor újra felfedezzük a Miatyánk imádságot, ma a hét kérés közül az elsőt fogjuk mélyebben átgondolni, ez pedig a „szenteltessék meg a te neved”.

A Miatyánk hét kérésből áll, melyeket könnyen oszthatjuk két csoportra. Az első három középpontjában az Atyaisten „te”-je áll; a további négy kérés középpontjában a „mi” és az emberi szükségletek állnak. Az első részben Jézus minket vezet be az ő vágyaiba, melyek mind az Atyára irányulnak: „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”; a második részben Ő az, aki belénk lép, és a mi szükségleteink tolmácsává válik, ilyenek: a mindennapi kenyér, bűneink bocsánata, segítség a kísértésben és szabadulás a gonosztól.

Ez minden keresztény imádság felépítése – mondhatni minden emberi imádságé –, amelyhez mindig hozzátartozik, egyrészt, Istennek, az ő misztériumának, szépségének és jóságának szemlélése, másrészt annak őszinte és bátor kérése, amire szükségünk van ahhoz, hogy éljünk és jól éljünk. Így, a maga egyszerűségében és lényegre összpontosításában a Miatyánk arra tanítja az imádkozó embereket, hogy ne szaporítsák hiábavalóan a szót, mert – ahogy Jézus mondja – „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6, 8).

Amikor Istennel beszélünk, ezt nem azért tesszük, hogy felfedjük neki, mi van a szívünkben: ő sokkal jobban tudja, mint mi magunk! Ha Isten titok is számunkra, mi nem vagyunk rejtély az ő szemében (vö. Zsolt 139,1–4). Isten olyan, mint azok az anyák, akiknek elég egy pillantás ahhoz, hogy mindent értsenek gyermekeikből: hogy boldogok vagy szomorúak, őszinték vagy rejtegetnek valamit…

A keresztény imádság első lépése tehát az, hogy átadjuk magunkat Istennek, rábízzuk magunkat az ő gondviselésére. Olyan, mintha azt mondanám: „Uram, te mindent tudsz, arra sincs szükség, hogy elmeséljem neked fájdalmamat, csak azt kérem, légy itt mellettem: te vagy az én reményem.” Érdekes megfigyelni, hogy Jézus a hegyi beszédben közvetlenül a „Miatyánk” szövegének átadása után arra buzdít bennünket, hogy ne aggódjunk, ne aggodalmaskodjunk a tárgyi dolgok miatt. Ellentmondásnak tűnik: először azt tanítja nekünk, hogy kérjük a mindennapi kenyeret, azután pedig azt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok tehát: »Mit együnk?«, »Mit igyunk?«, »Mit vegyünk magunkra?«!” (Mt 6,31). Az ellentmondás csak látszólagos: a keresztény ember kérései az Atyába vetett bizalmat fejezik ki; és éppen ez a bizalom teszi lehetővé, hogy aggódás és nyugtalanság nélkül kérjük azt, amire szükségünk van.

Ezért imádkozunk így: „Szenteltessék meg a te neved!” Ebből a kérésből – az elsőből: „Szenteltessék meg a te neved!” – kihalljuk Jézus egész csodálatát az Atya szépsége és nagysága iránt, és azt a vágyát, hogy mindenki elismerje és szeresse őt olyannak, amilyen valójában. Ugyanakkor azért esdeklünk, hogy az ő neve bennünk, családunkban, közösségünkben, az egész világon szenteltessék meg. Isten az, aki megszentel, aki szeretettel átalakít bennünket, ugyanakkor nekünk is szerepünk van, mi vagyunk azok, akik tanúságtételünkön keresztül kinyilvánítjuk Isten szentségét a világban, jelenvalóvá téve az ő nevét. Isten szent, de ha mi nem vagyunk szentek, ha a mi életünk nem szent, az súlyos inkoherencia! Isten szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben! „Én keresztény vagyok, Isten szent, de én rengeteg csúnya dolgot teszek”, nem, ez semmit nem használ, sőt ártalmas is, mert megbotránkoztat és nem segít [másokat].

Isten szentsége terjedőben lévő erő, és mi azért könyörgünk, hogy gyorsan bontsa le világunk gátjait. Amikor Jézus prédikálni kezd, az első, aki megfizeti ennek következményeit, a gonosz, aki a világot sújtja. A gonosz szellemek átkozódnak: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: Isten Szentje!” (Mk 1,24). Sosem látott az ember ilyen szentséget: amely nem önmagáért aggódik, hanem kifelé irányul. Olyan szentség – Jézus szentsége –, amely koncentrikus körökben terjed, mint amikor követ dobunk egy tóba. A gonosz napjai meg vannak számlálva – a gonosz nem örök –, a gonosz nem árthat többé nekünk: megérkezett az erős ember, aki birtokba veszi házát (vö. Mk 3,23–27). És ez az erős ember Jézus, aki nekünk is megadja az erőt, hogy birtokba vegyük belső házunkat.

Az ima minden félelmet elűz. Az Atya szeret bennünket, a Fiú ég felé tárja karját a mi karjaink mellett, a Lélek a világ megváltásán dolgozik titokban. És mi? Mi nem bizonytalankodva támolygunk. Van egy nagy bizonyosságunk: Isten szeret engem; Jézus életét adta értem! A Lélek bennem él! Ez a nagy bizonyosság! És mi van a gonosszal? Fél.

Milyen szép ez!

Útravaló – 2019. február 27.

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Juhász Ferenc miskolc-mindszenti plébános ad útravalót.

Csak legalább ne János mondta volna ezt a mondatot: valaki ördögöt űz, de nem követ minket, ezért megtiltottuk neki! Bármelyik apostol mondhatta volna, megértőbbek lennénk, hiszen mindegyikük megvívta a maga küzdelmét saját múltjával és későbbi hivatásával. Péter egy alkalommal még emlékezteti is az Urat: Nézd, mi mindent elhagytunk! János azonban olyan fiatal még, hogy róla kellene mintázni a nagylelkűség szobrát. Neki könnyednek, nagyvonalúnak és önzetlennek kell lenni ebben a csapatban. És pontosan ő jegyzi meg, amit hallunk. Jézus nem neki válaszol, hanem mindnyájuknak. Ez is az Úr tapintata, hogy általános formulát használ, és nem Jánost szégyeníti meg: senkinek sem tilos jót tenni.