Teilhard
de Chardin látomása az Egyetemes Krisztusról és az Eucharisztiáról
Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as
Eucharisztikus Világkongresszusra. Ehhez a távolabbi előkészülethez szeretnénk
segítséget nyújtani, bemutatva a 20. század lelki megújásának három tanúja:
Teilhard de Chardin jezsuita tudós, Prohászka Ottokár püspök és Dienes Valéria
filozófus eucharisztikus lelkiségét.
Pierre
Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó 1955. április
10-én, Húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a
Feltámadt Krisztus, akit oly sokszor dicsőített, akinek tudományos munkásságát
szentelte. Teilhard lelkiségének ragyogó Napja az Egyetemes, eucharisztikus Krisztus
volt.
E kiváló
paleontológus (őslénytan-kutató) számára a „múlt tanulmányozása felfedte a jövő
körvonalait”, amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az
evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. Az evolúció a
tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek.
Jóllehet
Teilhard „keresztény” evolucionizmusát a 20. század első felében a hagyományos
katolikus gondolkodók hevesen támadták, az Egyház korszerűsítését célzó II.
Vatikáni zsinaton (1962–1965) már polgárjogot nyertek új világképének termékeny
meglátásai.
A világfejlődés Ómega-pontja
Teilhard
az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: montée
de conscience. Főművében Az emberi jelenség-ben ezt írja: „A
Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy
epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a
Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk
mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”
A
világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt
Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a
kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az Úrjövetkor, a Parúziában: Ő
az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk) és főleg
a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök
üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt
kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk.
Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben
részesítsen bennünket.
Teilhard
teremtéshitét és a páli krisztológiát illeszti a fejlődő világegyetem
távlatába. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás
és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett
összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan,
tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna
meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk
ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében
függ a teremtő Istentől. Erre annak idején P. Sertillanges domonkos
teológus nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjéről írt könyvében,
amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt.
Nb. A
teremtés és az evolúció filozófiai/teológiai kérdését később Karl Rahner német
jezsuita teológus elmélyítette, pontosította, amikor a fejlődő világ
önfelülmúlásról (Selbstüberbietung) beszélt: fejlődés során a léttöbblet
a Teremtőtől származik. Vagy Teilhard kifejezésével: az Evolúció a Teremtés
kifejeződése térben és időben.
Folytassuk
Teilhard érvelését: Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett,
és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan a Kol 1,15–20 Krisztus-himnusza
tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más,
mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a végső
beteljesedéséig. Ilyen értelemben beszél Teilhard „krisztogenezisről”:
az antropogenezist (a gondolkodó ember megjelenését) folytató „noogenezis”
(a szellemi szféra kibontakozása) korszakában természetfeletti síkon
növekszik Krisztus egyházi Teste, mégpedig éppen eucharisztikus Teste hatására
a hívők közösségében. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a
„teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt
Krisztus Lelke által magához kapcsolja hívőket, az üdvözülő lelkeket, és a
test–lélek kapcsolatán keresztül az egész Mindenséget, az anyagi valóságot
is. Krisztus (titokzatos) Teste, az Egyház, a maga kozmikus
vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Az Eucharisztia építi e Testet, így
a Fő Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.
Az Egyetemes Krisztus és az
Eucharisztia
Teilhard
lelkiségének Napja a feltámadt/egyetemes, az eucharisztikus Krisztus. Mivel az Eucharisztia
a Megtestesült Ige valóságos jelenléte közöttünk: a meghalt és feltámadt
Krisztus húsvéti misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki”
Krisztus egyházi Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a
teremtett világ készülődését, illetve előkészítését a konszekrációra, az
átváltoztatásra, amelyet a Szentlélek visz véghez.
Az Eucharisztia
„kiszélesítéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi
szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc«
elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában,
a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus
emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ
az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus. (…)
Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok
egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak
azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem
konszekrációját segítse előbbre jutni.”
A fiatal
paleontológus Teilhard Mise a világ felett című költői elmélkedése
1923-ban Kínában – született. Mongólia sivatagjában így imádkozott: „Uram!
Mivel itt az ázsiai szteppén nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom,
felemelkedem a szimbólumokon túlra, egészen a Valóság tiszta fenségéig, és
felajánlom Neked, én a Te papod, az egész Föld oltárán, a világ munkáját és
szenvedését. (…) Kelyhem és paténám lelkem mélye lesz, amely szélesen kitárul
mindazon erőknek, amelyek a jelen pillanatban a Föld minden pontjáról feltörnek
és a Szellem felé összpontosulnak. Jöjjön hát hozzám mindazok emléke és
titokzatos jelenléte, akiket a Fény ma új napra ébreszt! (…) Fogadd el, Uram,
ezt a teljes Ostyát, amelyet a vonzásodtól mozgatott Teremtés bemutat Neked ez
új nap hajnalán!”
XVI.
Benedek pápa Teilhard de Chardinnek e meglátására, misztikus
elmélkedésére hivatkozott 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott
homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi
egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”
Ferenc
pápa az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett, Laudato
sì kezdetű enciklikája 83. pontjában a feltámadt Krisztus egyedülálló
szerepéről ír. A jegyzetben ő is hivatkozik rendtársa, Teilhard de Chardin
meglátására (a 18. jegyzetben idézve pápaelődeit, II. János Pált és XVI.
Benedeket).
Idézzük
az enciklika 83. pontját: „A világegyetem útjának célpontja Isten
teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés
gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy
visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más
teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert
valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens
teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít
mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus
teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen
Teremtőjéhez.”
Teilhard
de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt: tudományos
munkásságával és világnézeti írásaival azért fáradozott, hogy a feltámadt
Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A
szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot.
Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel
előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt)
a teremtő Lélek viszi véghez, ha a hívő lelkek kitárulnak a felülről kapott
szeretetnek. (Vö. Róm 5,5; 8,12–17; 14,17), hogy végül majd „Isten legyen
minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28).