Krisztus és a teremtett
világ kapcsolata – A Pápai Ház szónokának első adventi beszéde
A Római Kúria munkatársai számára idén is Raniero
Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka tart adventi
elmélkedéseket az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában. Az első
alkalomra – Ferenc pápa jelenlétében – december 15-én reggel került sor.
„Napjaink kultúrája peremre szorította
Krisztust, ezért istenemberi személyét a mindenség valós összefüggésébe kell
(vissza)helyezni, vagyis a kozmoszba és a történelembe, a térbe és az időbe, a
teremtés és az ember együttes összefüggésébe. Mindez szolgálja azt a célt,
különösen most a karácsonyi készületünk során, hogy Krisztus személyes emberi
életünk és világnézetünk középpontjába kerüljön!” – ezzel a gondolattal kezdte
Raniero Cantalamessa prédikációját.
A kapucinus szónok, aki az egyházatyák
tanításának, a patrológiának szakavatott ismerője és a karizmatikus megújulás
egyik vezéralakja, hosszú beszédében végigelemezte az Egyház tanának fejlődését
Krisztus és a teremtett világ kapcsolata értelmezése terén, hogy végül feltegye
a kérdést: Létezik-e valódi keresztény ökológia?.
A teremtés utáni „üres föld” bibliai képéből
kiindulva a szónok Krisztus és a kozmosz kapcsolatát a páli és jánosi teológia
fényében vizsgálta. A Jézust „a láthatatlan Isten képmásának”, „a
teremtés elsőszülöttének” és „a minden hatalmak hordozójának” nevező Szent
Pál-i tanítás a kereszt vonatkozásában szemléli Krisztus és a teremtés
kapcsolatát. A jánosi teológia alapállítása pedig az, hogy „a mindenség az Ige
által és érte teremtetett” és „benne is áll fönn”.
Krisztus és a teremtés kapcsolatát a
patrisztikus hagyomány az ember üdvössége szempontjából értelmezte, ahogy a
hitvallásunk szövege szól: „Propter nos homines et propter nostram salutem
descendit de coelo – Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a
mennyből”. A 13. században a ferences Boldog Duns Scotus fordított a
látásmódon, amikor a hangsúlyt – éppen a megtestesülésre rácsodálkozó greccói
betlehemi jászol Szent Ferenc-i hagyományán keresztül – a teremtésre
terelte. Scotus állítja: Isten megtestesülésének az oka távolabbról nézve
nem a bűn, hanem az az isteni szeretet, mely saját lényéből önmagán kívül
másnak is akart ajándékozni. Ez az ajándékozó transzcendentális szeretet
alkalmi lehetőséggé válik a bűn orvoslására.
Az említett scotusi szemlélet – folytatta a
kapucinus szerzetes a szónoklatát – választ adott a teremtés és a megváltás
kapcsolatára, de nem tisztázta a viszonyt Krisztus és a teremtett világ között.
A 20. században ezt kísérelte meg Teilhard de Chardin a maga elvitathatatlan
tudományos felkészültségével. Az ő elképzelése a fejlődéselmélet jelenkori
uralkodó irányzatában segített elkerülni azt a látszatot, mintha a
Krisztus-esemény, vagyis a megváltás egy puszta történelmi baleset lenne,
ráadásul elszigetelve attól a kozmosztól, amelyet pedig ő teremtett. Teilhard
de Chardin szemlélete párhuzamosnak látja a világ evolúciós fejlődését és
Krisztus teljes fokozatos kibontakozását, így a kozmogenezis
összekapcsolódik a krisztogenezissel.
Krisztus, a maga titokzatos módján, belülről
mozgatja a mindenség fejlődését, egészen a beteljesedésig menően, Teilhard
szavával: „az ómega pontig”. A kereszténység történetében ő írt először
himnuszt az anyagról és tanítása visszacseng a II. vatikáni zsinat Gaudium
et spes, az Egyház és a világ kapcsolatát tárgyaló dokumentumában. A
teilhardi szemlélet belevonja ebbe a kozmikus szemléletbe az Eucharisztia
szentségét is. A Mise a világ fölött című költői művében a hívő ember
munkáját és életét épp az Eucharisztia kapcsolja össze az egész kozmosszal: a
miséző pap szavai messze túlmutatnak a darabka kenyéren és megteremtik
Krisztusnak a mindenséget fölölelő misztikus testét.
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik
részében a Szentlélek sajátos szerepével magyarázta a kozmikus szemlélet hiányos
oldalát, mely nem tudta ebben a képben kimerítően értelmezni a bűn súlyát és a
megváltás szükségességét. Krisztus adja végső ajándékként a Szentlelkét, aki
életet szerez nekünk, hiszen ő Urunk és Éltetőnk, „aki megújítja a föld
színét”. A kapucinus barát szerint a teremtett világ megóvása érdekében tett
minden emberi erőfeszítés a Szentlélek műve. Ő a teremtés kezdete és ő áll az
időben kibontakozó fejlődés mélyén is, ami pedig ekképpen nem más, mint „a
tovább folytatódó teremtés”. A Szentlélek műve lesz a „teremtés
tökéletesítése”, mely a kezdeti formátlan állapotából egyre teljesebbé teszi
azt, vagyis ő teremt a káoszból kozmoszt.
Raniero Cantalamessa végül az ökológia ma
különösen aktuális témájában azt a legfontosabb kérdést vetette fel, hogy Isten
egyházának van-e mondanivalója a teremtett világ megóvásának konkrét tetteiben.
Személyes véleményének adott hangot a szónok, amikor kijelentette: Krisztus
döntő szerepet játszik a teremtésvédelemben, de ezt közvetve, az emberen
keresztül teszi. A kapucinus szónok a szentmise negyedik kánonjából idézett: „A
magad képmására teremtetted az embert, és gondjára bíztad az egész világot,
hogy csak neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen.”
Az uralom itt Jézus szándéka szerint értendő:
„Nem azért jöttem, hogy engem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak másokat és
életem adjam értük, a megváltásukra” (Mt 20,25–29). Ez a szolgálat és életadás
a kulcsa a keresztény ember teremtésvédelmi szerepének. Krisztus éppúgy működik
a teremtett világban, mint a szociális környezetben. Térben ez bizonyos
szinkronban működést jelent, éppen a felebaráton keresztül, míg az időben átlós
értelmezést nyer és időbeli felebarátaink az utánunk jövő nemzedékek,
gyerekeink és unokáink lesznek. Amit velük és értük teszünk, azt Jézus szava
nyomán vele magával tesszük. „Gondolkodjunk átfogóan, de cselekedjünk
helyileg!” – idézte az ismert mondást a szónok és ezt Szent Ferenc példájával
támasztotta alá, aki koldulni induló rendtársait arra intette, hogy csak azt
fogadják el, amire feltétlenül szükségük van, nehogy elvegyék, ellopják a
többiek részét.