Ferenc pápa: Isten arra hív, hogy gondolkodásomban és tetteimben hasonlóvá váljak hozzá
Május 2-án a Szentatya folytatta a keresztségről szóló katekézisét. Ma a szertartás központi elemeiről: a víz megáldásáról, a gonosznak való ellentmondásról és a hit megvallásáról elmélkedett.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk
közös gondolkodásunkat a keresztségről. Ma a szertartás központi rítusainál
szeretnék elidőzni, amelyek a keresztkútnál zajlanak.
Nézzük
mindenekelőtt a vizet, amelyre kérjük, hogy szálljon le a Szentlélek ereje,
hogy meglegyen a képessége az újjászülésre és a megújításra (vö. Jn 3,5 és Tit
3,5). A víz az élet és a jólét jelképe, hiánya viszont kiolt minden
termékenységet, amint a sivatagban történik; a víz azonban halált is okozhat,
amikor elnyel a hullámai között, vagy nagy mennyiségben kiáradva mindent
magával söpör; végül a víz arra is képes, hogy megtisztítson, tisztára mosson.
A Biblia
a víznek ezt az általánosan ismert szimbolizmusát felhasználva a víz jelén
keresztül mutatja be Isten történelembe való beavatkozásait és ígéreteit. A
víznek azonban önmagában nincs hatalma a bűnök megbocsátására, amint azt Szent
Ambrus magyarázta az újonnan megkeresztelteknek: „Láttad a vizet, de nem
mindegyik víz gyógyít: az a víz gyógyít, amely hordozza Krisztus kegyelmét. […]
A cselekvés a vízé, a hatékonyság a Szentléleké.” [1]
Ezért az
Egyház a Lélek működését kéri a víz felett, „hogy azok, akik megkapják benne a
keresztséget, eltemetkezzenek Krisztussal a halálba és majd vele együtt
feltámadjanak a halhatatlan életre”. [2] A vizet megáldó ima azt mondja, hogy
Isten felkészítette a vizet arra, hogy „a keresztség jele legyen”, azután
emlékeztet a legfontosabb bibliai előképekre: a teremtés kezdetén a Lélek ott
lebegett a vizek felett, hogy életfakasztóvá tegye őket (vö. Ter 1,1–2); a
vízözön vize jelezte a bűn végét és az új élet kezdetét (vö. Ter 7,6–8,22);
Ábrahám gyermekei a Vörös-tenger vizén keresztül nyertek szabadulást az
egyiptomi rabságból (vö. Kiv 14,15–31). Jézussal kapcsolatban emlékezhetünk
arra, hogy megkeresztelkedett a Jordánban (vö. Mt 3,13–17), oldalából vér és
víz folyt ki (vö. Jn 19,31–37), tanítványainak pedig megbízást adott, hogy
kereszteljenek meg minden népet a Szentháromság nevében (vö. Mt 28,19). Erősen
emlékezve mindezekre kérjük Istent, hogy árassza a keresztelőkút vizébe a
meghalt és feltámadt Krisztus kegyelmét. [3] Így ez a víz olyan vízzé változik,
amely magában hordozza a Szentlélek erejét. És ezzel a Szentlélek erejét
hordozó vízzel kereszteljük meg az embereket, a felnőtteket, a gyermekeket,
mindenkit.
A
keresztelőkút vizének megszentelése után a szívünket is fel kell készíteni a
keresztség befogadására. Ez történik a sátánnak való ellentmondásban és a hit
megvallásában, ezzel a két, egymással szoros kapcsolatban álló cselekedettel.
Amilyen mértékben nemet mondok a sátán – a megosztó – csábításaira, olyan
mértékben vagyok képes igent mondani Istennek, aki arra hív, hogy
gondolkodásomban és tetteimben hasonlóvá váljak hozzá. Míg a sátán megoszt,
addig Isten mindig egyesíti a közösséget, egyetlen népbe gyűjti az embereket.
Nem lehet úgy Krisztushoz csatlakozni, hogy feltételeket szabunk. Meg kell
szakítani bizonyos kapcsolatokat ahhoz, hogy valóban át tudjuk ölelni a
többieket. Vagy Istennel, vagy a sátánnal vagy jóban! Ez a magyarázata annak,
hogy a sátánnak való ellentmondás és a hit megvallása együtt történik. Fel kell
égetni magunk mögött bizonyos hidakat, hogy ráléphessünk arra az új útra, aki
Krisztus.
A
választ arra a kérdésre, hogy „Ellene mondotok-e a sátánnak, minden
cselekedetének és csábításának?”, egyes szám első személyben fogalmazzuk:
„Ellene mondok.” Ugyanígy valljuk meg az Egyház hitét is: „Hiszek.” Én ellene
mondok, én hiszek: ez az alapja a keresztségnek. Egy felelős döntésről van szó,
amely megkívánja, hogy az Istenbe vetett bizalom konkrét tetteiben mutatkozzon
meg. A hitaktus mindig elkötelezettséget foglal magában, amelyet maga a
keresztség segít majd állhatatosan megtartani az élet különféle helyzeteiben és
a megpróbáltatások között. Emlékezzünk Izrael ősi bölcsességére: „Fiam, ha
Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel a megpróbáltatásra” (Sir 2,1), vagyis
készülj fel a küzdelemre. A Szentlélek jelenléte viszont erőt ad, hogy
elszántan tudjunk harcolni.
Kedves
testvéreim, amikor bemártjuk kezünket a szenteltvízbe – belépve egy templomba
ujjunkkal megérintjük a szenteltvizet –, és keresztet vetünk, gondoljunk
örömmel és hálával a keresztségre, amelyben részesültünk – ez a szenteltvíz a
keresztségünkre emlékeztet –, és újítsuk meg az „ámen”-ünket, ami azt jelenti:
„örülök”, hogy a Szentháromság szeretetébe merülve élhetek.