Útravaló – 2019. július 3., Szent Tamás apostol

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

„Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Tamás kételkedve fogadta Jézus feltámadásának hírét. A Feltámadott győzte meg arról, hogy valóságos testben támadt fel. Újra megjelenik tanítványainak, amikor Tamás is köztük van. A Jó Pásztor, aki utánamegy minden báránynak, mert mindegyiket egyformán szereti. Biztatja Tamást, hogy érintse meg feltámadt testét. Az apostol, belenyúlva Jézus sebébe, így vallja meg hitét: „Én Uram, én Istenem!” Boldognak nevez minket Jézus, mert mi nem látjuk őt úgy, mint Tamás, mégis hisszük, hogy él és velünk van. Az igazi boldogságot ő adja nekünk. Jézus azt mondja, érintsd meg őt! Itt van, mindjárt megérintheted a feltámadt Jézust a szentáldozásban.

Erős és hiteles bázisközösségekre van szükség – A pánamazóniai szinódusról (2. rész)

Ferenc pápa 2017. október 15-én jelentette be, hogy 2019-ben az amazóniai térség problémáit előtérbe helyező rendkívüli szinódust fog összehívni. A La Croix francia katolikus napilap François Gloryt, a Missions étrangères de Paris (MEP) papját – aki harminc éven keresztül szolgált az Amazóniai-medence brazíliai területein – kérdezte a munkadokumentum kapcsán.

– Az amazóniai szinódus munkadokumentuma a régió legtávolabbi területeinek lelkipásztori ellátása céljából reflexióra bocsátja nős férfiak pappá szentelésének kérdését. Hogyan vélekedik erről?

– Az az érzésem, hogy ez egy hamis dilemma. A közösségekből kiindulva kell gondolkodni Amazónia problémájáról. Pusztán Brazíliában, ahol harminc évet éltem, 70 ezer olyan település található, amelyek vasárnaponként meg vannak fosztva az eucharisztiától. Azok a közösségek tudják túlélni e helyzetet, amelyek összekötik Isten igéjét a mindennapok tetteivel. A többieket elnyelik az pünkösdista karizmatikus csoportok. Fennáll a veszélye annak, hogy nős férfiak pappá szentelése a klerikalizmust erősítené, holott a különféle szolgálatok megosztásának köszönhetően a bázisközösségek ténylegesen működnek: minden egyes tag – az ősegyház példájához hasonlóan – más-más ajándékot kapott a Szentlélektől, s azt a közösség javára használja. A klerikális struktúra mindent egy személyre fókuszál. Újra kell gondolni az eucharisztia helyét ezekben a közösségekben. Gyakran úgy tartjuk, hogy rendszeres mise nélkül ezek nem is létezhetnek. De csupán általa alkotunk közösséget? A kicsinyke helyi egyház nem csupán a szakramentális aspektusból él, hanem társadalmi és profetikus jellege is élteti. Ha egyes közösségek ezek után készek nős papok szentelésére, nos, akkor tanulmányozzuk ezeket az eseteket!

– Ön szerint e területek paphiánya nem jelent problémát?

– Nem a papok helyettesítése a probléma. Inkább az a kérdés, hogy milyen közösségeket szeretnénk! Egy ideig magam is úgy gondoltam, hogy nős férfiak felszentelése a megoldás, de a tapasztalataim megváltoztatták a véleményem. A szentségkiszolgáltató papság irányít, s ez a modell továbbra is fenn fog állni. Azonban az általam meglátogatott közösségek 80 százaléka a nők szolgálatán nyugodott: ők végezték a hitoktatást, a keresztségi és házassági felkészítést, s közben megőrizték a társadalmi érzékenységüket is. De amikor egy diakónus vagy egy pap érkezik, ő hajlamos mindent a kezébe venni. A közösség szolgálja a papot, holott ennek fordítva kellene lennie. Úgy vélem, a missziós papoknak inkább arra kellene képezniük az embereket, hogy azok majdan felelősséget vállaljanak, és kibontakoztassák karizmáikat. Nem a papnak kellene középponti szereplőnek lennie. S ráadásul, amikor piedesztálra van emelve – ahogy ez gyakorta előfordul –, a helyzet veszélyeket rejt.

– Ez a kérdés nem homályosítja-e el a többi kihívást, mellyel Amazónia szembesül?

– Tartok tőle, hogy igen. A II. vatikáni zsinat az állandó diakonátus visszaállítását a távoli régiók számára gondolta el, holott Európa profitált abból a leginkább. Félek attól, hogy most ugyanez játszódik le. Kizárólag Amazónia számára szóba hozzuk nős férfiak pappá szentelését, de végül, kinyitván ezt az ajtót, valójában Európa nehézségeiről tárgyalunk. De Amazóniára visszatérve: azok az erős, ellenálló közösségek, melyek élik, hordozzák Isten igéjének erejét. Ezt kellene ápolni. Amazóniának nem papok, hanem tanúságtevők hiányoznak. Ezeknek a régióknak olyan férfiakra és nőkre van szükségük, akiket igehirdetésre képeztünk ki, s akik helyt tudnak állni a különféle szolgálatokban. Az Egyháznak kísérnie kellene őket, s támogatni tevékenységüket és lendületüket.

Ferenc pápa 2017. október 15-én jelentette be, hogy 2019-ben az amazóniai térség problémáit előtérbe helyező rendkívüli szinódust fog összehívni. A La Croix francia katolikus napilap François Gloryt, a Missions étrangères de Paris (MEP) papját – aki harminc éven keresztül szolgált az Amazóniai-medence brazíliai területein – kérdezte a munkadokumentum kapcsán.

– Az amazóniai szinódus munkadokumentuma a régió legtávolabbi területeinek lelkipásztori ellátása céljából reflexióra bocsátja nős férfiak pappá szentelésének kérdését. Hogyan vélekedik erről?

– Az az érzésem, hogy ez egy hamis dilemma. A közösségekből kiindulva kell gondolkodni Amazónia problémájáról. Pusztán Brazíliában, ahol harminc évet éltem, 70 ezer olyan település található, amelyek vasárnaponként meg vannak fosztva az eucharisztiától. Azok a közösségek tudják túlélni e helyzetet, amelyek összekötik Isten igéjét a mindennapok tetteivel. A többieket elnyelik az pünkösdista karizmatikus csoportok. Fennáll a veszélye annak, hogy nős férfiak pappá szentelése a klerikalizmust erősítené, holott a különféle szolgálatok megosztásának köszönhetően a bázisközösségek ténylegesen működnek: minden egyes tag – az ősegyház példájához hasonlóan – más-más ajándékot kapott a Szentlélektől, s azt a közösség javára használja. A klerikális struktúra mindent egy személyre fókuszál. Újra kell gondolni az eucharisztia helyét ezekben a közösségekben. Gyakran úgy tartjuk, hogy rendszeres mise nélkül ezek nem is létezhetnek. De csupán általa alkotunk közösséget? A kicsinyke helyi egyház nem csupán a szakramentális aspektusból él, hanem társadalmi és profetikus jellege is élteti. Ha egyes közösségek ezek után készek nős papok szentelésére, nos, akkor tanulmányozzuk ezeket az eseteket!

– Ön szerint e területek paphiánya nem jelent problémát?

– Nem a papok helyettesítése a probléma. Inkább az a kérdés, hogy milyen közösségeket szeretnénk! Egy ideig magam is úgy gondoltam, hogy nős férfiak felszentelése a megoldás, de a tapasztalataim megváltoztatták a véleményem. A szentségkiszolgáltató papság irányít, s ez a modell továbbra is fenn fog állni. Azonban az általam meglátogatott közösségek 80 százaléka a nők szolgálatán nyugodott: ők végezték a hitoktatást, a keresztségi és házassági felkészítést, s közben megőrizték a társadalmi érzékenységüket is. De amikor egy diakónus vagy egy pap érkezik, ő hajlamos mindent a kezébe venni. A közösség szolgálja a papot, holott ennek fordítva kellene lennie. Úgy vélem, a missziós papoknak inkább arra kellene képezniük az embereket, hogy azok majdan felelősséget vállaljanak, és kibontakoztassák karizmáikat. Nem a papnak kellene középponti szereplőnek lennie. S ráadásul, amikor piedesztálra van emelve – ahogy ez gyakorta előfordul –, a helyzet veszélyeket rejt.

– Ez a kérdés nem homályosítja-e el a többi kihívást, mellyel Amazónia szembesül?

– Tartok tőle, hogy igen. A II. vatikáni zsinat az állandó diakonátus visszaállítását a távoli régiók számára gondolta el, holott Európa profitált abból a leginkább. Félek attól, hogy most ugyanez játszódik le. Kizárólag Amazónia számára szóba hozzuk nős férfiak pappá szentelését, de végül, kinyitván ezt az ajtót, valójában Európa nehézségeiről tárgyalunk. De Amazóniára visszatérve: azok az erős, ellenálló közösségek, melyek élik, hordozzák Isten igéjének erejét. Ezt kellene ápolni. Amazóniának nem papok, hanem tanúságtevők hiányoznak. Ezeknek a régióknak olyan férfiakra és nőkre van szükségük, akiket igehirdetésre képeztünk ki, s akik helyt tudnak állni a különféle szolgálatokban. Az Egyháznak kísérnie kellene őket, s támogatni tevékenységüket és lendületüket.

Szent Tamás apostol

Szent Tamás apostol

A mai napon ünnepelt Szent Tamás esete jól mutatja, hogy még azoknak is meg kell küzdeniük a hitetlenség, a kételkedés kísértésével, akik közvetlen közelségben vannak Jézussal, még a tanítványoknak és az apostoloknak is. Az ünnep evangéliuma beszámol arról, hogy egy alkalommal, amikor a feltámadt Úr megjelenik apostolainak, Tamás nincs együtt a többiekkel. Amikor apostoltársai elmondják neki a történteket, kétség merül fel benne, hogy valóban feltámadt és megjelent az Úr és hogy társai igazat mondanak. Szeretne személyesen meggyőződni arról, hogy Jézus feltámadt. Kételkedése akkor szűnik meg, amikor az Úr újra megjelenik és Tamás láthatja, megérintheti sebeit. Ekkor hangzik el hitvallása: „Én Uram, én Istenem!”
Az evangéliumok megőrizték számunkra, és a mostani rész is ezzel kezdődik, hogy Tamásnak volt egy mellékneve: Iker. Egészen kézenfekvő volna úgy magyarázni ezt a melléknevet, hogy Tamásnak lehetett egy ikertestvére, ugyanakkor mégsem biztos, hogy ez a helyes megoldás. Egyes ókeresztény iratokban az a magyarázat szerepel, hogy azért kapta az Iker melléknevet, mert olyannyira hasonlított Jézushoz, mint ahogy az ikertestvérek hasonlítanak egymásra. Ebben a lehetséges megoldásban sem lehetünk biztosak. De ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon a mi életünk mennyire hasonlít Krisztusra? A mi cselekedeteink mennyire hasonlítanak az Úr tetteire? Törekszünk-e arra, hogy hasonlóvá váljunk Krisztushoz?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Hisszük, hogy ha a te szent testeddel táplálkozunk, eljuthatunk az örök életre.

Útravaló – 2019. július 2., Sarlós Boldogasszony

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Magyarországon ma ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária látogatását. Az aratási munkálatok miatt Sarlós Boldogaszszony az ünnep népies neve. Mária az angyali üdvözlet alkalmával Gábriel főangyaltól tudta meg, hogy idős rokona, Erzsébet, Keresztelő Szent János leendő anyja már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. A szeretet mindig befogadás és adás. A teremtmény, Mária befogadta Teremtőjét, és adta mindenkinek. Jézust befogadtad a szívedbe, az életedbe, amikor igent mondtál az Atya akaratára. Látogass meg valakit, akinek segíthetsz, és szeresd, ahogy a benned élő Jézus szereti őt! Legyünk ma is Krisztus-hordozók, és adjuk őt mindenkinek.