Hívom a családokat 2019 júliusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
A
tudományos egyesület ünnepi ülést tartott megalapításának 30. évfordulóján. Az
ünnepségre érkező főmérnöknek feltűnt, hogy volt évfolyamtársnője, aki most az
egyetemen tanszéki adjunktus, a tanszék egyik tudományos kutatójának oldalán
lépett be, pedig jelen volt az a közös évfolyamtársuk is, akivel a kolléganőjük
már az egyetemi évek alatt váltakozó intenzitású kapcsolatban volt, később
pedig – mindnyájuk nagy örömére, hiszen jó barátok voltak –, összeházasodtak,
majd gyerekeik is születtek. A főmérnök a terem hátsó részén foglalt helyet,
jól látta az első sorban ülő adjunktusnőt és a tudományos kutatót.
Megállapította, hogy valószínűleg nem csak munkatársak. Közös évfolyamtársuk,
az adjunktusnő (volt?) férje, aki szintén eljött az ünnepségre, ügyet sem
vetett rájuk. „Majd az ünnepség után, az állófogadáson – gondolta a főmérnök –
megpróbálok beszélgetni velük, talán sikerül megértenem, hogy ki kivel milyen
kapcsolatban van.”
Az ember
társas lény, a világon mindenütt valamilyen kapcsolatrendszerben él.
Kapcsolatban áll önmagával, Istennel és a többi emberrel. Az ember önmagával
való kapcsolatát a saját magára vonatkozó igazság föltétel nélküli
megismerésének vágya határozza meg, szeretné megérteni, megismerni önmagát,
helyét a világban, és létének értelmét és célját. Az első fölismerés, melyre az
önismeretnek épülnie kell, maga a teremtettség, a lét esetlegessége, végessége,
és az a tény, hogy az ember egyszerre testi és szellemi lény, és Istentől kap
ajándékba mindent: testét és lelkét, képességeit és lehetőségeit, tehetségét,
testi-lelki adottságait, legfőképpen a túláradó kegyelmeket. Az embert Isten
azzal, hogy a saját képmására teremtette, személyi méltósággal ruházta föl. Az
emberi személyt Isten értelmesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy ura
tetteinek, és felelős értük. „Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta
bízni, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva,
szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)
Hogyan
ébredtél annak tudatára, hogy felelős vagy tetteidért? Hogyan tudod
gyerekeiddel megértetni: az, hogy tetteikről maguk dönthetnek, egyúttal azt is
jelenti, hogy vállalniuk kell értük a felelősséget?
Az
önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezik egymást, az egyik nincs a
másik nélkül. Az Istennel való kapcsolat döntő tényezője a helyes istenkép
kialakítása és állandó tökéletesítése. A valóság ateista megközelítése az
embert egyik alapvető összetevőjétől, a lélektől fosztja meg. Az az ember, aki
magát Istentől és az ő törvényeitől függetlennek tartja, önmaga és önzése
rabjává lesz, és megfosztja magát a boldogító emberi kapcsolatok
kialakításától. A többi emberrel való kapcsolat kulcskérdése ugyanis az, hogy
tudunk-e minden emberhez úgy közeledni, hogy mindenben a javát akarjuk
szolgálni, még akkor is, ha ő nem ilyen szándékkal közeledik hozzánk. Más
szóval az, hogy követi-e a krisztusi parancsot: „Új parancsot adok nektek, hogy
szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is
egymást.” (Jn 13,34)
Korunk
egyre szekularizálódó világában hogyan tudjátok a kisgyermekkori istenképet a
gyermekek fejlődésével lépést tartva felnőtt istenképpé alakítani? Óvodás és
iskolatársakkal való kapcsolatukban hogyan lehet megértetni velük a szeretet
parancsát?
Az
Isten-képmás ember személyi méltósága megnyilvánul szabad akaratában is. A
személy szabadon dönthet a jó és a rossz között, Isten mellett vagy ellene.
Isten az embert saját döntésére bízta, döntése a földi életében történik, de
döntő befolyása van üdvösségére. Ha döntéseinek alapját a sínai kőtáblákon (Kiv
20; MTörv 5), a hegyi beszéd tanításában (Mt 5-7), a Jézus követésére való
fölszólításban (Mk 1-től; Jn 21) összefoglalt erkölcsi törvények képezik, akkor
a jó, az igaz és a szép mellett dönt, megindul Isten felé. Szent II. János Pál
pápa Veritatis
splendor kezdetű enciklikájában figyelmeztet, hogy óvakodjunk attól
a hamis fölfogásától, amely szerint a teremtett dolgok függetlenek lennének
Istentől és az igazságtól, az ember tehát anélkül dönthet velük kapcsolatban,
hogy döntését összefüggésbe hozná a Teremtővel és a tőle kapott törvénnyel.
Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a
maga elhatározásából keresse a Teremtőjét. Ebben az értelemben mondható, hogy a
felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára
vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti.
Az ember
személyisége fejlődése során keresi önmagát, szeretne önmagával azonossá válni.
Minél jobban sikerül a külső életet a belső indítékokkal összhangba hozni,
annál erősebb lesz a személyiség, és annál fogékonyabb lesz az ember a szellem
által (belülről) irányított életre. Az identitás formálódása egy életen át
tartó folyamat, az egyén azonosul különböző – gyakran nehezen összeegyeztethető
– szerepekkel (anyai és apai szerep, nagyszülői szerep, szakmában betöltött
szerep stb.) Ebben a belső folyamatban is döntő szerepe van a hitnek, mert aki
felismerte, hogy mindent Istentől kapott ajándékba, az nem egy elképzelt, vagy
valamilyen külső hatásra kialakult élettervvel igyekszik azonosulni, hanem
lelkiismeretére hagyatkozik, mert tudja, hogy „az igazság Lelke elvezet a
teljes igazságra”. (Jn 16, 13)
Nehéz
helyzetbe kerülünk akkor, amikor egy számunkra új szerepben szeretnénk
tevékenykedni. Aki családot szeretne alapítani, annak párkapcsolatot kell
létesítenie, de még nem azonosulhat a férj vagy a feleség szerepével.
Ugyanakkor fontos, hogy a leendő házastársak megbeszéljék, hogy milyenek
szeretnének lenni mint férj vagy feleség. Mindegyiküknek fel kell mérnie, hogy
a másik mennyire felel meg elvárásainak, illetve hogy ő maga tudja-e azt
nyújtani, amit a másik tőle szeretne kapni. Különösen nehéz dönteni annak, aki
magányosan, nem egy közösség tagjaként keresi párját. Ha a párkeresés nem egy
közösségben történik, a feleknek nem is lehet összehasonlítási alapjuk, példák
sincsenek a közvetlen közelben. Nagy szerepe van ilyenkor a lelkiismeretnek; a
valóságnak az elképzelésekkel, vágyakkal és álmokkal való ütköztetése alapján
szabadon, felelősségünk teljes tudatában kell meghoznunk a döntést. „Az a
közösség, amely figyel a szeretet apró részleteire, amelynek tagjai törődnek
egymással, és nyitott evangelizáló teret alkotnak, olyan hely, ahol jelen van a
Föltámadott, aki az Atya terve szerint megszenteli ezt a közösséget. (…) A
fogyasztói individualizmussal szemben, amely arra törekszik, hogy a mások által
nyújtott jólét keresésében elszigeteljen, a mi megszentelődésünknek állandóan
azonosulnia kell Jézusnak azzal a vágyával, hogy »mindnyájan egyek legyenek,
amint te, Atyám bennem vagy és én benned« (Jn 17, 21)” (Gaudete
et exultate 145–146)
A mai
gyorsan változó világban sokan kényszerülnek nemzeti, etnikai identitásukat
megváltozatni. Milyen hatással lehet ez keresztény identitásukra? Beszéljétek
meg, hogy miben nyilvánul meg az erős keresztény személyiség identitása!
„De
régen láttalak – fordult az adjunktusnő a főmérnökhöz a fogadáson –, mondd, mi
van veled? Azt tudom, hogy hol dolgozol, hogy milyen komoly pozíciód van, hogy
kitüntetéseid vannak, és egyébként?” „Én is örülök, hogy végre egyszer sikerült
találkoznunk – válaszolt a főmérnök –, köszönöm kérdésedet, jól vagyok,
szakmailag és egyébként is. Azt nem tudom, tudod-e, hogy megnősültem, van három
fantasztikus gyerekünk (két fiú, egy lány), az ősszel lesz az ezüstlakodalmunk.
Egyszóval: jól vagyunk, és azon vagyunk, hogy jól is maradjunk. De veled mi van?
Rólad alig lehet hallani valamit…” „Amint látod – vette át a szót az
adjunktusnő –, megvagyok. Sajnos nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint
neked, nekem se sikerült jól választanom. Emlékszel, kivel kerestem egyetemi
éveinkben a kapcsolatot (mellesleg most látom, hogy erre a fogadásra át se
jött, pedig az ünnepségen itt volt), mindig magának való volt, a saját
elgondolásai szerint akart élni. Amikor úgy láttam, hogy sikerült a kettőnk
elgondolásait összeegyeztetni, pontosabban a megfelelő kompromisszumokat
megkötni, összeházasodtunk. Rövidesen megszületett a lányom, aztán a fiam. A
férjem pedig egy idő után elköltözött, mondván, arról nem volt szó, hogy a
gyerekek körül forogjon a világ, erre ő minden jó szándéka ellenére sem
alkalmas. Anyagilag természetesen továbbra is nagyvonalúan támogatta a
»gyerekvircsaftot«. Azóta a gyerekek is kirepültek, a lányom férjhez ment, a
fiam Amerikában él, én meg egyedül élek, de nem magányosan, mert van, akivel
jól megértjük egymást. Ha netán nem ismernétek egymást, hadd mutassalak be
titeket egymásnak” – fejezte be az adjunktusnő, és bemutatta egymásnak a
főmérnököt és a tanszéki tudományos kutatót. „Értem – jegyezte meg a főmérnök
–, és nagyon köszönöm a bemutatkozást is. Tudod, én úgy látom, hogy az életben
egy-egy lépés sikere nem a szerencsén múlik. Mindazt, amink van, ajándékba
kapjuk, nem szerencse kérdése, nem a mi ügyeskedésünk vagy szorgalmunk
eredménye. A siker azon múlik, észrevesszük-e, hogy ajándékot kaptunk, és ha
észrevettük, ki tudjuk-e bontakoztatni. Őszintén kívánom neked és mindazoknak,
akiket említettél, hogy megtaláljátok az igaz boldogság felé vezető utat.” Még
néhány percig szakmai meg általános dolgokról beszélgettek, aztán elbúcsúztak
egymástól. Hazafelé ballagva a főmérnöknek eszébe jutott az az öreg falusi néni
nagyszülei falujából, aki amikor meghallotta, hogy ő hamarosan vőlegény lesz,
azt mondta neki: „Aranyoskám, csak a szívére hallgasson, ha tiszta a szíve, az
megdobban akkor, amikor azzal találkozik, akit a Jóisten magának szánt.”
Bíró László
tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése