Útravaló – 2019. április 4.

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

(Statio: ad Ss. Silvestrum et Martinum)

Az olvasmányban figyelmeztetésként áll előttünk a választott nép története: amíg az Egyház a keresztelésre várókat vezeti az új törvény világába, a mi nagyböjti kivonulásunk nehogy átlendüljön új bálványok alkotásába! Mert a rossz kiküszöbölése hiányérzettel jár, és ha ennek viselésében nem Isten igazmondásába helyezzük bizalmunkat, újból visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. Mai napunk patrónusa az első két, nem vértanú szent, akit Rómában tiszteltek: Szent Szilveszter (†335) pápa és Szent Márton (†397) püspök. Hitvallók, akik bíztak Jézus szavában, bűnbánattartásban éltek, bővelkedtek jócselekedetekben, és így jutottak el a Feltámadásra. Ma újból ezt kéri a szentmise főkönyörgése is a húsvét vonatkozásában.

Ferenc pápa: Adjunk bele mindent, amikor imádkozunk!

A Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott pápai szentmisén április 4-én magánszemélyként részt vett Sergio Mattarella olasz államfő – tájékoztatott a Szentszék Sajtótermének megbízott igazgatója, Alessandro Gisotti.

Bátran imádkozzunk, őszintén beszélve az Úrral, nem langyos módon, hanem mindent beleadva – buzdított Ferenc pápa. Csütörtök reggeli homíliájában az imára összpontosított. A böjt és a szeretetcselekedetek mellett az ima a harmadik tevékenység, amellyel a nagyböjtben húsvétra készülünk.

A napi olvasmány (Kiv 32,7–14) a közbenjáró imáról szól, amellyel Mózes Istenhez fordul a népért. Az aranyborjú miatt Isten így szól Mózeshez: „Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket.” Mózes azonban könyörög az Úrnak, hogy ne tegye. Úgy beszél Istennel, mint mester a tanítvánnyal. Igyekszik meggyőzni szelíden, de határozottan, hogy ne büntesse meg a népet. Emlékezteti az Urat az ígéretekre, amelyeket Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek tett.

Az Úr azt mondja Mózesnek: „Nagy nemzetté teszlek téged”, Mózes azonban közbenjár népéért: vagy a néppel együtt vagy sehogy. A Bibliában számos olyan történet szerepel, amely a közbenjárásról szól. Erre példa, amikor az Úr azt mondja Ábrahámnak, hogy el akarja pusztítani Szodomát. Ábrahám, akinek ott lakik a rokona, meg akarja menteni a várost és azt kéri az Úrtól, hogy ha harminc, húsz, majd tíz igazat talál, ne tegye meg. Az Úr pedig azt mondja, hogy miattuk nem pusztítja el a várost. Végül csak Ábrahám családját találják igaznak. Ábrahám alkudozik, mint az asszonyok a piacon.

A Bibliában megtaláljuk a közbenjárásnak a további formáit is. Anna, Sámuel anyja például csendben, halk hangon, csak ajkait mozgatva imádkozik az Úrhoz fiáért. A közelében álló pap ezt látva azt hiszi, hogy részeg. Az aggodalmas anya ő, aki közbenjár Isten előtt. Az evangéliumban (Mt 15,21–28) szerepel egy bátor asszony, aki nem él a meggyőzés, az alkudozás vagy a csendes, kitartó ima eszközével. A kánaáni asszony lánya meggyógyítását kéri, akit a gonosz lélek gyötör. Jézus először hangsúlyozza, hogy csak Izrael népéhez szól küldetése: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Az asszony azonban kitart és azt mondja, hogy „a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak”. Ez az asszony nem ijedt meg és végül elérte azt, amit akart.

A bibliai közbenjáró imádság példái alapján tehát bátorság kell ahhoz, hogy így imádkozzunk – hangsúlyozta a pápa. Az imában szükség van a parrhesiára, az igaz beszédre, a bátorságra, hogy Istenhez szóljunk szemtől szemben. Látjuk, hogy ezek a bibliai szereplők keményen küzdenek Istennel, hogy elérjék, amit kérnek. Azért teszik ezt, mert hisznek abban, hogy az Úr megadhatja a kegyelmet – jegyezte meg a Szentatya.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy így imádkozzunk. Sokszor langyosak vagyunk. Van, amikor azt mondja valaki nekünk: „Imádkozz értem, mert van egy problémám.” Erre mi elmondunk két Miatyánkot, két Üdvözlégy Máriát, aztán elfeledkezünk a dologról. Az ilyen papagáj módjára elmondott ima nem jó. Az igazi ima az Úrral való imádság. Amikor közbenjárok, akkor bátorsággal kell azt tennem. Az emberek használnak egy sokatmondó kifejezést, amikor el akarnak érni valamit: mindent beleadok. A közbejáró imádságra is ez vonatkozik, mindent bele kell adni. Bátran kell előre haladni. Felmerülhet azonban a kétség: Én megteszem ezt, de honnan tudom, hogy az Úr meghallgat? A mi bizonyosságunk Jézus: Ő a nagy közbenjáró – mutatott rá Ferenc pápa.

Jézus felment a mennybe, az Atya előtt áll és közbenjár értünk, ahogy megígérte Péternek szenvedéstörténete előtt: imádkozik azért, hogy ne fogyatkozzon meg a hite. Ez Jézus közbenjárása, imádkozik értünk ebben a pillanatban. Amikor meggyőzéssel, alkudozással, halkan vagy vitatkozva imádkozom az Úrral, Ő ezt az imát az Atya elé tárja. Jézusnak nem kell szólnia az Atya előtt: megmutatja neki sebeit. Az Atya ezt látva megadja a kegyelmet. Amikor imádkozunk, gondoljuk azt, hogy ezt Jézussal tesszük. Amikor bátor közbenjáró imát mondunk, tegyük ezt Jézussal. Jézus a mi bátorságunk, a bizonyosságunk, hogy ebben a pillanatban közbenjár értünk.

Homíliája végén Ferenc pápa újra arra buzdított, hogy bátran imádkozzunk: az Úr adja meg a kegyelmet, hogy előrehaladjunk ezen az úton és megtanuljunk közbenjárni. Amikor valaki azt kéri, hogy imádkozzunk érte, akkor ne két kis imával intézzük el, hanem vegyük komolyan és Jézus jelenlétében, illetve Jézussal tegyük, aki mindenkiért közbenjár az Atya előtt – hangsúlyozta a Szentatya.

Nagyböjt negyedik hét csütörtökje

Nagyböjt negyedik hét csütörtökje

Az elmúlt napok gondolatait folytatja a mai evangélium, amelyben arról olvasunk, hogy Jézus az Atya küldötte, de az emberek nem hisznek benne, elutasítják személyét. Ez a gondolat rögtön János evangéliumának bevezetésében is megjelent már, amikor az Ige megtestesüléséről beszél, akit a világ nem ismert fel és nem fogadott be (vö. Jn 1,10-11).
Az Atya az ő Fiára, Jézusra bízta az üdvösség művét, ezért minden ember üdvössége az ő személyétől függ. Egyedül Jézus az üdvösség közvetítője, az ő megváltó kereszthalálának köszönhetően juthatunk el az örök életre. Azt szeretné, ha az emberek hinnének benne, hinnék azt, hogy valóban ő az Atya küldötte. Azt szeretné, ha az emberek elfogadnák tanítását és követnék életmódját, mert egyedül Krisztus követése biztosítja számunkra azt, hogy az Atyához juthatunk.
A hithez szükséges, hogy az ember meggyőződjön a hallott tanítás igazságáról. Mivel Jézus olyan dolgokat állít önmagáról, amelyek felülmúlják az emberi tapasztalatokat és az emberi érzékelés lehetőségeit, ezért kijelentéseinek elfogadásához valóban hitre van szükség. Ezt a hitet ébreszti fel vagy erősíti meg a mennyei Atya tanúságtétele Fiáról, Jézusról. A cselekedetek ugyanis, amelyeket az Atya nevében tesz, igazolják, hogy az Atyától származik. Mindez nem csak Jézus csodáira, hanem egész életére vonatkozik, tehát halálában és feltámadásában is az Atya akaratának megnyilvánulását láthatjuk. Láthatjuk akkor, ha valóban hiszünk Jézusban.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Útravaló – 2019. április 3.

Útravaló – 2019. április 3.

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

(Statio: ad S. Paulum)

A mai liturgia római színhelye a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilika, ahol a szentélybejárat mozaikján az ítélő Krisztus látható a huszonnégy vénnel és az evangélisták szimbólumával. Ezen a napon ugyanis a katekumenek, az új nemzedék az Egyház kincseit veszik át: az evangéliumot, a Hiszekegyet és a Miatyánkot, amellyel a mennyei szentély bejáratához érkeznek. Átvezetés ez a mennyei Jeruzsálembe, a húsvéti szentségek világába, amely „érdemük jutalma lesz” – ahogy a misekönyörgés is utal rá –, amiért elhagyják a világhoz való ragaszkodást: „Jöjjetek a világosságra!”. A megkereszteltek ehhez csatlakoznak a bűnbánattartással. Végezzük el húsvéti szentgyónásunkat e napok során!

Párbeszédben a muzulmánokkal a testvériség jegyében – Ferenc pápa katekézise

Az Isten Országáról szóló jézusi példázatok közül a kovász hasonlatát olvasták fel a szerda délelőtti általános kihallgatáson a Szent Péter téren. Ez a kép adja Ferenc pápa marokkói útjának az értelmezési kulcsát, ahogy ő maga magyarázta el legutóbbi apostoli útjának jelentőségét, éppen ebben az összefüggésben. A keresztények a kovász szerepét töltsék be a testvériség egyetemes párbeszédében.

Ferenc pápa mindenekelőtt „hálás köszönetet” mondott VI. Mohammed marokkói királynak a „nagyon testvéri, baráti és közeli fogadtatásért”. A pápa útja a „reménység szolgái két szentjének nyomdokain született: Szent Ferencnek a szultánnál tett látogatása és Szent II. János Pál pápa 1985-ös marokkó útja jegyében”.

Isten engedte meg a vallások különbözőségét

Ferenc pápa megmagyarázta, hogy „azért ment el egy muzulmán országba, mert ők Ábrahám ősatyának az örökösei”. „Isten ugyanis, ahogy a középkori skolasztika tanította, megengedő akaratában megengedte ezt a valóságot. Sok vallás létezik, melyek a kultúrából születnek, de mindig az égre tekintenek és az Istent nézik. Isten azonban azt akarja, hogy testvériség legyen köztünk és különleges módon a muzulmán testvéreinkkel. Ne ijedjünk meg ettől a különbözőségtől, mert Isten megengedte ezt. Attól viszont ijedjünk csak meg, hogy nem dolgozunk ezen a testvériségen!” – tette hozzá.

A vallások szerepe az emberi méltóság, a béke, az igazságosság és a teremtett világ szolgálatában

„A reménység hordozóiként nekünk hidakat kell vernünk a civilizációk között” – emelte ki a pápa. A marokkói uralkodóval közösen hangsúlyozták „a vallások szerepét az emberi méltóság védelmében, a béke és az igazságosság előmozdításában, valamint a teremtett világ védelmében”. Közös felhívásban szólaltak fel „a Szent Város, Jeruzsálem érdekében, mely a világörökség része és a békés találkozás színhelye, főként a három egyistenhívő világvallás hívei között”. Külön kiemelte a Szentatya a „marokkói imámképző szerepét a más vallások iránti tisztelet és az erőszak, továbbá az integralista magatartás elutasítása” terén, ami azt hangsúlyozza, hogy „mindnyájan testvérek vagyunk és együtt kell dolgoznunk a testvériségért”.

Migránsok helyett beszéljünk migráns személyekről

Nagy figyelmet szentelt a pápa a migráns kérdésnek és főként a migránsok személyének. Utalt a „múlt évi marrakhesi nemzetközi egyezményre, mely a biztonságos, rendezett és szabályos migrálást rögzíti”. A „Szentszék is hozzájárult ehhez”, amit a pápa a beszédében „négy szóval – befogadás, védelem, támogatás és integrálás” – fejtett ki. „Ez nem felülről jövő segélyprogramokat jelent, hanem közös haladásról van szó a négy tevékenység által, hogy városokat és országokat építsünk, nyitottak legyünk a különbözőséggel szemben és tudjuk értékelni azokat az emberi testvériség jegyében”. „Az egyház Marokkóban nagyon közel áll a migránsokhoz”. A pápa pontosította a migráns szó használatát, mely „önmagában nem tetszik neki, hiszen az csak egy híg és illékony jelző a személy főnév helyett”.  A két fogalom „összekapcsolását” ajánlotta, „beszéljünk migráns személyekről, mert ez így már tisztelettel teljes”.

Nem a számok a fontosak, hanem a kovász ereje

„A vasárnapot a keresztény közösségnek szenteltük” – folytatta a pápa –, majd felidézte a Rabat környéki katolikus karitász központban tett látogatását, ahol a szerzetesnővérek sok önkéntessel együtt gyermekorvosi szolgálatot végeznek az egész lakosság számára. A rabati székesegyházban  a papsággal, szerzetességgel és a keresztény felekezetek képviselőivel találkozott, ahol a „keresztény közösség számbeli nagyságával szemben annak evangéliumi jellegzetességéről beszélt a kovász, a só és a mécsfény képében. Ami számít, az a kovász ereje, mely átjárja a  tésztát, a só, mely ízesít, a fény, mely mindent megvilágít. Ez pedig nem tőlünk jön, hanem a Szentlélektől, aki bennünket Krisztus tanúivá tesz ott, ahol vagyunk, a párbeszéd és a barátság jegyében, hogy elsősorban egymás közt testvérként éljünk, mert ezt kérte tőlünk Jézus”:  „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).

Az Atya ölelésében leszünk egymás testvérei és a reménység hordozói

Utolsó témaként a pápa a visszaemlékezésében a vasárnap délutáni szentmisére utalt, melyet a főváros sportcsarnokában tartott. „Ezrek voltak ott közel 60 országból. Isten népének különleges Epifániája, megnyilvánulása volt ez egy iszlám ország szívében. A tékozló fiú története felragyogtatta számunkra Isten tervének szépségét, aki azt akarja, hogy az összes gyermeke vegyen részt örömében, a megbocsátás és a kiengesztelődés ünnepében”. „Ide azok lépnek be, akik úgy érzik, hogy rászorulnak az Atya irgalmasságára. Csak azok, akik újjászülettek és az Atya ölelésében élnek, érzik magukat egymás testvéreinek, és a reménység hordozóinak” – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.