Francois
Mauriac: Nagycsütörtök
A francia Nobel-díjas író
esszéjét ajánljuk olvasóink figyelmébe nagycsütörtökön.
François
Mauriac (1885–1970) francia, Nobel-díjas író, aki mély katolikus hitét mindig
nyíltan vállalta. Hőseire gyakran jellemző, hogy tudatosan gonoszak,
rosszindulatúak, a szívük tele van gyűlölettel – egyik leghíresebb regényének
címe (Viperafészek) is ezt fejezi ki. Az író műveinek szereplői
nemegyszer tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet, s céljuk a
rombolás, a tiszta lélek megrontása. Így tragédiák előidézőivé válnak. Majd
látva, hogy magatartásuk hová vezetett, nagy lelki gyötrődések után, bűneiktől
megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig, vagy legalábbis
annak közelébe.
Nagycsütörtök című
esszéjét Mauriac 1936-ban írta. Felidézi benne gyermekkora nagyheteit, s közben
az Eucharisztia csodáján elmélkedik. Hangsúlyozza, hogy nagycsütörtök
misztériumát Jézus már előre jelezte Kafarnaumban, a zsinagóga előtt, amikor
azt mondta: „Az Isten kenyere az égből száll alá és életet ad a világnak (…) Én
vagyok az élet kenyere; aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki hisz bennem,
többé nem szomjazik” (Jn 6,33). Az evangélium szerint Jézus e
kinyilatkoztatásán sokan felháborodtak, még a tanítványok közül is többen
elhagyták őt, és többé nem mutatkoztak vele. Mauriac rámutat: az Eucharisztia is
olyan, mint a kereszt: „alighogy megjelenik, megosztja a lelkeket. Az ember
hitének és Krisztus iránti szeretetének próbakövévé válik”.
Mauriac
szerint a minden nagycsütörtökön megújuló lábmosással és a lábmosás értelmét
egyértelműen meghatározó szavakkal – „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam
a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát (…), úgy ismerik meg az
emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz” (Jn
13,14.35) – az Egyház azt bizonyítja, hogy tudatában van annak a szeretetnek,
amely nagycsütörtökön „ömlik ki a világra, tudatában van annak, hogy küldetést
nyert arra, hogy ápolja és terjessze ezt a szeretetet”. Mindennapi
tapasztalatok alapján az író leszögezi, hogy ez a tudat mindenestül ellenkezik
az emberi természettel. Krisztus szeretete nagycsütörtök óta „küszködve tör
utat magának, az emberi gyűlölködések között”. Mauriac a Szentírásra és az
ókori keresztény egyházatyákra hivatkozva „őrült” szeretetnek nevezi Istennek a
teremtményei iránti szeretetét, rámutatva arra, hogy nagycsütörtök „a szeretet
balgaságát” árasztja szét a világban, ahol azonban olyan ellenállásra talál,
amely a történelem végéig sem szűnik meg. „Az emberi értelem lázong a tűz
ellen, melyet Krisztus” nagycsütörtök éjszakáján gyújtott lángra, minden
hatalmával küzd ellene. Másészt pedig az emberek még akkor is önző céljaikra
használták fel ezt a szeretetet, amikor látszólag elfogadták: a történelem
során nemritkán „irgalmatlan” vérontásra, „hajthatatlan” zsarnokságra szolgált
ürügyül. Mauriac megállapítja: a szeretet „csak Krisztusban virágzik ki”.
Egyúttal emlékeztet arra, hogy a világ gyakran vádolja meg a hívőket azzal,
hogy csak érdekből, pusztán a túlvilági jutalmak reményében cselekszenek a
hitük szerint. Az emberiség jelentős része nem ismeri azt a szeretetet, amely
minden emberfeletti önfeláldozás forrása, és amelynek az Egyház
megszámlálhatatlan példáját őrzi.
A
francia író összekapcsolja az isten- és az emberszeretetet, hangsúlyozva:
Krisztust szeretni – különösen az Eucharisztiában – és embertársunkat, egy és
ugyanaz. Ez a két parancs tulajdonképpen egy: „Amit egynek tesztek a
legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” Ebben nincs számítás, a jutalmak
előzetes mérlegelése, itt csupán arról van szó, hogy szeretni kell. Nagycsütörtök
szent éjszakáján „örök hasonlatosság születik a mindenkor szenvedők teste és
Isten fiának szenvedő teste között”. Krisztus barátainak két nagy családja
támadt: azok, akik közvetlenül Krisztus „fájdalmas emberségének vigasztalására”
adják életüket, vagyis részt kérnek kínszenvedéséből, és azok, akik a
szegények, betegek, rabok, bélpoklosok és az emberiség kitaszítottjainak
szenvedő testében akarják szolgálni őt.
Mauriac
figyelmeztet: az Eucharisztia mindenestül elkötelez bennünket. A szeretet
szövetsége ez, „melyre lényünk legmélyebb bensejében nyomtuk rá a pecsétet;
minden, ami bennünk felajzott, éber erő, melléje áll, hogy megvédje és
beteljesítse; de az árulás ereje is a szövetség erejének mértékével méretik”.
Júdás árulására kitérve az esszéíró kifejti: azok, akik gyengeséggel,
gyávasággal vádolják a kereszténységet, nem sejtik, hogy a megtérő bűnösnek
„szinte vakmerőségre van szüksége, amikor a hívek tömegében állva várja, hogy a
szent ostyát magához vegye”. Bizonyosra veszi, hogy akinek szeretetében az
Eucharisztia megfogant, az „kiűz minden rémületet a szegény, ijedt lélekből,
amelyet meglátogat Krisztus akkor is, az Ő békéjét hozva magával”, ahogyan azt
megígérte nekünk nagycsütörtökön. Éppen ezért minden megzavart léleknek
bizalmat kell merítenie, és hinnie kell Isten iránta érzett szeretetében.
Nagycsütörtökön
történt az is, hogy az Úr egy látomásban azt mondta Szent Gertrúdnak: „(…) most is fel akarok
áldoztatni mindennap minden bűnösért, ugyanazzal a szeretettel, amellyel az
egész világ megváltására adtam magam. És ezért minden embernek, ha bűneinek
iszonyatos súlya alatt még úgy roskadoznék, remélnie kell a megbocsátást
halálom és kínszenvedésem által”.
Mauriac
szerint az, hogy a Végtelen leereszkedjék és elrejtőzzék a kenyér és a bor
színe mögé, az, hogy Isten tisztasága egyesüljön a megromlott testtel,
meghaladja az emberi értelmet. Az az Isten, akiről a zsoltáros azt mondja, hogy
a Napban állította fel sátorát, lakást vesz a testben és a vérben.
Elképzelhetetlen, mégis beteljesedett az egyesülés, nemcsak a szentekkel, hanem
a legutolsó bűnössel is, ha megbocsáttattak bűnei. Annak lelkébe pedig, aki
alázattal hajol meg a misztérium előtt, „mindig bevilágít az örök világosság
egy sugara, olyan valósan és igazán, hogy éppen ezen mérheti hitének
erősbödését”.
Az
Eucharisztia a világban élő híveket is arra kötelezi, hogy lelki katedrálist,
templomot építsenek maguknak, hogy Jézus tanítását megvalósítva élő kövekből
épült templommá, Krisztus-hitű néppé váljanak, ahogyan azt Péter írta első
levelében: „Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá.”