Erdő Péter bíboros a konzisztórium után: küldetésünk mindig az egész világhoz szól!

Június 28-án konzisztórium keretében Ferenc pápa 14 új bíborost kreált. Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén június 29-én pedig a pápa szentmisét mutatott be. Erdő Péter bíboros, prímás részt vett a konzisztóriumon és koncelebrált a pápával a szentmisén.

– Ferenc pápa az Egyház egyetemességének jegyében számos nemzetből nevezett ki új bíborosokat. Hogyan hat ez a sokszínűség a bíborosi kollégium munkájára?

– A bíborosi testület munkája sokrétű, de együtt, közösségként ritkán kéri a Szentatya a segítségüket. Nem arról van szó, hogy a bíborosok rendszeresen találkoznának egymással egy-egy téma megbeszélésére Rómában, hanem a testületből csak néhányan kapnak megbízást, mások a római kúriába kapnak kinevezést, ismét másokat csak alkalmilag kérdez meg a Szentatya. Kétségtelen, hogy az egymással való találkozás és a konzultáció lehetősége is indokolja, hogy a világ minden része valamilyen módon megjelenjen. Képviseletről a szó jogi értelmében nem lehet beszélni, mert akkor a hívek számához igazodnának a kinevezések – aminek a hajdani logika meg is felelt, hiszen a nagy egyházmegyék főpásztorai kaptak kinevezést –, most a milánói és a párizsi érsek például nem volt az új bíborosok sorában. Fontos és érdekes, hogy a világnak olyan részei, ahonnan eddig még nem volt bíboros, vagy ahol a keresztények nagy nyomás alatt élnek – például Pakisztánban – legyen egy személy, aki hangot tud adni a problémájuknak. Különösen örülök annak, hogy Louis Raphael Sako pátriárkából is bíboros lett, aki az iraki káldeus Egyházat képviseli. Ő egy olyan személyiség, aki nemzetközileg ismert, aki jó barátunk, aki a magyar kormánytól és a magyar Egyháztól kapott támogatást arra, hogy az Irakban élő keresztényeket segítse. Ő minden alkalommal – a konzisztórium után is, a sajtónyilvánosság előtt is – elmondta, hogy mindezt köszöni Magyarországnak. Vagyis kedves és korrekt módon nyilatkozik meg, ami tiszteletet érdemel.

Vannak más bíborosok is a kinevezettek között, akiket régről ismerhetünk, akik az Egyház központi feladatait látják el, mint például Luis Ladaria Ferrer SJ érsek, a Hittani Kongregáció új prefektusa. Ő egy kitűnő teológus, sokan vannak a magyarok között is, akiknek a Gregoriánán tanára volt. De említhetném a római bíboros vikáriust, Angelo De Donatist, vagy Giovanni Angelo Becciu bíborost, aki eddig az államtitkárságon rendkívül fontos pozíciót töltött be, aki nemrég a Szentek Ügyeinek Kongregációjának élére került. Reméljük, hogy a magyar ügyekben is hatékonyan tudunk majd együttműködni vele.

– Miben segítheti egy pakisztáni vagy egy madagaszkári bíboros a pápa szolgálatát?

– Madagaszkár például rendkívül fontos, ez az ország azok közé tartozik, ahol a legnagyobb az írástudatlanok aránya. Éppen ezért a helyi és a vatikáni rádió adása, mely az ország katolikusait segíti, nélkülözhetetlen eszköze a kommunikációnak. Nagyon sok olyan terület van, amit – akár az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában (CCEE) együttműködve – az afrikaiakkal megvizsgáltunk. Madagaszkár is egy érdekes tapasztalatot jelent, érdemes meghallgatni a hangjukat. Korábban is volt egyébként innen már bíboros.

– Az új bíborosokkal  találkozva szóba került-e a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus?

– Számomra is meglepő módon igen. António dos Santos Marto, aki most bíboros lett, ő is felvetette. A portugáliai Leiria-Fatima püspöke emlékezett a magyar zarándokokra. Elmondta, hogy őt és a híveket is érdekli a kongresszus. Mondtam neki, hogy nagy-nagy szeretettel várjuk. Jó lenne Fatima és Budapest között egy ilyen lelki hidat építeni, hisz a Szűzanya pártfogására nekünk is és egész Európának különleges szüksége van.

Mások is érdeklődtek, olyanok is, akiket azelőtt nem ismertem. De találkoztam olyan régi jó baráttal is, mint az eddigi acrai érsek, aki most Cape Coast-nak is az érseke lett – ez Ghána első érseki széke –, ő nem lett bíboros, hanem a palliumot vette át. Vele a magyarországi tapasztalatokról beszéltünk, a nigériai papnövendékekről, akik hozzánk jönnének tanulni.

– Katolikus körökben gyakran használjuk a konzisztórium kifejezést. De mit jelent ez, mi a különbség a rendes és a rendkívüli konzisztórium között?

– Sok olyan kifejezés van, amit a pápai udvarban a késő ókori császári szóhasználatból vettek át. Az egyik ezek közül a sacrum consistorium. Azért sacrum, mert a császár környezetére vonatkozott, ennek a tanácsnak a véleményét a császár rendszeresen igénybe vette. Ennek a példájára alakították meg a pápa környezetében is azt a tanácsot, mely a nevet továbbvitte, mely egy segítő és tanácsadó szerepet töltött be. Később, amikor a bíborosi testület megszilárdult, akkor a konzisztórium a bíborosi testület bizonyos üléseit jelentette – van rendes és rendkívüli, nyilvános és titkos. A rendkívüli konzisztóriumra a világ összes bíborosa hivatalos. Vannak olyan ünnepek, mint a mostani is, amikor a bíborosok összegyűlnek és találkoznak Péter utódjával és egymással is.

– Engedje meg, hogy ezúton is köszöntsem névnapján, kérve Isten áldását életére. Ön Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén részt vett a pápai szentmisén, ahol koncelebrált. Szent Péter kétezer év távlatából miként ösztönzi önt papi és főpásztori hivatásában, szolgálatában?

– Szent Péterről az evangéliumok elég megrázó módon tudósítanak. Ezt egészíti ki a hagyomány, mely már Szent Péter haláláról is beszámol, arról, hogy fejjel lefelé feszítették keresztre. Egyébként ez a mozzanat egy freskón ábrázolva címtemplomomban, a Santa Balbinában is látható. Szent Péter alakja elsősorban azért rendkívüli, mert az isteni kiválasztottságot mutatja. Amikor felismeri Jézusban a Messiást, és megvallja, hogy te vagy a Krisztus, akkor Jézus azt mondja neki: „boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,17). Isten az, aki kiválasztotta, ő adta meg neki azt a kegyelmet, hogy felismerje a dolgok mélyebb jelentését. Ez kísérte Pétert később, Jézus feltámadása és mennybemenetele után, mert a legősibb keresztény emlékek is mutatják, hogy különleges tekintélyként néztek fel rá a többiek. Péter elsősége összekapcsolódott az isteni kiválasztással és a Krisztustól kapott különleges megbízással.

Ezt második szintként ott kíséri az emberi gyengeség számos megnyilvánulása, melyből Péter tagadásának a története a legismertebb. A Szentatya mai prédikációjában azt említette, hogy Szent Péter hallván, hogy Jézus szenvedni és meghalni megy Jeruzsálembe, le akarta beszélni róla. Emberi módon gondolkodott. Jézus korholja is ezért, hiszen azt mondja: távozz tőlem sátán! A gyengeségek ellenére Isten kegyelme hozzásegítette ahhoz, hogy mértékadó vezetője legyen a hitben az egész keresztény közösségnek.

– A pápa 2015-től megáldja az új metropolita érsek palliumát, majd a helyi egyházba visszatérve a nuncius teszi azt az érsek nyakába. Miért tért vissza az Egyház ehhez a régi hagyományhoz?

– Maga a pallium is ereklye, hiszen előtte Szent Péter sírjának a közelében tartják. Másrészt azonban formájában és abban, hogy egy hivatali jelvény, a római antikvitásra megy vissza. Jelzi a pápához fűződő kapcsolatunkat, hiszen tőle kapjuk a palliumot, másrészt az érsek egyháztartományban betöltött sajátos szerepét és küldetését. Az egyházjog előírása szerint az érsekek a palliumot a saját tartományukban használhatják. Ezért logikus, hogy a pápa megáldja a palliumot, együtt misézik az új érsekekkel, de nem adja rájuk, hanem azt otthon a nunciustól kapják meg. Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápa alatt volt szokásban, hogy a pápa engedélyével egy alkalommal, rendkívüli intézkedésként itt Rómában, a saját tartományon kívül is magukra vehessék, kifejezve ezzel a pápával való szoros kapcsolatot.

– Szent Péter és Szent Pál ünnepének ökumenikus jellege is van, mindig részt vesz rajta ortodox küldöttség. A katolikus-ortodox párbeszéd hol tart napjainkban?

– Ez a párbeszéd sok szálon fut. Az egyike ezeknek a teológiai, dogmatikai elem, melyre megvannak az illetékes szervei az Apostoli Szentszéknek. Ez mindig a pápa tekintélyével zajlik, hiszen a hit dolgában egységesnek kell lennie a katolikus Egyháznak. Nem lehet, hogy az egyik tartomány megegyezik, a másik pedig nem. Ősi hagyomány, hogy a causa maior, vagyis a nagyobb ügyek kategóriájába tartoznak a fontosabb hitbeli kérdések. Ésszerű, hogy erről a pápa által megbízott képviselők tárgyaljanak. A morális területnek, a társadalmi jelenlét közös tanúságtételének, a közös cselekvésnek is vannak fórumai. Ezekben a helyi püspököknek is jelentős szerepe van. Ezért alakult meg az Európai Katolikus–Ortodox Fórum is. Ennek a tavalyi, Párizsban megtartott ülésén kényes kérdésekről volt szó, például a terrorizmusról, a vallási fanatizmusról. Erről nemrég jelent meg egy külön kötet. Reméljük, hogy tovább folytatódik a gyakorlati együttműködés is.

– A két pápai ünnepi szertartásról milyen gondolatokkal tér vissza Magyarországra?

– Azzal az örömmel, hogy Péter utódjával találkozni mindig jó, a többi püspökkel, bíborossal szentmisét bemutatni felemelő érzés. Szent Péter sírjának a közelsége ma is megerősítő, érdemes ide elzarándokolni, mert más fényben látjuk a mindennapi gondjainkat, ha Szent Péter perspektívájából nézzük azokat. Szent Pál arra figyelmeztet minket, hogy az Egyház missziós Egyház, ez a lényegéhez tartozik. Nem csak a meglévő közösséget kell valami módon kiszolgálni, küldetésünk mindig az egész világhoz szól. Ezt az is jelzi, hogy sok nemzetből, a világ minden tájáról érkeznek ilyenkor zarándokok, püspökök és az új bíborosok.

Ferenc pápa: Találkoztunk a köztünk láthatóan és tapinthatóan jelen lévő Élettel!

Június 29-én délben a Szentatya elimádkozta az Angelust a Szent Péter téren egybegyűlt hívőkkel. Péter apostol vallomásáról elmélkedve hangsúlyozta, hogy csak az tudja igazán Jézust az élő Isten Fiának vallani, aki találkozott vele úgy, mint élő személlyel, a valódi Élettel.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a zarándok Egyház, Rómában és az egész világon, hitének gyökeréig tekint vissza, Péter és Pál apostolt ünnepli. Földi maradványaik, melyeket a nekik szentelt bazilikákban őriznek, annyira értékesek a rómaiaknak és a nagyszámú zarándoknak, hogy mindenhonnan eljönnek tiszteletüket kifejezni irántuk.

Az evangéliumnál szeretnék elidőzni (vö. Mt 16,13–19), amelyet ezen az ünnepen a liturgia elénk ad. Olyan eseményt beszél el, amely lényegi fontosságú hívő utunk számára. Arról a párbeszédről van szó, amelyben Jézus az ő kilétére vonatkozó kérdést teszi fel tanítványainak. Először azt kérdezi: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?”. (Mt 16,13) Azután egyenesen nekik szegezi a kérdést: „Hát ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15). Úgy tűnik, Jézus ezzel a két kérdéssel arra akar utalni, hogy egy dolog követni a közvélekedést, és másik találkozni vele és megnyílni az ő misztériumára: ekkor lehet felismerni az igazságot. Az általános véleményben van igazság, de az csak részleges; Péter és vele a tegnapi, a mai és a mindenkori Egyház – Isten kegyelméből – az igazságot mondja ki válaszul: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16,16)

A századok folyamán a világ sokféle meghatározást adott Jézusról: az igazságosság és a szeretet nagy prófétája; bölcs életmester; forradalmár; álmodozó Isten álmairól és így tovább. Sok szép elképzelés. De ezeknek és más hipotéziseknek a zűrzavarában még ma is kiemelkedik a Péternek nevezett Simonnak, egy alázatos és hittel teli férfinak az egyszerű és egyenes vallomása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16,16) Jézus Isten Fia: ezért ő örökké élő, mint ahogyan örökké élő az ő Atyja. Ennek az újdonságnak a fényét gyújtja meg a kegyelem annak szívében, aki megnyílik Jézus misztériumára. A matematikainál is erősebb, belső bizonyosság ez: találkoztunk az élet forrásával, magával a testté lett, köztünk láthatóan és tapinthatóan jelen lévő Élettel. Ez a keresztény ember tapasztalata, s ez nem az ő érdeme, ez nem nekünk, keresztényeknek az érdeme, hanem Istentől jön, Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a kegyelme. Mindez csíraszerűen benne van Péter válaszában: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

És aztán Jézus válasza fénnyel teli: „Te Péter vagy, és ezen a sziklán építem majd fel egyházamat, és az alvilág erői nem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18). Ez az első alkalom, amikor Jézus kiejti az „egyház” szót: és ezt úgy teszi, hogy az iránta érzett egész szeretetét kifejezi, amikor azt mondja: „Egyházamat”. Ez a szövetség új közössége, amely már nem a leszármazáson és a törvényen alapszik, hanem az őbenne, Jézusban, Isten arcában való hiten. Ezt a hitet Boldog VI. Pál, amikor még milánói érsek volt, ezzel a csodálatos imával fejezte ki: „Ó, Krisztus, egyetlen közvetítőnk, szükségünk van rád: hogy közösségben élhessünk az Atyaistennel; hogy veled, aki az egyetlen Fiú és a mi Urunk vagy, az ő fogadott gyermekeivé váljunk; hogy újjászülessünk a Szentlélekben” (Pásztorlevél, 1955).

Szűz Máriának, az apostolok királynőjének közbenjárására adja meg az Úr az Egyháznak, Rómában és az egész világon, hogy mindig hű legyen az evangéliumhoz, melynek szolgálatára Péter és Pál apostol életüket szentelték.

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ma délelőtt itt, a Szent Péter téren misét mutattam be a tegnapi konzisztóriumon kreált új bíborosokkal; és megáldottam az utóbbi év folyamán kinevezett, sokféle országból származó metropolita érsekek palliumát. Ismét kifejezem köszöntésemet és gratulációmat nekik és azoknak, akik eme ünnepi alakalomból elkísérték őket. Kívánom, hogy mindig lelkesen és nagylelkűen éljék meg az evangéliumnak és az Egyháznak nyújtott szolgálatukat.

Ugyanezen a misén szeretettel fogadtam a kedves Bartholomaiosz testvéremnek, az ökumenikus pátriárkának nevében Rómába érkezett küldöttséget. E jelenlét is jele annak a közösségben és testvériségben járt útnak, amely Istennek hála egyházainkat jellemzi.

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat: családok, egyházközségi csoportok, társulatok és egyes hívők, akik Olaszországból és a világ sok részéből érkeztetek, így például a Cseh Köztársaságból, Pakisztánból, Kínából és az Amerikai Egyesült Államokból. Látom a spanyol zászlókat is: Spanyolországból is… és sok más országból.

Ma mindenekelőtt benneteket köszöntelek, római hívek, a város védőszentjeinek ünnepén! Az ünnep alkalmából a római „Pro Loco” megszervezte a hagyományos virágszőnyeg-készítést – melyet innen is látok –, amelyben művészek, valamint sok egyesület és önkéntes vett részt. Köszönet ezért a kezdeményezésért és a gyönyörű virágcsodákért!

Mindenkinek szép ünnepet kívánok! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Évközi tizenkettedik hét szombatja

Évközi tizenkettedik hét szombatja

Első olvasásra szokásos csoda-elbeszélésnek tűnik számunkra a mai evangélium. Valaki Jézus segítségét kéri és ő eleget tesz a kérésnek, csodás módon meggyógyítja a beteg szolgát. De ha jobban odafigyelünk a történetre, akkor észrevesszük, hogy nem a beteg szolga áll az elbeszélés középpontjában, hanem a pogány katonatiszt, aki hittel fordul Jézushoz szolgája érdekében. A történet legfontosabb kijelentése az, amikor az Úr megdicséri az ő hitét: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben.”
Hite mellett a százados tanúságot tesz tapintatosságáról és alázatáról is. Jól tudja, hogy Jézus, zsidó emberként nem léphet be házába, a törvények szerint tisztátalanná válna, ha betérne egy pogány személy házába. Ezért nem is ezt kéri, hanem csak egy gyógyító szót. Hiszi, hogy ennek a kimondott gyógyító szónak távolból is hatása, eredménye lesz. Katonaként jól tudja, hogy a parancsszónak milyen ereje van, beosztottjai engedelmesen teljesítik minden utasítását. Most nem parancsnokként áll Jézus elé, nem követelőzik és nem utasítást ad, hanem alázatosan kéri tőle, hogy szavának erejével segítsen beteg szolgáján. Kérésével beismeri, hogy az ő szavának ugyan nincs gyógyító ereje, de bízik abban, hogy Jézus szavának hatására szolgája meggyógyul.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mindenható és teremtő Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Szívünkbe adtad a vágyat, hogy téged keressünk és benned találjuk meg boldogságunkat. Fiad, Jézus azt kéri tőlünk, hogy hozzá váljunk hasonlóvá. Segíts minket, hogy arcunkon hordozzuk Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjuk, felajánljuk magunkat neked! Adj nekünk bölcsességet, hogy felfogjuk Jézus szavainak értelmét, komolyan vegyük azt és megadjunk neked mindent, ami téged illet!

Ferenc pápa Szent Péter és Pál apostol főünnepén: Mi is érintsük meg mások szenvedő testét!

Június 29-én, Szent Péter és Pál apostol főünnepén a Szentatya a Szent Péter téren mutatott be szentmisét, melynek keretében megáldotta az új érsekek palliumát. A misén jelen volt a tizennégy új taggal bővült bíborosi testület és a konstantinápolyi patriarchátus küldöttsége is.

Június 28-án délután a Szentatya ünnepélyes szertartás keretében tizennégy új bíborost nevezett ki a Szent Péter-bazilikában. Az ünnepi szentmisén részt vettek az új bíborosok, Erdő Péter bíboros, prímás és a bíborosi testület többi tagja.

A Szentatya a szertartás keretében megáldotta azokat a palliumokat, melyeket az új érsekek, metropoliták kapnak majd.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A hallott olvasmányok lehetővé teszik, hogy érintkezésbe lépjünk az apostoli hagyománnyal, amely „nem tárgyak vagy szavak átadása, nem holt dolgok gyűjteménye. A hagyomány az az élő folyó, amely összeköt bennünket a kezdetekkel, az az élő folyó, amelyben a kezdetek mindig jelen vannak” (XVI. Benedek: Katekézis, 2006. április 26.), és felkínálják nekünk a mennyek országának kulcsait (vö. Mt 16,19). Örök és mindig új hagyomány, mely feléleszti és felfrissíti az evangélium örömét, és lehetővé teszi, hogy ajkunkkal és szívünkkel megvalljuk: „»Jézus Krisztus az Úr!« az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).

Az egész evangélium arra a kérdésre kíván válaszolni, amely ott lakozott Izrael népének szívében, és amely ma is ott rejtőzik sok, életre szomjazó ember arca mögött: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Ezt a kérdést alapul véve Jézus megkérdezi tanítványait: „És ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15).

Péter szólal meg, és Jézusnak tulajdonítja a legnagyobb fenségcímet, amellyel hívhatja: „Te vagy a Messiás” (vö. Mt 16,16), vagyis a felkent, Isten felszenteltje. Örömmel tölt el annak tudata, hogy az Atya volt az, aki ezt a választ Péternek sugallta, aki látta, hogyan „kente meg” Jézus az ő népét. Jézus, a felkent faluról falura jár, és az az egyedüli vágya, hogy megmentse és felemelje az elveszettnek tartottakat: „megkeni” a halottat (vö. Mk 5,41–42; Lk 7,14–15), megkeni a beteget (vö. Mk 6,13; Jak 5,14), bekeni a sebeket (vö. Lk 10,34), megkeni a bűnbánót (vö. Mt 6,17). Megkeni a reményt (vö. Lk 7,38.46; Jn 11,2; 12,3). E megkenésben minden bűnös, minden vesztes, beteg, pogány – abban a helyzetben, amelyben volt – Isten családja szeretett tagjának érezhette magát. Tetteivel Jézus személyesen azt mondta neki: hozzám tartozol. Péterhez hasonlóan mi is megvallhatjuk ajkunkkal és szívünkkel nemcsak azt, amit hallottunk, hanem életünk konkrét tapasztalatát is: a Szent megkenése feltámasztott, gondozott, megújított, reménnyel töltött el minket. Minden rabiga széttört az ő megkenésének köszönhetően (vö. Iz 10,27). Nem veszíthetjük el annak örömét és az arra való emlékezést, hogy megmentettek vagyunk, azt az örömet, amely megvallani késztet: „Te vagy az élő Isten Fia” (vö. Mt 16,16).

Érdemes megfigyelni, hogyan folytatódik ez az evangéliumi szakasz, amelyben Péter megvallja a hitet: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad” (Mt 16,21). Isten felkentje a legsúlyosabb következményeket is vállalja, csak hogy elvigye az Atya szeretetét és irgalmát. Ez az irgalmas szeretet megkívánja, hogy elmenjünk az élet minden szegletébe, hogy elérjünk mindenkit, még ha ez „jó hírünkbe”, kényelmességünkbe, pozíciónkba kerül is…, a vértanúságot is vállalnunk kell.

Erre a váratlan bejelentésre Péter így reagál: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled” (Mt 16,22), és rögvest botránykővé válik a Messiás útján; azt hiszi, hogy Isten jogait védelmezi, és észre sem véve ellenségévé válik (Jézus „sátánnak” nevezi). Amikor szemléljük Péter életét és vallomását, ez azt is jelenti, hogy megtanuljuk megismerni a kísértéseket, melyek a tanítvány életét kísérni fogják. Péterhez hasonlóan mint Egyház, mi is mindig ki leszünk téve a gonosz „suttogásainak”, melyek botránykövekként akadályozzák a küldetést. „Suttogásokat” mondok, mert az ördög rejtőzve csábít, hogy ne lehessen felismerni szándékait, „úgy viselkedik, mint egy álnok szerető: titokban akar maradni és fél a lelepleződéstől” (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatos könyv, 326).

Ezzel szemben a részesedés Krisztus felkentségében részesedés az ő dicsőségében, amely az ő keresztje: Atyám, dicsőítsd meg Fiadat… „Atyám, dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,28). Dicsőség és kereszt Jézus Krisztusnál egybetartozik, nem lehet szétválasztani őket; mert amikor elhagyjuk a keresztet, még ha belépünk is a dicsőség káprázatos ragyogásába, becsapjuk magunkat, mert az nem Isten dicsősége lesz, hanem az ellenség gúnya.

Nem ritkán kísértést érzünk úgy kereszténynek lenni, hogy okosan távolságot tartunk az Úr sebeitől. Jézus megérinti az emberi nyomort, és arra hív minket, hogy mellette legyünk, és mi is érintsük meg mások szenvedő testét. A hit ajkunkkal és szívünkkel való megvallása megkívánja – ahogyan Pétertől is megkívánta –, hogy beazonosítsuk a gonosz „suttogásait”. Meg kell tanulnunk felismerni azokat a személyes és közösségi „álcákat”, amelyek távol tartanak minket az emberek élő drámáitól; amelyek meggátolnak minket abban, hogy érintkezésbe lépjünk mások konkrét létezésével, és végeredményben, hogy megismerjük Isten gyengédségének forradalmi erejét (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).

Azért nem szabad elválasztanunk a dicsőséget a kereszttől, mert Jézus meg akarja szabadítani tanítványait, az Egyházat az üres triumfalizmusoktól: melyekben nincs szeretet, nincs szolgálat, nincs együttszenvedés, nincs ott a nép. Meg akarja szabadítani a korlátlan képzelgéstől, mely nem tud gyökeret ereszteni a hű nép életében, vagy, ami súlyosabb lenne, azt hiszi, hogy az Úr szolgálata azt kéri tőle, hogy lerázza magáról a történelem útjainak porát. Krisztus szemlélése és követése megköveteli annak megengedését, hogy a szív megnyíljon az Atya előtt és mindazok előtt, akikkel ő azonosulni akart (vö. Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte apostoli levél, 49), és ezt annak biztos tudatában, hogy ő nem hagyja el népét.

Kedves testvéreim, ma is sok millió ember arca mögött ott rejtőzik a kérdés: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Valljuk meg ajkunkkal és szívünkkel: Jézus Krisztus az Úr (vö. Fil 2,11)! Ez a mi cantus firmusunk, melyet mindennap énekelnünk kell. Annak egyszerű, biztos és örömteli tudatában, hogy „az Egyház nem saját fényétől, hanem Krisztus fényétől ragyog. Ragyogását az igazságosság Napjától veszi, s ezért mondhatja azt: »Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal 2,20)” (Szent Ambrus: Hexaemeron, IV, 8, 32).