Ferenc pápa: Isten sosem kér, ha előbb nem adott; először ad, aztán kér!
Június 27-én a pápa folytatta a tízparancsolatról megkezdett katekéziseit. Kiemelte, hogy a parancsok csak az Istennel való kapcsolat összefüggésében értelmezhetők, és Isten első tette mindig a bőkezű adakozás, a megszabadítás; a parancsok, illetve az engedelmesség csak a második helyen következnek.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A mai
kihallgatás is úgy zajlik, mint a múlt heti. Sok beteg a VI. Pál Teremben van,
hogy óvjuk őket a hőségtől, és mert ott nekik kényelmesebb. De követik a
kihallgatást az óriáskivetítőn, és mi is együtt vagyunk velük. Vagyis nincs két
kihallgatás, hanem csak egy. Üdvözöljük a VI. Pál Teremben lévő betegeket!
[Tapsolnak.] Ma is a parancsolatokról lesz szó, de amint már mondtuk, ezek nem
annyira parancsok, hanem Isten szavai, amelyeket azért intéz népéhez, hogy az
helyesen éljen: szerető atyai szavak! A tíz szó így kezdődik: „Én vagyok az Úr,
a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaságból” (Kiv 20,2). Ez
a kezdés a rákövetkező voltaképpeni törvényektől idegennek tűnhet, de nem az!
Miért
teszi Isten ezt az ünnepélyes kijelentést önmagáról és szabadításáról? Mert a
nép csak akkor ér a Sínai-hegyhez, miután átvonult a Vörös-tengeren: Izrael
Istene először megment, és utána kér bizalmat. [1] Vagyis a tízparancsolat
Isten bőkezűségével kezdődik. Isten sosem kér, ha előbb nem adott. Sosem!
Először megment, először ad, aztán kér. Ilyen a mi Atyánk, a mi jóságos
Istenünk!
Így
megértjük az első kijelentés fontosságát: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” Van
egy birtokos, fenn áll egy kapcsolat, az egymáshoz tartozás. Isten nem idegen:
a te Istened. [2] Ez megvilágítja az egész tízparancsolatot, és feltárja a
keresztény cselekvés titkát is, mert az nem más, mint Jézusnak a magatartása,
aki azt mondja: „Amint engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket”
(Jn 15,9). Krisztust szereti az Atya, és ő azzal a szeretettel szeret minket.
Nem önmagából, hanem az Atyából indul ki. Tetteink gyakran azért vallanak
kudarcot, mert önmagunkból és nem a hálából indulunk ki. Na és aki önmagából
indul ki, hová érkezik? Önmagához! Képtelen utat megtenni, rögtön önmagához tér
vissza. Erről az önös, önző magatartással szoktuk viccelődve azt mondani: „Az az
ember csak az »én, engem, énvelem, énnekem« szavakat ismeri!” Önmagából indul
ki és önmagához tér vissza.
A
keresztény élet mindenekelőtt hálás válasz egy bőkezű Atyának. Azok a
keresztények, akik csak „kötelességeket” teljesítenek, arról árulkodnak, hogy
nincs személyes tapasztalatuk Istenről, aki „miénk”. Meg kell tennem ezt és ezt
és ezt… Csak kötelességek! Hiányzik neked valami! Mi az alapja ennek a
kötelességnek? Ennek a kötelességnek az alapja az Atyaisten szeretete, aki
először ad, aztán parancsol. Ha a törvényt elébe helyezzük a kapcsolatnak, az
nem segíti a hitéletet. Hogyan ébredhetne fel a vágy egy fiatalban arra, hogy
keresztény legyen, ha mi kötelességekből, feladatokból, következetességből és
nem a szabadításból indulunk ki? Pedig a keresztény lét a szabaddá válás útja!
A parancsolatok megszabadítanak téged az önzéstől, megszabadítanak, mert ott
van Isten szeretete, mely segít előrehaladnod. A keresztény nevelés nem az
akaraterőn alapszik, hanem a megmentés befogadásán, azon, hogy hagyjuk magunkat
szeretni: először a Vörös-tenger, utána a Sínai-hegy. Először a megmentés:
Isten megmenti népét a Vörös-tengernél, aztán a Sínainál megmondja neki, mit
kell tennie. De ez a nép tudja, hogy ezeket a dolgokat azért teszi, mert egy
Atya, aki szereti, aki megmentette.
A hála a
Szentlélek által meglátogatott szív jellemző tulajdonsága. Hogy engedelmeskedni
tudjunk Istennek, ahhoz mindenekelőtt emlékezni kell jótéteményeire. Azt mondja
Szent Vazul: „Aki nem engedi a feledés homályába hullni az ilyen jótéteményeket,
a jó erény és minden igazságos cselekedet felé irányul.” [3] Hova visz minket
mindez? Az emlékezés gyakorlásához: [4] Mennyi jó dolgot tett Isten
valamennyiünkért! Mennyire bőkezű hozzánk a mi mennyei Atyánk! Szeretnék
javasolni nektek egy kis gyakorlatot, mindenki csendben, szíve mélyén
válaszoljon: Mennyi jót tett értem az Úr? Ez a kérdés. Mindenki csendben
válaszoljon! Mennyi jót tett értem az Úr? Ez Isten szabadítása! Isten sok jót
tesz értünk, és megszabadít minket!
Mindenesetre
érezheti azt valaki, hogy még nem szerzett igazi tapasztalatot Isten
szabadításáról. Előfordulhat. Lehet, hogy valaki magába néz, és csak
kötelességérzetet, szolgai és nem gyermeki lelkületet talál magában. Mit lehet
tenni ebben az esetben? Nézzük meg, mit tett a választott nép! A Kivonulás
könyve azt mondja: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért
kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta
panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött
szövetségről. Isten letekintett Izrael fiainak állapotára, és Istennek gondja
volt rájuk” (Kiv 2,23–25). Istennek gondja van rám!
Istennek
a tízparancsolat elején szereplő szabadító tevékenysége a válasz erre a
panaszra. Mi nem tudjuk magunkat megszabadítani, de tudunk segítségért
kiáltani: „Uram, ments meg, Uram, mutasd meg az utat, Uram,
simogass meg, Uram, adj egy kis örömet!” Ez segélykiáltás. Ez a mi teendőnk:
kérni a megszabadulást az önzésből, a bűnből, a rabságból. Fontos ez a kiáltás,
ez az ima, annak tudatosítása, hogy még minek a rabságában élünk, mi szorul még
felszabadításra bennünk. Sok minden van még lelkünkben, amiből fel kellene
szabadulnunk: „Ments meg, segíts meg, szabadíts meg!” Ez szép ima az Úrhoz.
Isten várja kiáltásunkat, mert ő el tudja és el akarja szakítani rabságunk
láncait. Isten nem azért hívott életre minket, hogy elnyomatásban éljünk, hanem
hogy szabadok legyünk, hálásan éljünk, örömmel engedelmeskedve annak, aki annyi
mindent adott nekünk, végtelenül többet, mint amennyit valaha is adhatnánk
neki. Szép ez! Mindig áldott legyen Isten mindazért, amit tett, tesz és tenni
fog bennünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése