Hívom a családokat 2019
augusztusában – Bíró László püspök levele
”Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
A
városházi sörözőben a város vezető személyiségeinek, a professzoroknak, a
városvezető hivatalnokoknak, a főorvosoknak, a jogintézmények főnökeinek
törzsasztalánál ülők felfigyeltek egy, a söntéspultnál folyó csendes, de a
vendégek figyelmét mégis felkeltő vitára. „Nem, nem adok többet – mondta
határozottan a söröző közkedvelt vezetője –, eleget ivott már, most menjen
haza, a felesége már nagyon várja.” „Jó, megyek már – válaszolt a pult előtti
magas széken kuporgó vendég, akiben a törzsasztalánál ülők felismerték egyik
társukat, a volt kórházigazgatót, aki évekig volt a város polgármestere is –,
csak még egyetlen egy kupicát adjon, hogy legyen erőm hazamenni.” „Nem adok –
jelentette ki a vezető –, a felesége várja, és tele van gonddal. Nem, ez volt
az utolsó szavam!”
Az
egyik professzor ekkor odalépett a vendéghez. „Látom, még nem akarsz hazamenni
– szólt hozzá –, gyere, ülj egy kicsit ide az asztalunkhoz, mondd, miért nem.”
„Mert ha hazamegyek – válaszolta –, akkor ott vagyok a gondjaimmal együtt
összezárva a feleségemmel, aki szintén tele van gonddal. Az ilyen otthon nem
otthon, a gondok tönkretették. De nem akarlak a panaszaimmal terhelni titeket,
a történetemet úgyis ismeritek. A polgármesterség után a kórházba már nem
mehettem vissza, magánrendelőt nyitottam sok pénzért, az meg nem indult be.
Most itt vagyok tele adóssággal, kevés nyugdíjjal, megrokkant egészséggel. A
gyerekeim, hála Istennek, már önállósították magukat, nem is tudnám őket
segíteni. Ritkán látjuk egymást, ők se sokat tudnak rólunk, mi se őróluk. A
gondjaim senkit sem érdekelnek, még azt sem, aki meghallgat. Talán a főnök itt,
aki a történetemet jobban ismeri és érti, mint én magam, talán ő törődik velem,
vigyáz rám, hogy ne igyak túl sokat. Ezért itt még mindig jobban érzem magam,
mint otthon. Lehet, hogy most ez az otthonom?” [...]
Sokszor
zavarba ejtő kérdés az, ha valakitől azt kérdezik, hogy ő kicsoda. A nevét
mindenki tudja, azonban van, aki nem szívesen árulja el, mert nem szereti, hogy
így hívják, azaz nem érzi magát azonosnak saját nevével, vagy attól tart, hogy
neve alapján oda sorolják be, ahova nem szeretne tartozni. Sokszor nem könnyű
meghatároznunk magunkat. Az identitásválság ma nemcsak az egyes ember
problémája, hanem az egész társadalomé is. Mit jelent magyarnak lenni? Mit
jelent európainak lenni? Mi az, hogy keresztény? Mi az, hogy értelmiségi? És
hogy derék, becsületes, rendes ember? Az egyén identitásválsága összefügg a
folytonossággal is. „Vajon ugyanaz vagyok-e ma, mint aki tegnap voltam? Vajon
van-e az életemnek egyetlen, összefüggő története?” Egy olyan kultúrában, ahol
kicsi a valószínűsége annak, hogy egy ember ugyanazt a munkát végezze egy
életen át, sőt sajnos egyre inkább annak is, hogy élethosszig tartó biztos
kapcsolatai legyenek, nagy kérdés, hogy van-e valami, ami egybefogja a lélek,
az elme kaotikus, pillanatnyi tapasztalatait. Félbeszakadt karrierek,
tönkrement kapcsolatok, erről szól ma nagyon sok ember élete. Vajon életutam
egyenes-e, végig egyetlen célra irányul-e, vagy zsákutcákból való kihátrálásokkal,
sok felesleges cikkcakkal tarkított bolyongás?
Korunkban
gyakoriak a gyors és mélyreható változások. Hogyan tudod megőrizni
identitásodat akkor, amikor a társadalom, amelyben élsz, nemrég még más
szempontok szerint értékelte az embereket? Tudsz-e együttműködni más értékrend
szerint élő emberekkel?
A
keresztény hit mindenekelőtt bizalmi kapcsolat, nem valamiféle elmés
tanrendszer. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy nem tudjuk szavakba önteni, de
bízunk egy „Másikban”, aki nem változik, és nem hagy el minket soha. Isten maga
von bele minket ebbe a megbízható kapcsolatba, és arra hív, hogy Krisztus
tanítványaiként megtestesítsük és egyben felkínáljuk azt a világnak. Nem elég
Krisztusról és tanításáról beszélnünk, magunknak is megbízható emberekké kell
válnunk, olyanokká, akikre számíthatnak azok, akik elhagyottnak érzik magukat,
akik nem tudják, kik is ők valójában, és jutottak-e már valamire. Krisztus
követőinek élete állandó kihívás, kereszthordozás. Erőforrásuk Krisztus szava:
„Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Hogyan
tudod elősegíteni a gyerekeid és Isten közötti bizalmi kapcsolat kialakulását
és megszilárdulását? Milyen veszélyeket jelent ebben a mai megrendült erkölcsű
világ?
A
hívőben él annak reménye, hogy el nem múló kapcsolatban lehet azzal a
Valósággal, aki tudja, látja és egybefogja azt, akik voltunk és akik vagyunk.
Nem azért van identitásunk, mert kitaláltunk magunknak egyet, vagy mert van az
életünknek egy soha nem változó kemény magja, hanem azért, mert van Valaki, aki
öröktől fogva tudja, hogy kik vagyunk. Nem látjuk és nem értjük saját életünk
minden részletét, képtelenek vagyunk ezeket egyetlen meggyőző történetté
formálni, de Ő egyetlen szerető tekintettel egyesíti mindet. Ő jelen van, és
soha nem hagy el, az Ő szemében jelenvaló és valóságos mindaz, ami voltam és
ami vagyok, az Ő tekintete mindent egybefog és egyben tart. Mintha egy
látszólag összefüggéstelen, összedobált darabkákból álló kupac tornyosulna
mögöttünk, majd egyszer csak észrevesszük, hogy valójában minden darab egyetlen
fonalra van felfűzve, melyet Ő tart kezében, aki minket saját képére és
hasonlatosságára teremtett.
Hogyan
tudod támogatni gyerekeidet életük értelmének és céljának megtalálásában és a
célhoz vezető úton való elindulásban?
Sem
az egyén, sem a társadalom identitásválsága nem oldódik meg egyik napról a
másikra. Bízhatunk abban a kapcsolatban, amely egyben tartja a múltat, a jelent
és a jövőt, de az összezavarodott és bizonytalan emberek iránt türelmesnek kell
lennünk, türelemmel kell viselnünk a mai kor elbizonytalanodását és
irányvesztését. A Krisztusban való növekedéshez mindenkinek időre van szüksége.
Ha az egyénnek sok idő kell, akkor az egész testnek, a közösségnek is időre van
szüksége. A türelem nélküli reménység nem hoz gyümölcsöt.
„Tudod
– szólalt meg a professzor –, a gondjaidat nem tudjuk megoldani. De jó veled
együtt lenni, jó veled beszélgetni, jó, hogy te is meghallgatsz minket. Gondjai
mindenkinek vannak, többnyire megoldhatatlanok, de én együttérzek veled, és
ugye te is együttérzel velünk. Ilyenkor oldódik bennem a feszültség,
megpillantok egy reménysugarat, és imára kulcsolódik a kezem.” Imádkozni –
vetette közbe a vendég elgondolkozva –, de régen volt, amikor utoljára
imádkoztam!” „Pedig – folytatta a professzor –, van neked is lehetőséged arra,
hogy érezd azt, hogy törődnek veled, hogy otthon érezd magad, hogy szeretnek.
Látod, itt a söntéspultnál is van, aki törődik veled, itt, a mi asztalunknál is
törődünk veled, és van egy lakásod, ahol a feleséged a gondjaiddal együtt vár,
és szeretné a saját gondjait veled megosztani. Arra biztatlak, menj tehát haza,
és ülj a feleséged mellé, öleld át, és mondd csöndben: »Istenem, segíts engem,
segítsd a feleségemet, Istenem, adj nekünk erőt!« Meglátod, a problémák megoldódnak,
ha nem is azonnal, de ha bizalommal és türelemmel kérsz, meg fogtok nyugodni.
Kettőtöknek együtt biztosan sikerül.” A vendég felállt, és végigjártatta
tekintetét az asztaltársaság tagjain. „Igen – szólalt meg a csöndben –, jó volt
itt veletek. Megyek a feleségemhez.” Ezzel megindult a kijárat felé, közben
odaintegetett a söntéspultnál álló üzletvezetőnek. Az rámosolygott, és
elismerően bólintott a professzor felé.
Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke