338. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.09.13. Péntek

Száz ház, száz testvér

A gazdag ifjú igazából miért ment Jézushoz? Valóban lelki eligazításra volt szüksége a parancsok sokaságában? Vagy úgy gondolta, hogy kap egy nyilvános dicséretet addigi jámbor magatartásáért? Egyáltalán tudta-e, hogy földi viszonyok között mi az Isten országa? Ha az az örök élet felkészítő része és gyakorlata, akkor nem biztos, hogy tudja, hogy mire is való az egész földi élet? Mivel a jóról esik szó, Jézus figyelmezteti, hogy egyedül az Isten jó. Gondolhatná az ifjú, hogy egyre biztosabb vélemények szerint Jézus nem kiváló mester, nem egyik próféta a sok közül, hanem maga is isteni Személy, aki megszabja a földi életünk tennivalóit. Rákérdezhetne, mint egyik írástudó tette: Melyik a legnagyobb a parancsok közül? Jézus megmondaná neki is: a szeretet kettős parancsa. Szeresd Istent mindennél jobban, felebarátodat pedig úgy, mint önmagadat. Sőt folytatta volna neki az Úr: az Újszövetségben én felemelem a mércét: úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Ez a mérce pedig gyakorlatilag így fest: „Nagyobb szeretete senkinek sincsen annál, mint aki életét adja barátaiért”(Jn 15,13) Ha így alakult volna a beszélgetésük, rá kellett volna jönnie, hogy önmagánál jobban kellene szeretnie minden embert. Ebben az esetben semmi szükség nem lett volna további folytatásra, mert magától értetődnék, hogy rengeteg vagyonát boldogan megosztaná velük. Lemondva vagyonáról, Jézus nagy becsüléssel maga mellé vette volna, hiszen az Úr megszerette őt. Péter sem úgy tette volna fel a kérdést, mint az Írásban áll, hanem rádöbbent volna, hogy az ő szegényebb sorsuk odahagyása is milyen érték ebben a viszonylatban. Mint a szegény asszony két fillérénél Jézus magyarázta, nem a szokott címlet nagysága számít Isten szemében, hanem hogy egész megélhetését adta-e oda. Péter és társai is elhagyták mindenüket Jézusért.

Szűz Mária Szent Nevének ünnepe

Miért szeretjük Máriát?

Elmélkedés P. Szeghy Ernő OCD atyától 1939-ből.

XIV. Lajos, Franciaország királya igen magasztosan fogta fel saját
méltóságát, s hogy uralkodói tekintélyén soha a legkisebb csorba se
essék, a legbonyolultabb etikettel vette körül saját személyét. A
királynak - így gondolkodott - mint népével szemben Isten helyettesének,
minden cselekedete jelentõs, minden mozdulata fontos, s még mindennapi
életének apró mozzanatain is tisztelettel csüng nemzetének szeme. Ezért
voltak nála, például még a reggeli fölkelés és az esti lefekvés is
fényes szertartások, melyeken ünnepi díszben vett részt az egész udvar.
      De ha ennek a fölfogásnak volt értelme egy földi királynál, mit
mondjunk Jézus Krisztusról, a királyok királyáról? Mennyivel inkább
jelentõs Õnála minden szó, minden tett, s életének minden mozzanata! Õ
mondta: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; aki engem követ, nem
jár sötétségben, hanem nála lesz az élet világossága." Hiszen az
életszentség sem egyéb, mint Krisztus Urunknak mindenben való hûséges
követése. Mivel pedig, bár "külsejében úgy találtatott, mint ember",
vagyis a bûnt kivéve minden ízében olyan volt, mint mi: ugyanakkor Isten
is volt, s következõleg  még csecsemõ korában is mintaképül szolgál.
Gõgicsélését, mosolyát, mozdulatait és elsõ szavait akkor ugyan még nem
az emberi értelem irányította, de megtette ezt helyette istensége. Õ
mindig Mesterünk volt; mikor nem tanított szóval, tanított példájával,
viselkedésével, s tette ezt a földi életének elsõ pillanatától kezdve.
      A kisded Jézus tökéletesen úgy viselkedett, mint egészséges emberi
csecsemõ, azzal a különbséggel, hogy míg ez utóbbiaknál gyakran
mutatkoznak a leendõ jellemhibák csírái, Õnála ilyesminek nyoma sem
volt. Kimondhatatlanul kedves csöppségnek kellett lennie.
      Most már ennek a csöpségnek elsõ tanítása a Mária-szeretet.
      Eltekintve attól, hogy kilenc hónap alatt Szûzanya vérébõl alakult
életképessé, belefeküdt karjaiba, s engedte, hogy azt tegyen Vele, amit
akar. Mária pedig bepólyázta Õt, lekötötte kis karjait és lábait,
lefektette, vagy vitte, hordozta, merre neki tetszett; a templomba
bemutatásra, majd meg Egyiptomba futva Heródes elõl. Íme teljesen
ráhagyatkozik Máriára. És bölcsen teszi, mert hiszen azokon a kis
lábakon még nem tud megállni, még kevésbé futni; azok a kis kezek még
szintén tehetetlenek. Legjobb Neki Mária karjaiban, az õ fátyla alatt.
Annak végtelenül gyengéd anyai szeretete virraszt fölötte és gondoskodik
minden szükségletérõl. Sohasem volt még trónörökösnek olyan fényes
bölcsõje, mint Mária karjai, soha oly gondos, szeretõ anyja, mint õ.
      Amíg a gyermekben az értelem nem érvényesül, viselkedését az emberi
ösztön irányítja, ez pedig elsõsorban szenvedélyes ragaszkodásban
nyilvánul meg az iránt, akitõl mindennapi táplálékát kapja. A csecsemõ
Jézus tehát szenvedélyesen szerette édesanyját, s mikor ajkait
rátapasztotta annak szûzi keblére, kimondhatatlan élvezettel szívta
magába éltetõ anyatejét, s mikor abból eleget kapott, édesen mosolygott
reá. Késõbb pedig, mint karon ülõ gyermek, már csókjait és öleléseit is
viszonozta, s csak az õ közelében érezte jól magát.
      Jézus azonban bizonyára igen korán kezdte használni emberi értelmét, s
így édesanyjához való viszonya hamarosan újabb, amennyiben mint jó
gyermek, szülõjét nemcsak forrón szerette, hanem tisztelte is.
Engedelmeskedett neki mindenben és föltétlenül, készségesen és örömmel.
Szóval elkezdõdött nála a Mária-tisztelet. Csupán egyetlen-egyszer, 12
éves korában érezteti édesanyjával, hogy van egy nálanál is felettesebb
hatósága; hogy Mennyei Atyjának még inkább tartozik engedelmességgel. De
miután ily módon egy pillanatra kicsillantotta Istenségét; miután
megértette vele, hogy lesz majd idõ, amikor el kell õt hagynia, miután
kissé rávetítette a Kálvária keresztjének árnyékát: "hazatért velük
Nazáretbe és engedelmeskedett nekik". A Mária-tisztelet tehát Õnála
második helyen áll: az elsõség a Mennyei Atyját illeti, de azért ez a
másodrangú érzelem olyan mérhetetlen fontosságú az Õ szemében, hogy
eltekintve attól a háromnapi kivételtõl, életének harminc esztendejét
ennek szenteli.
      Igen, ismételjük, Jézus Krisztus, a világ világossága, az Út, az
Igazság, az Élet, harminc esztendõn át tanít bennünket Mária-szeretetre
és Mária-tiszteletre.
      Kell-e még ezek után azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy miért
szeretjük Máriát?
      Azonban azt is kutathatjuk, vajon a mi Mária-szeretetünk és
tiszteletünk pusztán elméleti, valami általános elgondoláson alapul-e?
Csupán azért kell-e õt szeretnünk és tisztelnünk, mert a mi drága
Üdvözítõnket hozta a világra, szoptatta, ápolta és nevelte? Hiszen igaz,
ez a végtelenül nagy jótétemény is elegendõ volna ahhoz, hogy
kimondhatatlanul hálás érzelemmel gondoljunk rá; szeressük, mint
legnagyobb jótevõnket és hódoljunk neki, mint a világ Ura és Megváltója
édesanyjának. Azonban ezen felül még sokkal bensõbb, gyöngédebb, sõt
egyéni kapcsolatok léteznek közötte és közöttünk.
      Mária mindazt, amit Jézussal tett, megtette és megteszi velünk is:
külön-külön mindegyikünkkel. A szó legszorosabb értelmében édesanyánk,
ki bennünket természetfölötti életre szül; ezt az életet bennünk édes
anyatejével táplálja; bennünk ápolja; ellenséggel szemben védelmezi; ha
akarjuk, karjain hordoz végig az életen; a halál után a tisztítûzben
viseli gondunkat, s végül onnan besegít a mennyországba, hogy ott, õvele
együtt, örökre szerethessük Istent, szerethessük az õ Jézusát. Ez a
viszonylat ott kezdõdött a Kálvárián, mikor a haldokló Üdvözítõ ajkairól
elhangzottak ezek a szavak" "Asszony, íme a te fiad, íme a te Anyád".
      Mintha csak azért használta volna Jézus ezt a látszólag hideg
megszólítást: "Asszony!", hogy eleve elhárítson e szavakról minden
pusztán érzelmi magyarázatot. Távol van tõlük az érzelgõsség, távol van
tõlük minden édeskés áhítat. Komoly hitigazságot, dogmát fejeznek ki.
Hogy nem pusztán az értelemhez szólnak, hanem hogy megrezegtetík a
szívnek valamennyi húrját, az magától értetõdik. Ez közös sajátságuk
minden egyéb dogmával. A katolikus ember nemcsak az eszével hisz, hanem
lángoló szívvel, forró szeretettel, értjük a katolikus embert, aki igaz
lelki életet él.
      Máriát az idézett szavak megteszik az összes, Jézus által szerzett,
isteni kegyelmek közvetítõjévé. Márpedig, amennyire fölötte van a
természetfölötti élet a természetesnek, annyival múlja felül Mária
anyasága édesanyánkét, és pedig minden tekintetben, tehát abban a
szeretetben is, mellyel bennünket Mária, mint újszülötteit, szívéhez
ölel.
      A zirci apátságnak van két kincset érõ gobelinje. A szõnyegképek Szent
Bernát életének egyes kiválóbb jeleneteit ábrázolják. Többek között ott
van egyik látomása, melyben a Szûzanya  saját tejét csurgatja a szentnek
a szájába. Ez a látomás nemcsak költõi szemléltetése annak a
hitigazságnak, hogy Mária a mi lelki életünknek, hogy úgy mondjuk,
szoptató dajkája, amennyiben õbelõle, - illetve Jézusból õrajta át -
árad belénk mindaz a kegyelem, mely ezt az életet embrió voltából naggyá
neveli és folytonosan erõsíti.
      Hát ha valaki nem szereti és nem ismeri Máriát, az nem lehet a kegyelem
állapotában? De igen ... Mert nincs az az édesanya, aki megvonná
szeretetét csecsemõjétõl, ha az vakon született, vagy esetleg süketnéma
is, úgyhogy talán semmi tudomása sincs arról, amit kap édesanyjától, s
következõleg hálát se érez vele szemben. Hasonlóképpen lehetséges
természetfölötti élet egyik-másik jó emberben, vagy pedig jóhiszemûleg
megvonja tõle a tiszteletet és szeretetet. Azt azonban nehéz volna
elképzelni, hogy lelkiélete olyan magasra tudjon növekedni, mint az
olyané, aki õt, mint édesanyát gyöngéden szereti, s magát teljesen az õ
vezetésére bízza. Sõt bátran kimondhatjuk, mert Anyaszentegyházunknak
közfelfogása, hogy magasabb lelki élet Mária-tisztelet nélkül kizártnak
tekinthetõ.
      Íme, ezért szeretjük Máriát.
      Mondja valaki, hogy nincs elég okunk rá.

337. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.09.12. Csütörtök

A gyöngék közt gyöngévé lettem

Szent Pál apostol felsorolása egy hős lelkű lelkipásztor hitvallása. Véleményem szerint az embereknek meg kell fontolnia, hogy ezt a kétségtelen szentpáli igazságot hogyan éli meg és hogyan tudja százszázalékos eredménnyel vonzóvá tenni éppen azoknak a gyöngéknek javára, akik miatt ezt a hátrányos kifejezést elhíresítette. Úgy vonzóvá tenni ezt a kijelentést, hogy ne Szent Pál apostol legyen a gyengeség propagátora s mentegetője, hanem megtanulják tőle a gyengék, az általános erőfeszítéseket nehezebben vállalók, hogy mindenkinek van lehetősége erősödni, a bűn bilincseiből kibontakozni és állandó erőfeszítések árán, de nekifeszülni az üdvözülés meredek útjának. Nem másokra mutogatok, hogy ne legyetek olyan gyengék, hanem hivatkozhatok arra, hogy én is hátrányosan indultam, de Isten kegyelmében bízva erősödtem, folyton nőttem a reményben. Élete végén vallja: „Én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és a nekem juttatott kegyelem nem volt hiábavaló. Sőt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”.

336. nap a Hit Évében

Katekézis a Hit Évében

2013.09.11. Szerda

Mint Názáretben

Akik közösségben valamilyen elv szerint együtt élnek, egy egységet alkotnak, egy családot képeznek. A család nem feltétlenül a természetes elvek szerint kell, hogy összetartozzék. A bűnbeesés után szükségessé vált, hogy a kegyelem természetfölötti ereje a természetest javítsa ki, formálja át. Ragyogó példája ennek a názáreti Szentcsalád. Ebben a családragyogó központja szűz, szűzen fogan a Szentlélek erejéből és ad emberi életet az Isten Fiának, aki érettünk lesz emberré, Emberfiává.Szűz Szent József is a szó és tények legszigorúbb értelmében. Ennek a szűzi Családnak a természetfeletti világ ad meg minden örömöt,amit a többi családnak a teremtés alapvető módon természetes ajándékként biztosít.A természetes családi örömök nélkül élő,de természetfölötti síkon boldoguló papnak öreg korában is kell, hogy részesüljön a Názáreti Család közös örömeiben.Miért ne lehetne létesíteni ezen az alapon közös otthont, amely összetartaná a munkában elfáradt öreg papokat, és a munkára készülő kispapokat, papnövendékeket. Mennyi tudást, tapasztalatot, jó példát adhatnának-kaphatnának egymástól. Ilyen alapon képzelhető el az idős papok családként teljessé váló élete.

334. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.09.09. Hétfő

Válasz a rejtett éhségre

Az éhség az energiák hiányát pótoltatni kívánó sürgető parancs. A szellemi éhség eleinte talán nem is tudatosul, csak homályos érzések ébrednek a vallásilag alultáplált emberekben. A fiatal, aki iskolába jár, úgy véli, hogy az ő igényeit kielégítik a munkára felkészítő tudományok. Elismerjük, ezek nagyon fontosak, de nem ragadhatunk le a római szegények szintjére, akik a császártól végül is a kenyeret és a cirkuszt követelték. Akik ma ezzel megelégednek, szomorú visszaesést tapasztalhatnak. Nem tudnak feleletet adni gyermekeiknek jó néhány kérdésére: Amíg meg nem születtem, hol voltam? Ki akarta, hogy legyek? Miért akarta az a valaki, hogy legyek? Láttam öreg bácsikat, néniket: ők már alig tudnak mozogni, én is megöregszem? Mi értelme van élni? Mi értelme van becsületesnek lenni? Aztán elérkezik a hivatásválasztás: Miért mondják sokan, hogy ne törődjek senkivel és semmivel, csak éljek vidáman, valósítsam meg önmagamat, azaz éljem ki minden vágyamat? Ha nem tanulok, mi lehet belőlem? Ha csélcsap életű leszek, csak tönkreteszek másokat, mi értelme? Ha nem kötök házasságot, boldog leszek? A vallásos emberek azt mondják: Isten az, aki eldöntötte, hogy én szülessek. Velem kapcsolatban Neki egy minden másodpercre kiterjedő terve van: keresd az igazságot, élj aszerint tedd mindig azt, amitől a melléd rendeltek boldogok. Isten a mennyben ezt jutalmazza.

335. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.09.10. Kedd

A diakónus: a szolgáló Krisztus jele

Jézus nem szentelt, a Szentírásban nincs jele, hogy rendelt volna a későbbi időknek diakónusokat. Tény, hogy az apostoli idő kezdetén maguk az apostolok szolgáltatták ki nemcsak az Isten természetfeletti ajándékait, a szentségi kegyelmeket, hanem az Úr mindennapi természetes ajándékait is, az ebédet. „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”. (Jn 13,12-15) A lábmosás az akkori háztartásokban a rabszolgák dolga volt. Ők természetesen nemcsak ezzel szolgáltak, hanem mindenféle más dologgal. Az apostolok tehát ezt a krisztusi parancsot gyakorolták szorgalmasan, amíg a közösség száma nem nőtt nagyra. Akkor azonban Péter, az Egyház látható feje, kifejtette a közösség előtt: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”.(ApCsel 6,2) Ekkor rendelte el, hogy a közösség válasszon hét fiatal férfit, akikre ezt az asztalszolgálatot, szegénygondozást, és az oltárszolgálat egy részét is rábízták, tehát szerpappá szentelték őket kézrátétellel. (6,3-6) Ez a szolgálat nagy megtiszteltetés volt a püspökök és a papok mellett. Az első diakónusok közül adta Isten az Egyház első vértanúját, Istvánt. Az újabb időben csak mint a papság elnyerésének egyik fontos lépcsőfoka volt. A II. Vatikáni zsinat azonban úgy rendelkezett, hogy önálló papi fokozatként is elnyerhető legyen, és a papok számának vészes csökkenésekor segítsék a plébánosokat mind az oltárszolgálatban, mind a hitoktatásban, a temetésben, az esketésben. Maradtak tehát a krisztusi szolgálat emlékei. Még a bíborosi kollégiumban is vannak heten: bíboros-diákónusok. Jelek ott is.

Mária születésének ünnepe, Kisboldogasszony

Mária születésének ünnepe, Kisboldogasszony

Megváltó Jézusunk megtestesülése előtt az emberek születésének évfordulóját szokták megünnepelni. Mennél fontosabb volt valaki, annál nagyobb volt az ünneplés ezen a napon. Érthető volt az örömünnep, hiszen ekkor indult a gyermek a ragyogó földi élet útjára, vagy ahogyan mi szoktuk mondani: ezen a napon láttam meg a napvilágot. Jézus és Mária születésnapja olyan fontos volt, hogy Isten már az ősevangéliumban a legnagyobb örömnek hirdette meg: eljön majd a hozzátok a Megváltó, megszabadít titeket legyőzve a sátánt, és asszonytól születik majd. Jézus és Mária földi születésének napja ennek ellenére a mai napig ismeretlen. Jézus megnyitotta az örök életet minden ember számára, ezért a halálon való győzelmének a napja, a húsvét lett állandó ünnepnap. Édesanyja földi születésnapja csak a IV. század közepétől lett fontos kérdés, és a mai napig ismeretlen: születésüknek csak választott ünnepnapja van. Ezt a választott napot illik bensőségesen megünnepelnünk, hiszen ezzel indul a megváltás konkrét ideje, és Ő az összes ember Édesanyja is az Úr végrendelete értelmében. Milyen csodálatos élmény lenne, ha az egész földkerekség legalább lélekben melléje sorakoznék, ki-kihozná egyéni ajándékát: imáját, háláját és az édesanyák legnagyobb örömét, hogy gyermekeik szeretik Őt és egymást is. Milyen nagyszerű lenne, ha mi, magyarok így tudnánk Őt ünnepelni! Hiszen nekünk nemcsak Édesanyánk, de Nagyboldogasszonyunk is!

333. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.09.08. vasárnap

Krisztus hatékony jele

A XVI. század elején igen nagy próbatétel előtt állt a katolikus Egyház. Évszázadok óta szaporodtak az egyetemek, a skolasztikus teológia igen magas szinten művelte a katolikus tanítást. Nagy Szent Albert, Aquinoi Szent Tamás a görög filozófia egyik nagy mesterének, Arisztotelésznek, Szent Bonaventúra és Boldog Duns Scott János pedig a másik nagy görög gondolkodónak, Platónnak a bölcseletét alapul véve a fogalomalkotásban, logikában, fejlesztették a teológia tudományát. A sötétnek csúfolt középkor olyan magas szintű hittudományt hozott létre, ami páratlannak bizonyult a későbbi generációk idején is. A hívek buzgósága egész lelki életüket magas fokra emelte. A reneszánsz, amely a régi római-görög műveltség újjáéledése volt, a gyakorlati vallásosságot kezdte háttérbe szorítani. Divat lett a pogány műveltség elsajátítása. Az Újkor pedig az ész uralmát hirdette a hit felett. A művelt emberek nagy része racionalista lett. Az istentagadás egyre szélesebb körben terjedt. A szeretet helyére betelepítették az önzést. Akkor bizony nagy szükség volt a papok képzésének gyökeres átalakítása. Szemináriumi közös nevelés, négy év teológiai főiskola végzése volt a követelmény. Minden papnak ismernie kellett, mit tanít az Egyház. Iskolában és szószéken tisztán és világosan kellett magyarázni az evangéliumot. Mindezt nem szabad olyan módon művelni, hogy a papok elszakadjanak a hívektől. A szigorú kispapkor, a műveltség, a kegyelmek osztogatása Jézus egyszerűségével kell, hogy párosuljon ma is.