Katekézis a Hit Évében
2013.09.10. Kedd
A diakónus: a szolgáló Krisztus jele
Jézus nem szentelt, a Szentírásban nincs jele, hogy rendelt volna a későbbi időknek diakónusokat. Tény, hogy az apostoli idő kezdetén maguk az apostolok szolgáltatták ki nemcsak az Isten természetfeletti ajándékait, a szentségi kegyelmeket, hanem az Úr mindennapi természetes ajándékait is, az ebédet. „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”. (Jn 13,12-15) A lábmosás az akkori háztartásokban a rabszolgák dolga volt. Ők természetesen nemcsak ezzel szolgáltak, hanem mindenféle más dologgal. Az apostolok tehát ezt a krisztusi parancsot gyakorolták szorgalmasan, amíg a közösség száma nem nőtt nagyra. Akkor azonban Péter, az Egyház látható feje, kifejtette a közösség előtt: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”.(ApCsel 6,2) Ekkor rendelte el, hogy a közösség válasszon hét fiatal férfit, akikre ezt az asztalszolgálatot, szegénygondozást, és az oltárszolgálat egy részét is rábízták, tehát szerpappá szentelték őket kézrátétellel. (6,3-6) Ez a szolgálat nagy megtiszteltetés volt a püspökök és a papok mellett. Az első diakónusok közül adta Isten az Egyház első vértanúját, Istvánt. Az újabb időben csak mint a papság elnyerésének egyik fontos lépcsőfoka volt. A II. Vatikáni zsinat azonban úgy rendelkezett, hogy önálló papi fokozatként is elnyerhető legyen, és a papok számának vészes csökkenésekor segítsék a plébánosokat mind az oltárszolgálatban, mind a hitoktatásban, a temetésben, az esketésben. Maradtak tehát a krisztusi szolgálat emlékei. Még a bíborosi kollégiumban is vannak heten: bíboros-diákónusok. Jelek ott is.
2013.09.10. Kedd
A diakónus: a szolgáló Krisztus jele
Jézus nem szentelt, a Szentírásban nincs jele, hogy rendelt volna a későbbi időknek diakónusokat. Tény, hogy az apostoli idő kezdetén maguk az apostolok szolgáltatták ki nemcsak az Isten természetfeletti ajándékait, a szentségi kegyelmeket, hanem az Úr mindennapi természetes ajándékait is, az ebédet. „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”. (Jn 13,12-15) A lábmosás az akkori háztartásokban a rabszolgák dolga volt. Ők természetesen nemcsak ezzel szolgáltak, hanem mindenféle más dologgal. Az apostolok tehát ezt a krisztusi parancsot gyakorolták szorgalmasan, amíg a közösség száma nem nőtt nagyra. Akkor azonban Péter, az Egyház látható feje, kifejtette a közösség előtt: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”.(ApCsel 6,2) Ekkor rendelte el, hogy a közösség válasszon hét fiatal férfit, akikre ezt az asztalszolgálatot, szegénygondozást, és az oltárszolgálat egy részét is rábízták, tehát szerpappá szentelték őket kézrátétellel. (6,3-6) Ez a szolgálat nagy megtiszteltetés volt a püspökök és a papok mellett. Az első diakónusok közül adta Isten az Egyház első vértanúját, Istvánt. Az újabb időben csak mint a papság elnyerésének egyik fontos lépcsőfoka volt. A II. Vatikáni zsinat azonban úgy rendelkezett, hogy önálló papi fokozatként is elnyerhető legyen, és a papok számának vészes csökkenésekor segítsék a plébánosokat mind az oltárszolgálatban, mind a hitoktatásban, a temetésben, az esketésben. Maradtak tehát a krisztusi szolgálat emlékei. Még a bíborosi kollégiumban is vannak heten: bíboros-diákónusok. Jelek ott is.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése