Húsvét hatodik hetének szombatja

Húsvét hatodik hetének szombatja

Caracciolo Szent Ferenc hitvalló szerzetes emléknapja

Szűz Mária első szombati emlékezete

Isten megváltott népe vagytok,

Hirdessétek annak dicsőségét,

Aki a sötétségből meghívott

Csodálatos világosságba, alleluja.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, alakítsd lelkünket a jó cselekedetek által. Add, hogy mindig a jobbat válasszuk, és lelkünkben egészen átéljük húsvét szent titkát. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Petite, et accipietis, ut gaudium vestrum sit plenum.”

(János 16, 24b.)

„Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen!” Folytatja búcsúbeszédét a mi Urunk, Jézus Krisztus, nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán tanítványai számára. A mai evangéliumi szakaszt a názáreti Mester a jól ismert megerősítő ismétléssel kezdi jelezve számunkra, hogy ami ezután következik mondandójában annak igen nagy jelentősége van. És hiába kétezer évnyi idő, hiába annyi fájdalom, könny és vér, amely azóta, hogy az emberi világot átjárta, mégis oly kevesen jegyezték meg ezeket a fontos szavakat. A sötétnek mondott középkorban érdekes, hogy sokkal többen tartották be Jézus Krisztus tanítását, szavait, mint a mai modernnek nevezett korban. Azt a kort nevezzük ma sötét középkornak, amelyben a hit fáklyája világított nagyon sok emberben, nem a ma jól ismert önzés, gőgősség lámpája. Mit is mondott Jézus Krisztus, Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattuk meg ma: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” Testvéreim a mai modern korban már ott tartunk, hogy az emberek lealacsonyítónak a kérést. Gyermetegnek vélik a kérőimát! Egyszerűen leszoktak az emberek a kérésről, miért is kérnének, amikor a hírközlési eszközökön keresztül azt súlykolják beléjük, hogy megkaphattok mindent, megszerezhettek mindent, amit csak szemetek és szátok megkíván, nem kell más hozzá csak pénz, pénz és harmadszor is pénz. Ennyi pénzt nem is kell birtokolni, megvehetünk mindent hitelre, ez nem probléma. A gond akkor kezdődik amikor elveszítjük munkánkat, vagy csökken a fizetésünk, vagy növekednek a létfenntartás költségei, mert akkor bizony a hiteleket nem tudjuk fizetni, és azt tehetnek velünk, akik a hitelt adták, amit akarnak. Kik ezek a hitelezők, kik ezek, akik szerint nem kell kérni, csak vásárolni? Ugyan az a nép, ugyan az a szellemiség, amely már több ezer éve kínozza az emberiséget. A kiválasztott nép! Az az Isten által kiválasztott nép, aki gőgősségében, önzésében mindent magáénak akar hatalmat, vagyont, embereket, mert úgy vélik, hogy ők egyenrangúak az Istennel. Jézus Krisztus azonban egyértelműsítette velük szemben elképzelését és egyszerűen kiseperte őket a Jeruzsálemi templom udvaráról, mondván: Ne tegyétek piactérré az Isten házát. Mi is az Isten háza? Minden keresztény katolikus hívő emberben a lelke az Isten háza, amelyben a Szentlélek erejével és fényével ott lakik a Mindenható Atya, ha azt tesszük, amit Egyszülött, értünk feláldozott Fia tanított nekünk. Már pedig Testvéreim, ha Ő azt mondta, hogy kérjetek és kaptok, zörgessetek és beengednek benneteket, szeressetek, és akkor benneteket szeretnek, akkor az így is van, akkor azt így is kell értenünk, és így is kell tennünk! Nyilvánvalóan nem új autót, nem új aranyláncot kell kértünk tőle, mert azt minden bizonnyal nem fogja teljesíteni, mert az ilyen kérések a zsidó liberális oligarchia kérése, nekünk egyszerűbb dolgokat kell kérnünk és akkor azokat biztosan meg is adja nekünk. Nem azt kell kérnünk, hogy hárítson el utunkból, életünkből minden nehézséget, minden fájdalmat, mindent könnyet és verejtéket. Nem! Nekünk azt kell kérnünk, hogy Jézus Krisztus útján tudjunk haladni, egyszerűségben, szeretetben, hitben. A folytatásban ezeket mondja: „Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.” Mit is jelent ez, hogy semmi fohász nem szállt fel az Istenhez? El tudjuk képzelni, hogy egy nép, adott esetben az önérzetes zsidó nép a római fogság, elnyomás alatt nem akart kérni semmit attól Istentől, aki őket kiválasztotta? Bizony ez elképzelhetetlen. Kértek ők, de csak olyat, amit Isten nem teljesíthetett. Ők nem szolgálni akarták Istent, hanem Istenné akartak válni a többi nép, a pogányok fölött, és nemcsak lelkileg akartak uralkodni rajtuk, hanem anyagilag is. Nem véletlenül sújtotta Isten annyi szenvedéssel őket, a lázadókat, akik megölték Egyszülött Fiát! Nem véletlenül tette őket hazátlanná, földönfutóvá a világon szétszórva. Volt idő, amikor jómagam is zsidó módjára új autót, új nyaralást, újabbnál-újabb technikai eszközöket akartam birtokolni és ehhez akartam Isten közreműködését. Közreműködött is Isten, meg is hallgatta kéréseimet, de nem úgy teljesítette azokat, ahogy én szerettem volna, hanem úgy, ahogy az szerinte nekem a legjobb volt. Így ma már nem kérek ilyen dolgokat, nem megyek szembe Isten akaratával, hanem csak azt kérem, hogy azt tegye meg velem, hogy csak az történjen meg velem, amit ő jónak lát, legyen az számomra jó, vagy rossz. Testvéreim az ember, ha kanyar jön az úton nem mindig lát előre a kanyaron túlra. Így van az ember tulajdonképpen az életében is, nem mindig láttunk a kanyaron túlra, előre heteket, hónapokat. Életünk bármennyire is úgy gondoljuk, hogy mi irányítjuk, Isten kezében van. Ha életünket egy vitorláshoz hasonlítjuk az élet óceánján, akkor ott Isten a szél, amelyről nem tudjuk, honnét fúj, és merre tart. Ez a szél tereli hajónkat napról-napra egyre tovább annak a kikötőnek az irányába, amelyet mennyországnak hívunk. Persze vannak hajók, akik horgonyt vetnek, és széllel szemben is megpróbálnak hajózni, de ők sosem érik el azt a kikötőt, amely mindig előttünk van, és sosem mögöttünk. Ezt a szelet kérjük a magunk, a családunk, az egyházközségünk számára, de ma leginkább annak a hat fiatalnak a számára, aki elsőáldozásához fog a holnapi napon járulni. Nagy nap lesz ez az ő kis életükben, mert először életükben átszállnak saját hajójukba, a szüleikéből, és tudatosan vállalva az élet óceánján való utazást immár saját hitéletük kormányosaivá válnak. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus többször beszélt a kérőimáról, s arról is, hogy az ő nevében kell kérni a Mennyei Atyát. Ne feledkezzünk el hát erről főleg ebben a hónapban, amelyet Jézus Szent Szívének szentel a Katolikus Egyház. Nem véletlen tehát, hogy Szent János apostol, evangélista, a legkedvesebb tanítvány erre a helyre, ide helyezi ezt a buzdítást, hiszen Jézus Krisztus az Atyához megy, hogy közbenjárónk legyen. Mi magyarok holnap ünnepeljük Urunk Mennybemenetelét, számunkra holnap lesz áldozócsütörtök. Ezt az ünnepet teszi még szebbé, még emlékezetesebbé a hat hófehérbe öltözött gyermek, akik ma elvégezték első gyónásukat, és nem csak ruhájukban öltöztek fehérbe, hanem életükben először a lelküket is fehérbe öltöztették. Jézus Krisztus látja fehérbe öltözött gyermekeinket és hírt ad róluk a Mennyei Atyának, akinek tekintete mindvégig rajtuk lesz, őrangyalt rendel melléjük, hogy hajójuk elkerülje a zátonyos vizeket. Emlékszem még azokra az évekre, amikor tizenhatan is elsőáldoztak, és emiatt kicsit szomorú a szívem, pedig abban az időben nem tetszéssel fogadták az elsőáldozókat, de még a szüleiket sem és mégis sokan vállalták ezt fel gyermekeik lelke üdvéért. Ma, amikor ennek már nincs akadálya, akkor ma a szülök egyre kevesebbet törődnek gyermekeik lelkével. A televízió, a média önzésre, gőgösségre tanítja az embereket, és tudat alatt kiragadja őket a közösségekből, mert egyénenként könnyebben befolyásolhatók, könnyebben rabságba taszíthatók. Ez folyik ma a liberális világszemlélet szabadelvűsége mögött: mindent a testnek, semmit a léleknek. Ma azonban mi keresztény katolikus hívek a hat fiatallal együtt hangosan ellene mondunk a gonosznak és minden csábításának. Kérőimánkban kérjünk erőt Jézus Krisztustól, aki Atyjához tér, hogy le tudjuk küzdeni a szekularizált világ kísértéseit. A keresztény életünkben nagy megnyugvást jelent az a biztos tudat, hogy Jézus Krisztus földi érdemeivel és szeretetével van a mennyei szentélyben. Azért eszközli ki számunkra a meghallgatást, hogy örömünk teljes legyen, nem emberi módon az anyagi test kívánságai szerint, hanem mennyei módon a lelkünk teljessége és szabadsága szerint. Egyúttal arról is végérvényesen biztosít bennünket, hogy az Atya végtelenül szeret minket, bűneinkkel és jótetteinkkel egyetemben. Feltétele csupán, hogy mi is szeressünk, és mindig a jóra törekedjünk, a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat kerüljük, ahogyan azt első gyónásukban a hat fiatal is megfogadta ma a Mennyei Atyának. Nekik is tudniuk kell, és minden felnőtt keresztény katolikus hívőnek, hogy a hit, hogy a vallás tehát nemcsak törvényeket, szabályokat és kötelességeket szab elénk, hanem olyan biztosítékokat is, amelyek az életünk végleges megoldásához, kikötőjének biztos eléréséhez vezetnek, s így már itt a földi életünkben a teljes mennyei öröm forrásához juttatnak bennünket.

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének péntekje

Húsvét hatodik hetének péntekje

Ugandai Szent Vértanúk emléknapja

Első péntek emlékezete

Ezek a szentek,

Akik a Bárány véréhez hűségesek maradtak a győzelemig,

Szeretetükben mindent feledni tudtak a halálig,

Ezért Krisztus örök királyi méltóságában részesültek.

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te a vértanúk kiömlő vérét keresztényeket termő magvetéssé tetted. Adj mindenkor bőséges aratást Egyházad szántóföldjén, amelyet Lwanga Szent Károly és társai vérük hullásával öntöztek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos autem contristabimini, sed tristitia vestra vertetur in gaudium.”

(János 16, 20b.)

„Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” Mondja tanítványainak a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédében, azért, hogy felkészítse őket arra az időre, amely nagyon hamar eljön, hamarabb is, mint azt sejtenék. Ilyenkor mindig egy mondás jut az eszembe, amit juhászok szoktak mondogatni: A jó idő után mindig rossz jön, de a rossz idő után ismét ki fog sütni a nap. Így volt két ezer évvel ezelőtt is nagycsütörtök este, amikor az utolsó vacsora, a szentmise megalapításakor a názáreti Mester szentbeszédében elmondott apostolainak. Három nagyon boldog, szinte már mennyei évet tölthettek el a tanítványok a Mester társaságában, közvetlen közelében. Ezekben az időkben bizony úgy gondolhatták, hogy ez az érzés, ez az öröm már sohasem fog elmúlni, soha sem fog rosszabbra fordulni, sőt inkább napról-napra fokozódni fog egészen addig, amíg eljön a Mennyei Jeruzsálem ide a földre. Nem is gondolták rosszul a tanítványok ott az utolsó vacsora termében, hiszen a kenyértörésben és a boráldozatban a csúcspontjához érkezett a három év munkája, a három év minden nehézségekkel, viszontagságokkal teli útja. Egyetlen baljóslatú felhő kúszott lassan, de feltartóztathatatlanul ennek a boldogságnak az egére. Júdás apostol távozása, a názáreti Mester sokat sejtető szavai az árulásról már ott motoszkált elméjük horizontján és észrevétlenül lopódzott be minden zsigerükbe. Felhőtlen örömükbe már ott lappangott a félelemmel teli bizsergés, amely időnként végig futott rajtuk hajuk szálától a talpukig. Érezték, hogy a csúcson vannak, de nem látták, hogy van-e tovább út, ha viszont lepillantottak félelmetes, sötét szakadék tátongott alattuk, amelytől minden ember lába önkéntelenül is megremeg. Minden bizonnyal Testvéreim élte már át mindenki köztetek ezt az érzést, és amikor a boldogság után villámcsapásként megérkezett a baj, akkor mindig eszetekbe jutott, hogy milyen jó érzés is volt a csúcson lenni, és milyen rossz leesni onnan, mintha az egész addig felépített világ dőlt volna össze, és romjai alatt ott fekszünk mi magunk összetörve, egyedül árván. Ennek az érzésnek a gyógyítására mondja el búcsúbeszédét Jézus Krisztus. Ő ugyanis emberi mivoltával átéli velünk a csúcsra jutást, de ott van velünk, amikor a mélybe zuhanunk, és félelem reszketése uralja el testünket-lelkünket. Azt mondja: Nem hagylak árván titeket! Ne felejtsétek el soha Testvéreim, hogy Ő sohasem hagy magára bennünket egy pillanatra sem, sőt leginkább akkor nem, amikor a mélybe zuhantunk. Abban már nem vagyok biztos, hogy a csúcson is velünk van-e, ha csak az nem az Ő akarata, de sokszor a mi földi életünkben akarjuk a csúcsokat döngetni és ez legtöbbször nem az Ő, hanem az ördög akarata. Emlékezzünk csak rá, miként kísértette meg őt is a sátán, hogyan ígérte neki az egész világot, hogyan vitte fel a csúcsra, majd hogyan hagyta magára, amikor kísértése kudarcba fulladt. Vagy emlékezzünk a paradicsomi ősidőkre, amely az emberi élet csúcsa lehetett volna, de a sátán megkísértette Évát és Ádámot, istenséget ígért nekik, és helyette a bűn mocsarát kaptuk meg örök életünkre. A keresztényi élet, amelyet mi magunk választottunk, illetve először a szüleink választottak nekünk szabadulás ebből a mocsárból és a csúcs felé vezető út első állomása. A csúcsot azonban nem földi életünkben, hanem földi életünk halálában érjük majd el, hogy lelkünk felszabadulva a test fogságából olyan magaslatra juthasson, amelyet a test elképzelni sem tud, mert onnan úgyis csak lezuhanna. Ezt átgondolva eszünkbe juthat, hogy milyen nehéz is a mi földi életünk. Ez azonban csak akkor nehéz, ha a test, ha az a anyagi világ örömeit, csúcsait keressük és közben megfeledkezünk lelkünkről, amelynek halálon túli csúcsra jutása földi életünk tétje. E gondolatok között hánykódhattak az apostolok is az első szentmise alkalmával. Jézus Krisztus azonban gondol az apostolok és a kései utódaik, a mi megnyugtatásunkra is. Szenvedése és kereszthalála idején majd gyötrődnek, jajveszékelnek és sírnak, hiszen úgy látják, hogy minden addigi reményük, amelyet felépítettek magukban összedőlt, elveszett. Fájdalmukat súlyosbítja az, hogy a világ, a hitetlen vezető emberek, gúnyosan éreztetik evilági fölényüket velünk hívő emberekkel szemben. Jézus Krisztus hasonlatát Szent János apostol fontosnak tartotta kiemelni – a szülőasszony fájdalmáról és öröméről – bár az apostolok mindezt csak Húsvét után érthették meg. Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk az a hatalmas nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy Húsvét után lehetünk, hogy nekünk csak fel kell fedeznünk ezeket a titkokat, amelyeket a tanítványoknak meg kellet élniük. Mindannyiunk lelki szemei előtt ott a kép a szülő asszony görcsösen markolászó ujjairól, verejtékben úszó testéről, összeszorított fogairól. De látjuk néhány pillanattal később azt is, hogy amikor mellére fektetik a megszületett életet és az felsír, vele együtt felsír az anya is, de már nem fájdalmában, hanem mérhetetlen örömében, mert egy új semmihez nem fogható életet adott a világnak, amelyre nem volt képes más, mint maga az Isten. A gyermek születésekor együtt szenved az édesanyával, de aztán együtt is örül, amikor először mondja mama, amikor először teszi meg bizonytalan lépéseit édesanyja karjai felé. Erre mondja az utolsó vacsorán Jézus Krisztus: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Testvéreim! Minden örömhöz szomorúságon keresztül lehet eljutni, ahogyan a mennyországba is a földi élet szomorúságain, viszontagságain keresztül vezet az út. És nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy milyen jó is azoknak a gazdagoknak, gondtalanul élőknek, mert itt és ott is jólétben részesülnek. Nem! Aki a földi életében nem képes szülő asszonnyá változni, nem képes a fájdalomtól kifehéredett ujjakkal, összeszorított fogakkal, verejtékező testtel megküzdeni az örömért, az Testvéreim nem fog halála után a mennybe kerülni. Egyik példabeszédében maga Jézus Krisztus is utal erre. Ez a példabeszéd a gazdag ember és a szegény Lázár esete, melyet minden bizonnyal mindannyian jól ismerünk. Nem születik Testvéreim semmi jó, csak szenvedés árán, gyakran kell hozzá könny, verejték, olykor vér is. Bizonyítja mindezt a magyar történelem minden évszázada, minden viszontagsága, és amikor megéljük ezeket a viszontagságokat saját életünkben, legyen vigaszunk Jézus Krisztus búcsúbeszéde, legyen vigaszunk Szent Pió atya szava: A magyarok közül valami nagy fog születni. Ez a kép az egyedül, amely alkalmazható egész életünkre, és az örök boldogságra is. A párhuzam nem felismerhetetlen, hiszen ma is éljük minden nap. Hatvan évnyi szenvedés volt a Magyarok életében az elmúlt században, és amikor a rendszerváltás lehetőségéhez jutottunk azt hittük, hogy ekkor már csak a szülés utáni öröm következhet és a gyermek, amelyet világra hoztunk az örömöt jelenti ennek fáradt, de kitartó népnek. Csakhogy Testvéreim tévedtünk! Tévedtünk, mert a szülésnek a fájdalom, a verejték, a könny, a vér nélküli módját választottuk! Miért? Mert nem ért véget a rendszerváltáskor a szenvedés, mert nem történt változás, csak elnyomóink cseréltek szerepet. Engedtek egy kicsit, de a liberalizmus, a szabadelvűség vezetésével becsaptak bennünket és talán még a kommunizmusnál is nagyobb bilincsekbe verték az országot, a népet. Higgyétek el Testvéreim, s leginkább ti szülés előtt álló fiatalasszonyok, hazánk reménységei, higgyétek el, hogy annak az anyának nem lesz öröme a gyermekében, aki altatásban, fájdalom nélkül akarja gyermekét világra hozni! Kín kell, verejték, könny, e leginkább vér! Mert vér nélkül nincs új élet, csak további további fájdalom és becsapottság, szolgaság. A megpróbáltatásokat türelemmel kell tudnunk elviselni, mert nekünk mindig az örök jutalomra kell gondolnunk. Bízom abban, hogy vár még a magyarokra a valódi szülés fájdalma, könnye, verejtéke, és a feláldozott vérből, majd valóban egy új gyermek születik, amely örömében és nem bánatában sír fel az édesanya kebelén. Most még jegyezzük meg Jézus Krisztus szavait: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.”

Imádkozzunk:

Szentségi lakomádban részesülve, Istenünk, megünnepeltük szent vértanúidnak a halálon szerzett győzelmét. Add, hogy amint nekik erőt adtál a kínok elviselésére, erősíts meg minket is az élet nehézségei között hitben és szeretetben. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének csütörtökje

Hívom a családokat 2011-6.

Hívom a családokat a Család évében – 2011 júniusában

Bíró László püspök levele

2011. 06. 01. 11:28

Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Virágdíszbe öltözött templom, orgonazúgás, hófehér menyasszonyi ruha, egyedülálló élmény a menyasszonynak, a vőlegénynek és az egész násznépnek; ezt nem lehet kihagyni, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie – mondják sokan, mert érzik, hogy a templomi esküvő nem csupán egy szertartás, egy a sok lehetséges ünnepi esemény közül, hanem van valami „földöntúli” tartalma is, mert valami megváltozik általa. De hát mi is történik ott, a templomban, az oltár előtt? Gyakori vélekedés: az is csak egy ceremónia, egy új papír. Pedig a templomi esküvő a házasság szentsége kiszolgáltatásának első pillanata, hogy azután ez a szentség-kiszolgáltatás egy életen át megszakítás nélkül folytatódjék. A házasság szentségének kiszolgáltatója ugyanis nem a pap, hanem a férfi és a nő, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák egymásnak, jellé teszik önmagukat, annak jelévé, hogy Isten mennyire szereti az embert.

A házasságnak maga Isten a szerzője, mert Isten a férfi és a nő szívébe oltotta a vágyat, hogy valakinek magát elajándékozva kiegészüljön, „és ketten egy testté legyenek” (Ter 2 24). Ezért Isten megáldja a házastársi szeretetet, és az emberpárt bevonja teremtő művébe. Isten kimondta rájuk a maga IGEN-jét, egymásnak rendelte őket. Amikor pedig a menyasszony és a vőlegény az oltár előtt kimondja egymásra az IGEN-t, Isten akaratát teljesítik. És történjék most már bármi, Isten az IGEN-t soha vissza nem vonja, áldása végleges. A szentségi házasság tehát nem csak addig létezik, és addig köti a feleket egymáshoz, ameddig a szerelem nagy lángon lobog, vagy ameddig ők ketten jól érzik magukat együtt.

Idézzétek fel érzelmeiteket esküvőtök pillanatában! Mi tette számotokra nyilvánvalóvá, hogy Isten IGEN-t mondott rátok?

Isten kölcsönös önátadásra hívja a házasságban élőket. Ez a teljes és kölcsönös önátadás, a „felette nagy titok” (l. Ef 5, 32), maga a szentség. Tehát a házasság szentsége alapvetően az adás szentsége. Valahányszor egy házasság meg akar újulni, a házasság ezen alapvető vonásában kell megújulnia: ismét kész vagyok önmagamat maradéktalanul odaajándékozni a másiknak, ismét kész vagyok maradéktalanul az ő boldogsága lenni. A keresztény házastársak sajátos ajándékokkal, kegyelmekkel rendelkeznek, ezek erejével segítik egymást a házaséletben, a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki „velük marad” a házasság nehéz perceiben is, amikor „esteledik”, és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.

Korunkban a szeretet sokak számára „énközpontúvá” vált, a szeretet minőségét azon mérik le, hogy 'engem boldoggá tesz-e, vagy sem'. Jézus a házasság szentségében élőket a „teközpontú” szeretet gyakorlására hívja meg: Add életedet a másikért! Önmagát állítja elénk például: „ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34) Önmagáról pedig így vall: „az életemet … Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól.” (Jn 10,18) A szentség erejében válik képessé az ember a mind önzetlenebb szeretetre és a legteljesebb kibontakozásra.

Vannak, akik úgy vélik, hogy az egyházi esküvő az ember szabadságának egy újabb korlátozása. Mit tapasztalsz: hogyan tágította ki szabadságod korlátait szentségi házasságod?

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy a férfi és a nő kegyelmi közösségben marad Krisztussal. A szentség a maga teljességében gyümölcsözően csak azok számára tud jelen lenni, akik valóban egyek Vele, akik nemcsak mellette, külső szemlélőként, hanem Vele eleven közösségben élnek, azaz „úgy szeretik egymást, ahogy Ő szeret minket.”

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy személyes szeretettel fordulunk egymás felé. Jézus önmagát adta értünk, semmit sem tartva meg magából önmagának. A mai ember személy-tudatát felülmúlja individuum-tudata, és ezt befedi biológiai lény-tudata. Az individuális kapcsolatban az ember csak a felszínen találkozik a másikkal, úgy, ahogy a tárgyak érintkeznek egymással, ahogy két biliárdgolyó ütközik, ahogy az autóbuszon két ember válla összekoccan. Sok kortársunk a házasságban is individuálisan éli meg kapcsolatát, ezért tud olyan könnyedén elválni. A személyes kapcsolatban az ember részt vesz a másik életében. „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) A személyes kapcsolatban állók kölcsönösen lakást vesznek egymásban, mennél inkább szereti az egyik a másikat, annál inkább egymásban léteznek, így mindegyikük nagyobb mozgásteret nyer. Sohase feledjük személy voltunkat, sohase érjük be puszta biológiai együttléttel! A csak a biológia síkján mozgó házasságban könnyen megszületik az elv: ma veled, holnap vele; a megfogant élet az abortusz áldozatává válik, hisz az csak egy biológiai aktus nem kívánt mellékterméke, amelyet biológiai úton el lehet távolítani. Korunk egyik veszélye, hogy az ember önmagát biológiai lénnyé fokozza le, vagyis megfosztja önmagát transzcendens távlataitól, ami egyszerre hat ki személyes kapcsolataira, szexualitására és az élethez való viszonyára.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy megelőzően szeretünk. Krisztus már akkor is szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk. A házasság és a család élete akkor erős, ha leggyengébb tagjában is él a megelőző szeretet. Jézus a Tóbiás könyvéből származó ószövetségi „amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, te se tedd” elvvel szemben az újszövetségi „amit akarsz, hogy neked tegyenek, te is tedd”-et állítja elénk. Az ószövetségi tézist követők életében stagnál a szeretet, nincs kezdeményezés, nem bántjuk egymást, és elvárjuk, hogy a másik se bántson minket. A jézusi tézis a szeretet szüntelen növekedésével ajándékoz meg. Ha a másiknak nincs is ereje a kezdeményezésre, én mindig kezdeményezhetek szeretettel, megbocsátással, lemondással, adakozással, áldozatvállalással, és így szüntelenül adott a szeretet növekedésének lehetősége.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy nem szűnik meg a kommunikáció a házasságban és a családban. A szentháromságos Isten közössége szüntelen kommunikáció. Olyannyira az, hogy háromságos egy Istenről beszélünk. A házasság szentsége teremtette egységet mind a házasságban élők, mind a család, mind pedig a külvilág akkor fogja megtapasztalni, ha a szeretet eleven kommunikációja él a férj és feleség között. Az a szeretet, amelyet nem kommunikálnak, nincs.

Beszéljétek meg családi, rokoni, baráti körben: mi segít a személyes szeretet megélésében? Hogyan tudjátok a mindennapokban megőrizni a szeretet kommunikációjának elevenségét?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Húsvét hatodik hetének szerdája

Húsvét hatodik hetének szerdája

Római Szent Jusztinusz vértanú emléknapja

Munkás Szent József emlékezete

Haszontalan beszéddel áltattak a semmirekellők,

Ami törvényed ellen való,

Én azonban rólad beszéltem a királyok előtt,

És nem szégyenültem meg soha.

Könyörögjünk!

Istenünk, te Szent Jusztinusz vértanút arra tanítottad, hogy a világ szemében botrányt jelentő keresztet vállalja, és így Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére eljusson. Közbenjárására enged, hogy a tévedések veszélyeit legyőzve erősek maradjunk a hitben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Adhuc multa habeo vobis dicere, sed non potestis portare modo.”

(János 16, 12.)

„Még sok mondani valóm volna nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Állapítja meg búcsúbeszédének vége felé a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében apostolairól, akiken végig tekintve bizony nem volt biztos abban, hogy a terv, amelyet a Mennyei Atya megalkotott működni fog ezekkel a tanítványokkal. Elég volt végig pillantania az asztalnál ülő tizenegyen, és tekintetükben láthatta a bizonytalanságot, a hitetlenséget, a tanácstalanságot. Láthatta, hogy nélküle ez a nyáj mennyire gyenge, mennyire kiszolgáltatott. Mégis tudta, hogy az ő ideje mindenképpen lejárt, háromévnyi küldetést kapott, többet nem. Az elkövetkezendő napokban az élet próbára fogja tenni ezeket az embereket és akkor majd eldől, hogy jól választott-e tanítványokat, hogy jól képezte-e ki őket arra az időre, amikor nélküle kell, majd a világban boldogulniuk. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása előtt ugyanis a tanítványok sem tudták az Isten országáról szóló tanítást megérteni annak igazi valójában, sőt Jézus Krisztus igazi kilétét sem voltak képesek úgy felfogni, ahogy az valójában megvalósult. Mindenkinek, minden tanítványnak más és más volt az elképzelése még ekkor is személyéről, küldetéséről, tanításáról. Később a Szentlélek irányadó ereje nélkül nem is tudtak volna igazán közös nevezőre jutni szinte egyetlen fontos kérdésben sem, már pedig e nélkül képtelenség lett volna nem hogy egy Egyházat, de még egy még egy közösséget sem alapítani. A mai Szent Jánosi evangéliumi szakaszban pontosan ezért beszél nekik az eljövendő megvilágosításról, amelyet majd a Szentlélek fog megadni nekik, ahhoz, hogy megtalálhassák a helyes utat, a helyes irányt és a helyes gondolatokat. Ezért is kezdi azzal a mai szakaszt a názáreti Mester azzal, hogy „még sok mondanivalóm volna nektek,”. Nehéz szinte lehetetlen olyan tömören és velősen összefoglalni a tudnivalókat számukra, hogy abból világosan kiérződjön az a lényeg, amelyre szükségük van. A dolgot még az is bonyolítja, hogy az ő tanításán kívül igen nagyszükség van az ószövetségi tanítás minden sorára is, ha valóban a Mennyei Atya emberrel kapcsolatos mondanivalóját, akarja összefoglalni. Később ezért született meg a mai Biblia, amely összefoglalja, egy hatalmas könyvbe sűríti azt a tudást, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy életünket a helyes irányba tudjuk kormányozni. Mindezek ellenére még ez a mű is olyan monumentális lett, hogy képtelenség egyszeri elolvasással az összes tudást, következtetést abból levonni. Akár hányszor olvassuk el a Szentírás szövegeit mindig új és újabb dolgokat fedezünk fel benne, mindig új és újabb megvilágításban látjuk meg az Ember és az Isten viszonyát. A szentírás nem csak hatalmas tudást fog át, hanem hatalmas időt is, amely során látszólag egy nép történetét ismerheti meg a hívő ember, valójában azonban az összes nép, az egész emberiség múltját, jelenét és jövőjét láthatjuk meg az Isteni szellem fényében. Egész emberi életünk kevésnek bizonyul ahhoz, hogy mindent megértsünk belőle, mégis törekednünk kell arra, hogy a Szentlélek segítségével naponta képesek legyünk levonatkoztatni az Írást mindennapi életünkre. Ha ezt képesek vagyunk életünkben elérni, akkor már mindent szellemi magaslatról leszünk képesek nézni, figyelni, és ekkor már végre megértjük, ahogy az apostolok is, hogy a Szentlélek Jézus Krisztus művét valósítja meg, teljesíti ki és ezzel dicsőíti meg őt. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus utal arra is, hogy ő egylényegű az Atyával, hiszen minden, ami az Atyáé, azaz övé is. Ebből kifolyólag tisztán kell látnunk, hogy ha a Szentlélek a Mennyei Atyától származik, akkor evidens, hogy tőle is. Az Atya tehát a Fiú és a Szentlélek elküldésével a Földre mutatja meg teljes valójában önmagát, tárul ki színről-színre az emberiség előtt. Ennek megértése, emberi értelemmel való felfogása nem könnyű vállalkozás, azt is mondhatnánk, hogy könnyebb doktori címet szerezni, mint a Szentháromságot valójában megismerni, annak titkait feltárni. Ezért is hívja fel az apostolok figyelmét arra, hogy: „de nem vagytok hozzá elég erősek.” Úgy gondolom nem csak ők nem elég erősek ehhez, hanem egyetlen ember sem elég erős, elég okos ennek befogadására. Tudniillik végig kell szenvednünk egy egész emberi életet, és egy kicsit meg is kell halnunk ahhoz, hogy valójában rálátásunk legyen ezeknek a dolgoknak a tudására. És még így sem mindig elég egy emberöltő ahhoz, hogy ismereten belülre kerüljünk, mert a legtöbb ember, úgy éli le életét, hogy elmegy ezek mellett az igazságok mellett, és úgy is hal meg, hogy a közelében sem kerül ezeknek a valódi földi dimenziókon túlra mutató tudásnak. Nekünk keresztény katolikus híveknek sem egyszerű ez a házifeladat. Hogy mégis mi kell hozzá? Tehetjük fel jogosan a kérdést. Rengeteg imádság, rengeteg szeretet, még ennél is több alázat és megaláztatás, amit valljuk be őszintén nem könnyű bennünk életben tartani. A hitről pedig még nem is beszéltünk. Az az egyetlen nagy szerencsénk, hogy ezt nem tudjuk magunktól megszerezni, ezt csak Isten adhatja meg nekünk, amikor látja, hogy arra méltók vagyunk, ahogy a Szentlelket is ugyan megígéri minden embernek, várják is azt nagyon sokan, de nem fog megérkezni csak annak az embernek a számára, aki méltó annak befogadására. Jézus Krisztus tanításának megismerésében és megértésében új korszak kezdődik a tanítványok számára a Szentlélek eljövetelével. Persze nemcsak az ő számukra, hanem rajtuk keresztül minden ember számára. Krisztusban szeretett Testvéreim! A Lélek vezet el bennünket majd a teljes igazságra - ahogyan erről az Úr beszél az utolsó vacsorán. Ahogyan Jézus Krisztus sem magától beszél, nem magától, a saját fantáziájára hagyatkozva beszél, hanem azt hirdeti, amit az Atyától hallott, ugyanígy a Szentlélek is. Mi sem magunktól beszélünk, agyalhatnánk szebbnél szebb mondatokon mindhiába, csupán értelmetlen gagyarászás lenne minden mondatunk a Szentlélek ereje, varázsa nélkül. S ahogyan Jézus Krisztus sem magától jött a földre, hanem az Atya küldte őt, hogy megváltsa az embereket, ugyanúgy a Szentlelket is a mennyei Atya küldi, hogy az idők végéig az Egyházzal maradjon és megszentelje a hívőket. Testvéreim mi emberek sem azért születünk erre a világra, mert mi elhatározzuk, hogy most igen is én meg akarok születni és akkor az úgy is lesz. Sőt még a szüleink akarata sem elegendő ahhoz, hogy az életünk valóra váljon, de még csak, ha ezek az akaratok összecsengenek még akkor sem az ember válik belőlünk, amit a szüleink akarnak, hanem amelyre a Szentlélek által, vagy anélkül mi magunk eltudunk jutni. Jézus Krisztus és a Szentlélek küldetése tehát ily módon szorosan összekapcsolódik, de nemcsak egymással, hanem velünk emberekkel is, a mi puszta létezésünkkel is. Jézus Krisztus az igazságot hirdeti nekünk, a Szentlélek pedig annak teljes
megértésében segít minket. Az igazság megismerésekor az a szándék vezet bennünket, hogy eljussunk a Jézus Krisztusban való hitre, aki maga az Igazság. A teljes igazság megismerése és a hit átalakítja életünket. Többé már nem élhetünk a bűnben, hanem Jézus Krisztus igazságából merítve az igazság tetteit kell cselekednünk életünk hátralévő részében. Erre a szintre kell eljutnunk, hogy befogadhassuk Jézus Krisztus mondanivalóját, és eléggé erősek lehessünk annak megértéséhez és életünkben való alkalmazásához.

Imádkozzunk:

Istenünk, a mennyei lakomában megerősödve, kérve kérünk, hogy szent Jusztinusz vértanú intelmeit követve ajándékaidért hálásak legyünk mindenkor. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Húsvét hatodik hetének keddje

Húsvét hatodik hetének hétfője

Húsvét hatodik vasárnapja

Húsvét hatodik vasárnapja

Konstantinápolyi Boldog András vértanú emléknapja

A tömegkommunikáció világnapja

Ujjongó szóval hirdessétek, hogy mindenki hallja,

Hirdessétek mindenütt a földön:

Megváltotta az Úr az ő népét,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, add, hogy odaadó buzgósággal ünnepeljük Urunk feltámadásának örömnapjait. Engedd, hogy cselekedeteinkkel mindenkor életre váltsuk, amit az emlékezéssel felidézünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non relinquam vos orphanos : veniam ad vos.”

(János 14, 18.)

„Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok.” Mondja biztatásul a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán tanítványainak, hogy felkészítse őket arra az időre, amely hamarosan elérkezik, és ő többé fizikailag nem lesz már úgy köztük, mint eddig. Ez a biztatás akkor azon az estén a tizenegy apostolnak hangzik el, így János evangélista is fültanúja volt ezeknek a szavaknak. Mi kétezer évvel később élő keresztény katolikus hívek nem lehettünk ugyan ott abban a jeruzsálemi teremben, de a szavak, amelyeket a názáreti Mester elmondott követőinek épp úgy szóltak nekünk is, mint nekik, hiszen fizikailag velünk sem lehetett kapcsolatban Jézus Krisztus. Mégis pontosan tudta, hogy lesznek követői, lesznek tanítványai ezer évekkel később is, akiknek épp úgy szükségük lesz ezekre a megerősítő szavakra, mint az akkor ott meglepetten, csodálkozva, sőt értetlenkedve ülő apostolainak. Az egyházi liturgiában igen mozgalmas napok és hetek következnek. Szebbnél-szebb ünnepek fogják előkészíteni a pünkösd, közelgő ünnepét, hogy a Szentlélek lángnyelvei újfent lelkünkbe találjanak lakóhelyet. Gondoljunk csak arra Testvéreim, hogy mai is mennyi mindent ünneplünk, mennyi mindenről kell megemlékeznünk. A polgári világban a gyermekek napján ünneplik szerte az egész világon, azokét a gyermekekét, akiket engedtek szüleik, orvosaik megszületni. Nem ünneplik azonban azokat, akiket megszületni sem engedtek, mi azonban a mai napon gondoljunk azokra a gyermekekre is, akiket az abortusz szelleme gyilkolt meg. A hősök napját is ünnepli a polgári világ, azokét a hősökét, akik életüket áldozták eszmékért, ideológiákért, kormányokért, esztelen, önimádó emberekért, akik magukat Isten helyébe képzelték. Hősként haltak meg kivétel nélkül mind csúfnál csúfabb háborúkban, amelyek mindig mások érdekeit, gonoszságait szolgálták. Mi azonban keresztény katolikus hívek ünnepeljük ma a közösségi kommunikáció világnapját is. Tudom, hogy így ez első hangzásra egyáltalán nem hangzik egyházias ünnepnek, de mégis igen fontos szerepet, helyet tölt be, vagy fog betölteni evangelizációs küldetésünkben. Tulajdonképpen, amikor ezt olvassuk, éppen ez a tömegkommunikációs evangelizáció valósul meg az internet segítségével. Nem könnyű, de úgy is mondhatnánk, hogy nagyon nehéz azt a konzervatívnak tartott Egyházat erre az útra terelni, amely néhány éve még nem is hallott ezekről az eszközökről, ezekről a lehetőségekről. A felgyorsult világban megváltoztak a tér és idő vonatkozásai, tagadhatnánk ezt, és görcsösen kapaszkodhatnánk a régi módszerekhez, de újra kell gondolnunk küldetésünket a mai világ fényében, különben az úgy robog el mellettünk, mint egy szuper expressz, és mire feleszmélnénk, már olyan őskövületek lennénk, mint a dinoszauruszok és csak kutatók beszélnének rólunk, hogy ilyenek is léteztek egykoron. Jó magam immár közel húsz éve használom a számítógépet és az internetet. A mai egyházi papság kilencven százaléka, koránál fogva teljesen idegenül áll a dologhoz, és mereven elutasítja használatát. Ezen változtatni kell, mert az emberek igénylik ezt a változást, és ha az emberek közelébe és mindennapjaiban ott akarunk maradni használnunk kell ezeket az eszközöket, különben templomaink üresen maradnak, kápolnáinkra lakatok kerülnek. A mai napra ezzel kapcsolatban XVI. Benedek pápa levelet írt a papsághoz és a hívekhez. Most idéznék ebből: „Szeretném arra hívni a keresztényeket, hogy bizalommal, tudatos és felelősségteljes kreativitással csatlakozzanak ahhoz a kapcsolati hálóhoz, amelyet a digitális kor lehetővé tett. Nem egyszerűen az ottani jelenlét iránti vágy kielégítéséért, hanem mert ez a háló szerves része az emberi életnek. A világháló hozzájárul az intellektuális és spirituális tudat új és összetettebb formáinak kifejlődéséhez és meggyőződéseink egymással való megosztásához. E téren is arra vagyunk hivatva, hogy hirdessük hitünket, hogy Krisztus Isten, az ember és a történelem Üdvözítője, az, akiben minden dolog eljut a beteljesülésére (vö. Ef 1,10). Az evangélium hirdetése a kommunikáció tiszteletteljes és diszkrét módját kívánja meg, amely ösztönzi a szívet és megmozgatja a tudatot. Ez a forma a feltámadt Jézus stílusára emlékeztet, amikor útitársul szegődött az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24, 13-35): közelsége által fokozatosan elvezette őket a titok megértésére, párbeszédet folytatott velük, tapintatosan megláttatta, ami a szívükben volt. Végső megközelítésül, az igazság – maga Krisztus – a teljes és valódi válasz az embernek a kapcsolat, a közösség és az értelem utáni vágyára. Ezeket a vágyakat tükrözi a közösségi hálókban való nagyarányú részvétel is. A hívők azzal, hogy tanúságot tesznek legmélyebb meggyőződéseikről, nagyban elősegítik, hogy a világháló ne váljon olyan eszközzé, amely kategóriákká alacsonyítja az embereket, érzelmileg manipulálni próbálja őket, vagy amely lehetővé teszi, hogy akinek hatalma van, kisajátítsa mások véleményét. Éppen ellenkezőleg, a keresztények bátorítanak mindenkit, hogy elevenen tartsák az ember örök kérdéseit, amelyek tanúsítják a természetfeletti iránti vágyát és a hiteles, méltó módon élhető életformák iránti vágyakozását. Éppen ez a sajátosan emberi, lelki törekvés az, amely az igazság és közösség iránti szomjunk mögött áll, és amely arra ösztönöz, hogy feddhetetlenül és becsületesen kommunikáljunk.” Eddig tartott az idézet, és ha megengeditek, most elmondom, hogy az én életemben mit jelent a digitális, virtuális kommunikáció. Az internet segítségével keresztény katolikus újságokat olvashatok anélkül, hogy meg kellene őket vásárolnom, hogy azért fákat vágjanak ki. Több internetes katolikus rádió adását hallgathatom élőben és felvételről is, ha éppen nekem nem alkalmas, azaz időpont. Minden szentmisét hallgathatók Budapestről, vagy az Egri Bazilikából, de rózsafüzért is imádkozhatom élőben az ország különböző pontjain imádkozó közösségekkel. Hitvallásokat hallgathatók és homíliákat. Örömmel tapasztalom, hogy az egyházközségek egyre nagyobb számban vannak jelen a hálón, ahol megismerhetem hétköznapjaikat és ünnepeiket is. Arról már nem is ejtenék szót, hogy a zsolozsmát is minden nap, minden imaórában, közösségben mondhatom a távolban imádkozókkal. Természetesen mindez nem helyettesíti a valódi részvételt az egyházközség életében, de erőt, tapasztalatot, gyakorlatot ad arra nézve, hogyan adjam tovább saját közösségemben ezeket az ismereteket. Azokban az időkben, amikor az egyszerű emberek korlátai némiképpen beszűkültek az internet kitörést ad ezek közül és nem érezzük úgy, hogy a világ magunkra hagyott bennünket, és anyagi javaik szűkössége miatt kikerültünk a világ vérkeringéséből. Mindenképpen úgy vélem ezen ismeretek alapján, hogy virtuális evangelizáció új lehetőségeket nyit meg, amelyekkel élnünk kell nem megfeledkezve arról, hogy a valódi világ mégis odakint van. Mégis Testvéreim úgy érzem, hogy aki ebben a virtuális világban képes eligazodni, az a hívő keresztény katolikus ember jobban meglátja és megérti Jézus Krisztus minden tanítását, mert ő is egyfajta virtuális világról hirdeti tanait. A mennyország és az odavezető út éppen ilyen virtuális, láthatatlan mégis létező dolog. Buzdítani tudok minden Testvéreimet kortól és nemtől függetlenül, hogy ne féljen bekapcsolódni ebbe a világba, ha lehetősége van rá, mert egy új közösségbe találja magát. Egy olyan közösségben, amely leginkább egy láthatatlan hajóhoz hasonlítható. Szent Ambrus püspök gondolatai pedig éppen erről a hajóról szólnak:

„Törve Hajónk sose lesz, mert Fája: Keresztjin a Krisztus őrt áll! Végibe kormányoz Úr-Atya, Lélek elől! Húz hat-hat evezőt révpart fele Tőle föledzett püspök-apostoli kar; és ama látnoki más ősi tizenkettő, meg a Négy Vén, s Négy Örök-ifjú [négy nagy próféta, négy evangélium]. Száll a világ-végig, nem merül, nem töretik... Zászlaja Krisztus: a Hír, az Irány, az Igazság. S Lelke vitorlát hajt! Óh örökégi Hajónk!”

Krisztusban Szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus mindig megtartotta minden ígéretét. Ezt a mait is megtartja: „Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok.” Várjuk hát eljövetelét az ő lelkületével, az ő szeretetével! Várjuk a jövő vasárnapi elsőáldozást is, amely során hat új fiatal végzi el első gyónását, járul először életében a Szentáldozáshoz, hogy magába fogadhassa a mi Urunk, Jézus Krisztus testét. Megígérte és el is jön számukra a következő vasárnapon. Mondjunk tehát minden szentségben igent az Istennek, mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepli az Egyházunk. Ha azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk magunkban a bérmálás kegyelmét. Ezzel a lelkülettel készüljünk a pünkösd ünnepére. És készüljünk egyházközségünk elkövetkezendő ünnepére is, az elsőáldozásra, mikor néhány kis testvérünk először találkozik majd a szentségi Jézussal. Imádkozzunk értük, hogy az elsőáldozás számukra egy kezdet legyen: a szentségi Jézussal való találkozások sora, akivel a Szentlélek által mindig találkozhatnak lélekben.

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentség kegyelmét, és az üdvösség kenyerének erejét áraszd szívünkbe. Krisztus a mi Urunk által.

Ámen!