A szívet kell követni,
mert a Jóisten beleírta, hogy mire gondolt – Interjú Lakatos Lászlóval
Lakatos László nyugalmazott görögkatolikus
lelkész június 14-én töltötte be 84. évét. Születésnapja alkalmából Polyákné
Tóth Nóra beszélgetett a lelkipásztorral.
A templom vagy a szeminárium környékén látva
őt, szembetűnő, hogy még járássegítőjével is igyekvő a mozgása.
Cselekedeteivel, szavaival mindig tettre kész. Korát meghazudtolja aktivitása a
papi szolgálatban és folyamatos szellemi munkája. A görögkatolikus egyháznak
oltár körüli szolgálatán túl számos írásával, fordításával is bizonyította
hűségét. Jelentős munkáját, az Ünnepi könyvet sokan és haszonnal
forgathatják, hiszen ebben a több mint húsz éve megjelent kötetben a bizánci
egyház liturgikus évének minden ünnepénél, a teológiai magyarázaton túl,
egy-egy ikon, imaszövegek, ősatyák szavai és megfontolandó gondolatok is
találhatók. Az Akathisztos könyv mindenféle „nem ülve végzett” imádság
fordítását tartalmazza. A Szentek virágoskertje című munkájában azokról
a szentekről, vértanúkról, főpapokról ír, akikről a görögkatolikus egyházi év
naponta megemlékezik. Reménységben gyászolunk címmel temetési beszédei
jelentek meg. Útravaló minden napra, Imádkozom szent templomodnál,
valamint további fordításai még kiadásra váró kéziratok, vagy kevés
példányszámban megjelent kiadványok. Tanításával sok növendéket indított már a
papi hivatás útjára. Közvetlen közelről élte meg a Görögkatolikus Egyház
történelmi pillanatait: püspökszenteléseket, templomépítéseket és
parókiabezárásokat, üldöztetést és bővülést. Volt parókus, levéltáros, püspöki
titkár, prefektus. Mindennapjait az imádság és alázat hatja át, ami talán a
legfontosabb papi erények közé tartozik.
– Meséljen származásáról, családjáról, gyerekkoráról!
Hol nőtt fel, kik a szülei? Melyek a legkedvesebb gyermekkori emlékei?
– 1934-ben születtem Tiszalökön. Édesapám, András
cipészmester, édesanyám, Eszter pedig háztartásbeli volt, mint egy egyszerű
falusi asszony. Édesapámnak jó keze volt, ezért az emberek keresték, volt
mindig munkája. Szegényen, egyszerűen éltünk, de édesapám munkájából minden
kikerült. Édesanyámnak a háztartásbeli teendőkhöz jó keze volt, szépen mindent
előkészített és kiparancsolt. Úgy emlékszem vissza, nálunk mindennap volt a leves
után még valamilyen második étel, akár galuska, akár valami más. Egyszerűen, de
nyugodtan éltünk. Utánam született még három kislány, akikből egy maradt meg.
Mint mentős nővér dolgozott, tíz évvel ezelőtt halt meg.
Két év óvoda után 1940-ben kezdtem az iskolát,
és egészen ’46-ig falusi iskolába jártam. Olyan különös élményre nem emlékszem,
legfeljebb arra, hogy a tanító nénink minden karácsonyra a falu kultúrházában
valamilyen előadást szervezett, és engem abban mindig szerepeltetett. Jó tanuló
voltam, már akkor megszerettem a könyveket, szívesen ministráltam. ’46-ban
bekerültem a debreceni piarista gimnáziumba mint ösztöndíjas, és két évet ott
tanultam az államosításig. Utána visszamentem a falusi iskolába, már ott
végeztem. Majd Nyíregyházán két gimnáziumba is kellett járnom, mert a
Vasvári-gimnáziumot, a régi „kiratot” (Királyi Katolikus Főgimnázium – a
szerk.) két év után megszüntették. Bennünket harmadik, negyedik
osztályban a Kossuth-gimnáziumba tettek. Ott érettségiztem.
– Hogyan és mikor fordult a Jóisten felé?
Hogyan nyert a papi szolgálatra meghívást?
– Ha szabad ezt mondanom, én mindig a
Jóisten felé fordultam. Szüleim is istenfélő emberek voltak. Aztán jött a
Jóistennek a hívása: körülbelül hét és fél éves lehettem, esetleg nyolc, amikor
egy reggeli szentmisén – akkor még kötelező volt iskolaidőben reggeli
istentiszteletre járni –, éreztem az Úr Jézus hívását. A papszentelés volt
legfontosabb számomra. 1959. december 8-án négyünket szentelt fel Dudás püspök
úr. Időrendben szentelt: én voltam az első mint legöregebb, aztán következett
Tahóczki (Erdős) Miklós, majd Orosz Lajos, a Máriapócson szolgálatot tevő
Istvánnak az édesapja, utoljára Füzesdi Mihály, aki Budapesten ment nyugdíjba.
– Hogyan került Dudás püspök közelébe?
– Már fél évvel felszentelésem előtt bent
voltam a Püspöki Hivatalban mint mindenes. Dudás püspök úrhoz nagyon nem
kerültem közel, csak annyiban, hogy én voltam mindig a reggeli ministránsa fent
a kápolnájában, vagy mostam a kocsiját, de másra nem emlékszem. Utána
elhelyezett engem Mándokra majd’ két évre, mert Jób atya jó fél évvel azelőtt
otthagyta a parókiát és elment Kokadra.
Mándokról elhelyezett a püspök úr Szegedre,
ahol szintén üres volt a parókia, ott is két évet töltöttem el. 1963-ban
Szegeden Hamvas püspök úrnak az aranymiséjére (Hamvas Endre csanádi püspök,
kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke 1961-től – a szerk.) Dudás püspök
úr is hivatalos volt, ott voltam mellette én is. Ezután eljött a mi
templomunkba is Szent Liturgiát végezni. Akkor hívott meg engem püspöki
titkárnak (’67 szeptemberéig). Nem volt könnyű püspök úrnak az ízlését, a
kedvét és a gondolatát eltalálni, de hát Isten bocsásson meg nekem, ha nem
sikerült.
– Milyen fontosabb állomások következtek
még életében eztán?
– Dudás püspök 1967-ben elhelyezett
Rakacaszendre (másfél év), majd Beregdarócra, mert az elődöm, Bodnár István
kiment Kanadába. Itt töltöttem a legtöbb időt: ’69-től tíz évet. Timkó Imre
püspök úr ’79-ben Eszlárra helyezett, ahol egyéves tartózkodás után szívem
megromlott. ’80-ban Hajdúdorogra helyezett kisegítő lelkésznek (a
segédlelkésznél alacsonyabb beosztás), és közben két éven keresztül már
bejártam a nyíregyházi levéltárba; 1984-ben visszakerültem Nyíregyházára irodai
mindenesnek Keresztes Gáborné után Imre püspök haláláig. Akkor következett
Kárpátalja, ahová kijártam, de ha kellett, ott voltam két, három hétig is.
1999-ben lettem nyugdíjas.
– Hogyan élte meg Kárpátalján a
történelemnek ezen nehéz, változékony éveit?
– A kommunista kormány a mi görögkatolikus
vallásunkat is felszámolta, legalábbis látszatra. Papjaink a „föld alá”
kényszerültek, de amikor már jött egy kis enyhülés, akkor már előjöttek a
püspökeink, papjaink, és a híveink is, és magyar papra volt szükség. Nem csak
én voltam ott magyar pap: Legeza László, Pregun István, Sarkadi György, Seres
Péter Kölcséről szintén, és én nyolc és fél évig. Pénteken mentünk. Aznap este
én már liturgiát végeztem, jegyesoktatást tartottam, szombaton hitoktatást,
esti vecsernyét. Vasárnap teljes szolgálat, először csak az egyházközségben,
majd a filiában is. Magyar papra volt szükség.
Az első istentiszteletem a karácsony előtti
vasárnap volt. Örültek a magyar Szent Liturgiának a hívek, mert az ortodox
elődöm csak szlávul misézett, oroszul prédikált, amit hol értettek, hol nem. Én
pedig magyarul miséztem, prédikáltam és olvastam az evangéliumot. Ez számukra
nagy dolog volt.
– Milyen tapasztalatokat szerzett
parókusként?
– Több helyen gyóntattam. Erről nem
beszélhetek semmit, de arról beszélhetek, hogy volt, aki azt mondta:
„Megköszönöm a Jóistennek, hogy Ön ült itt!” – ezt azért nem lehet ám
elfelejteni. Valaki más azt mondta szentgyónás után, hogy magát a Jóisten
küldte. Ennél többet nem beszélhetek. Még valami, ami nekem nagyon tetszett:
hívtak karácsony előtt, húsvét előtt, és amikor megköszönték, nem egyszer
mondták, hogy tisztelendő úr mindig tanít bennünket. Tanít. Én nem gondoltam
ilyesmire, beszéltem úgy, ahogy a Jóisten adta, de ők tanításnak fogták fel.
– Tudatosan választotta a papi
nőtlenséget?
– Ezzel kapcsolatban a kispapoknak azt
szoktam mondani, hogy azoknak, akik még kételkednek, a szívet kell követni.
Mert a Jóisten oda beleírta, hogy mire gondolt, és aki ezt követi, akár a
nőtlenséget, akár a családot választja, boldog lesz. Mind a két állapotnak van
jó és könnyű oldala, és van nehéz oldala is, de ha azt követi az ember, amit a
Jóisten neki kijelölt, akkor még a nehézség is könnyebben áthidalható.
– Több püspöknek a kormányzását is
megélte. Hogyan látja egyházunk fejlődését, alakulását az ő munkálkodásuk
nyomán?
– Miklósy István püspök urat nem ismertem.
Ő 1937-ben meghalt. Dudás püspök urat akkor ismertem meg közelebbről, amikor a
kispapja lettem. Az ő ideje alatt még inkább arra figyeltünk, hogy (túl)éljünk,
hiszen nehéz időkben éltünk. A többi püspök kormányzása alatt viszont egyre
több lehetőség adódott az Egyház ügyének előmozdítására. Örülök, hogy épülnek a
templomaink, hogy vannak és lesznek iskoláink, de attól félek, hogy lassan
elfogyunk. Ezelőtt ötven évvel, vagy talán többel is, az állam, a kommunizmus
gátolta a szülőket és a gyermekeket. Legtöbben csak az elsőáldozásig jutottak
el. A hittanórára járó gyerekeket csúfolták, bántották, szüleiket
állásvesztéssel fenyegették. Ezek a gyerekek felnőttek lettek. Most ők a
szülők, s akik csak annyit kaptak a hitből, nem tudnak többet továbbadni.
Sajnos úgy is gondolkodnak, hogy nekünk ennyi elég is volt, a gyermekemnek is
elég lesz ennyi.
– A teológia mely területe érdekelte? Mi
indította az Ünnepi könyv megírására?
– Én szerettem a bibliai tanulmányokat,
mert megismertem belőle a Szentírást. Szerettem az egzegézist, tehát a
Szentírás-magyarázatot, de talán a legjobban a liturgika, a szertartástan
érdekelt. Később Imre püspök úr engedélyével tanítottam is.
Gyermekkoromban kezembe került egy németből
magyarra fordított könyv: Klug Ignác Vasárnapi könyve. Ez a római
katolikusok számára íródott, nekünk ilyesmi nem volt. Amikor Imre püspök úr
engedélyével tanítottam, szemináriumot tartottam, akkor gondoltam arra, hogy
ott vannak nekünk a szép nagy liturgikus könyveink, amelyeket azóta Dámócon
kiadtak magyarul, de azokat sem a hívek, sem a papság nem ismerte akkor még,
vagy csak kevéssé. Én azokat átolvastam, és azt a sok szépséget, gondolatot,
azokat a meglátásokat szerettem volna továbbadni a kispapoknak. Ezért a
szemináriumi alkalmakkor mindig elővettem egy ünnepet, és annak az énekeit,
sztihiráit, tropárjait ismertettem. Amikor Imre püspök úr meghalt, rám már nem
volt szükség, én azért csak tovább dolgoztam, úgy lett belőle az Ünnepi
könyv.
– Hogyan éli a mindennapjait? Milyen
gyakran jár szolgálatot tenni az oltár körül, vagy előadást, lelkigyakorlatot
tartani? Honnan meríti az erőt a mindennapokban?
– Több mint tíz évig voltam Hollandiában
húsvéti pap, több mint tíz évig voltam Kárpátalján kisegíteni karácsonykor.
Ahova csak hívnak, oda megyek. S ha nem is gyakran, hiszen már nehezebben
mozgok, azért elmegyek a templomba csendben imádkozni. De tudom azt, hogy Isten
mindenütt jelen van. Itt is köztünk, és ha itt imádkozok, az éppolyan imádság,
mint a templomban. Én a szentség előtt szeretek imádkozni, de a lélek kész, ám
a test erőtlen.
– Hogyan készül a halálra?
– Amikor ilyesmit kérdeznek, én tréfásan
azt szoktam mondani: én örökké akarok élni. Mert az Úr Jézus is örök életet
ígért nekünk. Szeretnék még tovább élni. Jó hosszú ideig, mert sok jót tudnék
és szeretnék még tenni, de a többit rábízom a Jóistenre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése