Krisztus és a nem keresztény vallások: az egyházatyák tanítása - 2. rész
A századok során sokat feszegetett kérdés, hogy „van-e üdvösség az
egyházon kívül?”, manapság élesebben vetődik fel, hiszen nemcsak a nem
keresztény milliók között végzendő missziós tevékenység feladatát érinti, hanem
a volt, ún. „keresztény országok” szekularizált társadalmában élő, az egyháztól
elszakadó sokaság üdvösségét is.
Henri de
Lubac jezsuita teológus, zsinati szakértő, az egyházatyák kiváló ismerője
rávilágított arra, hogy az első századok atyái miként látták a pogány vallások
üdvtörténeti szerepét, és miként hangsúlyozták a krisztusi újdonságot.[1] A
századok során sokat feszegetett kérdés, hogy „van-e üdvösség az egyházon
kívül?”, manapság élesebben vetődik fel, hiszen nemcsak a nem keresztény
milliók között végzendő missziós tevékenység feladatát érinti, hanem a volt,
ún. „keresztény országok” szekularizált társadalmában élő, az egyháztól
elszakadó sokaság üdvösségét is.
Az
első egyházatyák általában nagyon szigorúak koruk pogány kultuszaival
szemben. Ebben Szent Pál példáját követik, aki szerint a pogányok inkább
vallásuk ellenére tetszhetnek Istennek (például Róm 1,21). Még akkor is, amikor
ezekben a kultuszokban a Bibliától kölcsönzött vonásokat vélnek felismerni,
szívesen „Isten megcsúfolását” fedezik fel, ami az igazságot megrontja és
hazugságra fordítja (például Tertullianus).
Viszont
az atyák általában engedékenyebbek – ha nem is minden filozófiai tannal, de
különösképpen – a platonizmussal szemben. Többen közülük a
platonizmusban az Igétől jövő fényt ismerik fel, aki minden embert
megvilágosít. Így Szent Jusztinosz, aki ezzel kapcsolatban kifejti, a Logosz
szpermatikoszról – az Ige magvairól - szóló tant; e kifejezés egyszerre
evangéliumi, philóni és sztoikus eredetű. Jusztinosz szerint az emberiség a
keresztény kinyilatkoztatás előtt megkapta az „Ige magvait”; így felismerhetett
valamit az igazságból, amely teljesen Krisztusban nyilatkozott meg: „Mindazok
az igaz elvek, amelyeket a filozófusok és a törvényhozók felfedeztek, annak
köszönhetik létüket, hogy ezek a gondolkodók részben a Logoszt szemlélték:
tehát Platón tanítása nem idegen Krisztusétól, miként másoké, a sztoikusoké, a
költőké és az íróké sem. De valamennyien csak az igazság egy részét fejezhették
ki.”[2] Alexandriai Kelemen is ezt írja: „Mindazt, ami jót mondtak az
iskolákban, mindazt, ami az igazságosságot és a jámbor tudományt tanítja,
együttvéve filozófiának nevezem.” És: „A filozófia valamiképpen az isteni
Gondviselés műve.”[3] Jusztinosz és Kelemen egészen addig mennek, hogy
párhuzamot vonnak a pogányok és a zsidók között, vagyis a pogány gondolkodás és
az Ószövetség között. „Az Úr jótéteményeit az egyes emberek képessége szerint
árasztotta szét, akár barbárok, akár görögök is legyenek; egyeseknek a Törvényt
adta, másoknak a Filozófiát.”[4] A megtestesülendő Ige megvilágosító
tevékenységére egy sor olyan lényeges igazság felmerült az emberi öntudatban,
amely összhangban van a keresztény hittel, és annak előkészítése lehet.
Órigenész
általában szigorúbbnak mutatkozik, anélkül, hogy az egyedülálló Hermasz vagy
Tatianosz polemikus túlzásaiba esnék. Főleg arra a tényre érzékeny, hogy a
pogányoknál minden bölcsesség szennyezett, és hogy a filozófusok – akiknél
szívesen fedez fel „szofizmákat” – igen gyakran a bálványimádás cinkosai,
amikor szellemük alkotását imádják, mint mások a maguk faragta bálványokat.
Ennek ellenére a legjobbaknál észreveszi azt, ami bevezetés lehet, a
keresztény bölcsesség előkészítése.
Szent
Ágoston még Órigenésznél is jobban meglátja a görög
filozófiában a keresztény vallás előhírnökét. Egyébként őt is, mint
sokakat, az a meggyőződés vezette, hogy Platón ismerte Mózest. Ágoston a saját
hitén keresztül értelmezte a „platonikusokat” (Platónt és Plótinoszt).
Megállapítja róluk: fel tudták ismerni azt, hogy Istennek egyetlen Igéje van,
aki az Igazság; fel tudták ismerni – „valamiképpen, jóllehet csak távolról és
zavaros tekintettel” – az emberi élet célját, amely nem más, mint az Isten látása;[5]
de nem fedezték fel az utat, mert nem ismerték, vagy most sem akarják elismerni
a testté lett Igét, Jézust – Istent a test alázatosságában. „Mert a teljesen
igaz filozófia” sohasem alakult volna ki, „ha a fölséges Isten, népe iránti
irgalmától hajtva, nem hajolt volna le hozzánk, és ha az isteni Értelem
tekintélye nem ereszkedett volna le egészen az emberi testig.”
„Más
dolog tehát távolról szemlélni a Hazát, és ismét más megtalálni azt az utat,
amely egyedül vezet oda, és el is indulni ezen az úton.” Ágoston
szüntelenül ismétli: „Maga az Igazság, az Isten - Isten Fia – emberi testet
véve föl, megőrizvén Istenségét – alapozta meg ezt a hitet, hogy megnyissa az
embereknek azt az utat, amely az Istenemberen keresztül az emberek Istenéhez
vezet. Íme, a Közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus… Ha
járható út van a célba törő és az elérendő cél között, megvan a remény a célba
jutásra; ha hiányzik az út, mit ér a cél ismerete?”[6]
Jegyezzük
meg az egyházatyák tanításából azt az általános igazságot, amelyet már Szent
Iréneusz így fejezett ki: „Az Isten logosza mindig is jelen volt az emberi
fajban”;[7] vagy Szent Hilarius: „Az Ige sugarai öröktől fogva
készek a világításra ott, ahol a lélek ablakai kitárulnak.”[8] Ugyanezt az
igazságot Tertullianus egy sokat idézett, tömör formulával így fejezte ki
(nemegyszer helytelen értelemben használják a kijelentést!): anima
naturaliter christiana = „a lélek természetszerűen keresztény”.[9]
Tertullianus ennek értelmét megmagyarázza egy másik traktátusában: az emberi
lélek, amikor nyíltan őszinte, egészen spontánul a keresztények által
megvallott nagy alapvető igazságokhoz csatlakozik. (Ezeket az igazságokat ma a
„természetes teológia” birodalmába soroljuk.) A legtöbb pogány vallásban vagy
filozófiai teóriában tagadják, elhomályosítják vagy megrontják ezeket az
alapvető igazságokat, mégis a lélek természetes dinamizmusa állítja őket.
Tertullianus egyébként azt is vallja, hogy a lélek nem születik kereszténynek,
hanem azzá lesz. (De testimonio animae, I, 7.) Henri de Lubac
hangsúlyozza: Félreértenénk tehát gondolatát, ha azt állítanánk, hogy
szerinte a kereszténység, vagy annak megfelelője, mindenütt jelen van.
Összefoglalásul: Ha az
egyházatyák tanítását nagy általánosságban szemléljük, erre a következtetésre
jutunk: akár az emberi szellem spontán dinamizmusában, akár a már
kidolgozott tanokban felfedezhetjük az Evangéliumra való felkészülést. Ennek
magyarázata pedig az, hogy az ember azért az üdvösségért van teremtve,
amelyet az Evangélium ajándékoz és nyilatkoztat ki. Az isteni teremtés
ugyanis következetes. Az egyházatyák (és a nyomukban járó nagy középkori
teológusok) ezzel kapcsolatban egységesebb, szervesebb nézeteket vallottak,
mint a későbbi teológusok. Isten az embert isteni cél végett teremtette:
kell tehát lenni az emberben valaminek – bárhogyan magyarázzuk is ezt –, ami őt
előkészíti erre a célra és annak kinyilatkoztatására. Iréneusz, Órigenész és
mások nyomán ezt így fejezhetjük ki: Isten az embert saját képmására
teremtette, hogy hasonló legyen hozzá. Az emberi természet mélyén,
következésképp minden emberben, Isten képmása (imago Dei) olyan lenyomat, amely
benne – nélküle is – valami titkos vágyat táplál a kinyilatkoztatás Tárgya
iránt – a teljes és természetfeletti kinyilatkoztatás iránt, amelyet Jézus
Krisztus hozott.[10]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése