Évközi tizenhatodik hét hétfője

Évközi tizenhatodik hét hétfője

A mai evangéliumban olyan jelet kérnek Jézustól az írástudók és farizeusok, amellyel azt igazolja, hogy ő a Messiás. Gondolkodásuk nem áll tőlünk sem messze, hiszen sokszor mi is jeleket kérünk Istentől. Olykor olyan jelet, amely megnyugtat minket, hogy Isten figyel ránk és teljesíteni fogja kérésünket. Máskor olyan jelet, amely irányt mutat nekünk egy döntéshelyzetben és megkönnyíti választásunkat. Ismét máskor olyan jelet szeretnénk, ami megerősíti botladozó hitünket vagy megmutatja számunkra, hogy mi vár ránk a jövőben.
Jézus viszont nem akar nekünk más jelet mutatni, mint az ő kereszthalálának és feltámadásának a jelét. Miért esik hát nehezünkre felvenni életünk keresztjét, amikor az Úr keresztje a jel és az ő kereszthordozása a példa számunkra? Miért esik nehezünkre a neki való engedelmesség, amikor az ő végsőkig, a halál vállalásáig elmenő szeretete számunkra a jel? Miért esik nehezünkre hinni abban, hogy a szenvedések és az élet nehézségeinek vállalása érdemszerző lehet számunkra, amikor az Úr szenvedése minden ember megváltását érdemelte ki? Miért esik nehezünkre hinni a feltámadásban és az örök életben, amikor az Úr feltámadása a jel számunkra, hogy az élet győz a halál felett?
Ne újabb jelet kérjünk tehát Istentől, hanem erőt ahhoz, hogy mi magunk is jellé váljunk a világban, Isten szeretetének jelévé.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet!