Útravaló – 2019. március 3., évközi 8. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.
1954
nyarán valamennyiünket megvertek. Amikor sorjában mindenki jelentkezett a
verősintérek szigete mellett, mindenkinek meg kellett mondania a
foglalkozását. Én nem mondtam meg a valót, ezért egy hatalmas pofonon kívül
csak a hátamat szaggatták fel néhány helyen véresre. De Bernát atya büszkén
mondta: „ferencrendi szerzetes vagyok”. Erre földre tiporták, és addig
rúgták, öklözték, míg bordái betörtek, és orrán, száján folyt a vér. Mikor
a verés után felmásztunk a zárkába, és megbeszéltük a
történteket, sugárzott a boldogságtól, hogy Krisztus szenvedésében
részesülhetett – olvassuk Károlyi Bernát ferences
rendtársunkról egyik rabtársának vallomásában.
A
tanítványi lét fontos jellemzője a hasonulás, amely az utánzással és a
részesedéssel kezdődik, de ez csak akkor nyeri el végső értelmét, ha átalakul
azonosulássá. A mai evangéliumban Jézus ebbe az irányba vezet bennünket.
Hiszen, ha visszagondolunk erőfeszítéseinkre, talán mindannyian emlékezünk
rá, amikor megtettünk valami jót, milyen gyakran az (volt) az első gondolatunk:
a másik miért nem teszi ugyanezt, persze ők az ellentettjét művelik, ahelyett
hogy segítenének… és még sorolhatnánk tovább. Kifele tekintgetünk, magunk
„jóságához” mérünk másokat, ami jele annak, hogy abban, amit teszünk, még nem
találtuk meg igazi boldogságunkat. A hasonulás ott teljesedik be az
azonosulásban, amikor örömet és nem ítélkezést von maga után; ha boldog
vagyok abban, hogy Jézus maga mellé fogadott, társává tett: örömben,
szenvedésben, együttműködésben vagy éppen kitaszítottságban. „Ó, Uram
Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielőtt
meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezhessem
lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram,
keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy amennyire
lehetséges, érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten Fiát
arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért oly szörnyű kínokat önként magadra
vállalj” – imádkozta a stigmatizáció előtt Assisi Szent Ferenc.
Az
azonosulásban élő ember bensője ebben a folyamatban megtisztul, átalakul,
és gyümölcstermőre fordul, de ez a gyümölcs már nem biztos, hogy az a gyümölcs,
amit ő korábban jónak gondolt, hanem az, amit az Úr kíván. Ilyen gyümölcsöt
keresett szenvedése kapujában az Úr a fügeérés ideje előtt az Izraelt
jelképező fán: nem várt jövetelének felismerését; ezt várja el Pétertől megújított
meghívása után: Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.
Így maradt Magyarországon Szent Gellért, vagy
lett vértanú Boldog Meszlényi Zoltán.
Az
átalakulás(ok)nak ebben a folyamatában, a bizalom ráhagyatkozásában formálódik
bennünk az a belső látás, amelynek forrása a világ Világossága, aki a
világba jött, hogy megvilágítson minden embert. Ez a világosság tesz alkalmassá
arra, hogy a hit keresztelésünkkor bennünk meggyújtott fényét
a szeretet cselekedeteivel táplálni, az imádsággal pedig óvni tudjuk.
„Mert a bűnöket semmi más el nem törli, csak annak a hitnek kegyelme,
amely a szeretet cselekedeteiben lesz nyilvánvaló” (Szent Ágoston).
Ugyanakkor ez az állapot megengedi azt is, hogy hibáinkat belássuk, azokkal
találkozva ne essünk kétségbe, vagy takargatásuk céljából ne váljunk
zsarnokká, hanem a szív egyszerűségében ki tudjuk mondani: igen, ezek
vagyunk, ezekkel küszködve kell szentté válnunk.
Hol
tartok a Krisztus-követés útján: Próbáltam már utánozni Krisztust? Akartam
már hasonulni hozzá? Mikor tapasztaltam meg, hogy részese vagyok az ő életének?
Hogyan tudnék azonosulni is vele, gondolataival, az emberek – akár
ellenségei – iránt érzett szeretetével?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése