Szent Uralkodók Könyörögjetek érettünk!

Szent Uralkodók

Könyörögjetek érettünk!

János szavaiból árad az a mérhetetlen bizalom, irántunk, emberek iránt, akik Isten fiainak valljuk magunkat. Azt a bizalmat sugározza, és közvetíti ő is, amit az Atya szeretne értésünkre juttatni Krisztusban! Mert Ő, a szeretett tanítvány, magán is megtapasztalja Isten bizalmát, amiről bizonyosságot tesz ilyen formában.

Valóban, kijelenthetjük magunkról, hogy bennünket nem ismer a világ? Mert Krisztushoz tartozunk, akit úgyszintén nem ismer? Vagy, talán próbálom megmagyarázni, hogy minden úgy jó a világban, ahogy van, és úgy értem, hogy azzal, hogy lojális vagyok vele – a világgal -, akkor én jó vagyok, és jól értem Krisztust?

János, azért ki akarja fejezni azt is, hogy ne legyünk megelégedettek magunkkal, el ne bízzuk magunkat. Nehogy a dölyf, a gőg eluralkodjon rajtunk, és biztonságot adjon számunkra az, hogy azt érezzük, hogy jók vagyunk, mindent megtettünk, ami tőlünk telik.

Érdekesen fogalmaz János, mintha arról beszélne, hogy Jézus jelenléte eleve, képes bennünket jobbá tenni. Azt mondja: „amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van”. Vagyis, ha most tévedek, bár szeretnék megfelelni, hasonló lenni Hozzá, ez a tévedésem – mert reményből táplálkozik – elégséges lesz ahhoz, hogy megszenteljen! Mert úgy képzelem el Krisztus szentségét, ahogy én is azzá lenni próbálok!

Méltó vagyok a bizalomra? Arra, amit felfedezek János szavaiban? Vagy, magam sem vagyok biztos abban, hogy tévedés az oka annak, ahogy viszonyulok a világhoz? Lehet, hogy kerülni próbálom a konfliktust? Megfelelni akarok a világ elvárásainak? Mi az indíttatása annak, ami cselekvésre késztet? Mennyire vagyok tisztában azzal, hogy mi az a magatartás, amit nekem, aki Isten fiúságomról akarom meggyőzni magam, képviselnem kell? Szeretném megfelelni Isten, velem szembeni elvárásainak?

Akkor mondhatom el magamról, hogy hasonulok Krisztushoz, ha a boldogság jeleit fel tudom fedezni rajta. Azokat a jeleket, melyekről az evangéliumban beszél Jézus, úgy, mint boldogító jellemvonásokról. És melyekben hasonlóvá akarok lenni, Hozzá. De, mert felfedezem magamban azokat az adottságokat, melyek által képessé tesz rá Isten, hogy Őt dicsőítsem, országának épülését szolgáljam, akár úgy is, hogy megtagadom önmagamat.

- Vigyáznom kell, az tévedés, ha azt erősítem magamban, hogy ellen kell állnom a világnak, harcolnom kell vele, konfrontálódok vele. Mert ettől én, még nem vagyok, nem leszek jó, vagy jobb, mert nem a jót teszem, hanem veszekszem, csupán vitatkozom a rosszal. A kettő nem ugyan az! -

Jézus azt mondja, hogy bizony, a boldogság jegyeket, amelyeket, ha hordozunk, és követünk, e világ nem tartja sokra, nem ünnepeli, és nem ismeri el. De ne is várjuk el. Ne legyen rá igényem, szükségem, hogy a világ igazoljon! Legyen elég számomra a remény, hogy jutalmam lesz érte a mennyben! Ennek az öröme, ujjongása adjon nekem erőt ahhoz, hogy képességeim megélésével, kibontásával szolgáljam Istent. Eszközévé legyek szándékának, tervének.

Jónak is lenni, és jól is tenni, ez a szeretet művészete. E művészetet szeretném szolgálni Istenem, Atyám! Ezért kérem kegyelmeidet, hogy Krisztussal közösségben megerősödhessek, elmélyülhessek! Ámen