Édentől nyugatra
Nagyböjt 1. vasárnapja – Gondolatok az
evangéliumhoz (Mk 1,12–15)
A Jézus megkísértéséről és az evangélium
meghirdetéséről szóló szikár szakasz, amelyet Márk evangéliumából olvasunk
nagyböjt első vasárnapján, alighanem rögtön felidézi a hallgatóban a többi
evangélium kísértésleírásait. Felötlik bennünk az éhség és a kenyér, az
istenfiúság és a hatalom kísértéseinek képe (Mt 4,1–11; Lk 4,1–13), a templom
párkányán és a magas hegy tetején álló kísértő alakja, Jézus negyvennapos
böjtölése és éhsége is. Ám Márknál egy szót sem találunk a kísértéseknek e jól
ismert, dramatizált jeleneteiről. És úgy tűnik, hogy maga a kísértéselbeszélés
is máshová helyezi a súlypontot. Mintha ez nem az a puszta volna, amelyik a
többi evangéliumban szerepel, nem az a kísértés, amely olyan ismerős.
Ennek a különleges pusztának a képét négy
ecsetvonással vázolja fel Márk. Azt tudjuk meg, hogy a Lélek hajtotta ki (szó
szerint kidobta) Jézust a pusztába; ott folyamatosan kísértette őt a Sátán;
vadállatok között volt; angyalok szolgálták ki. Mintha egy megfordított
Paradicsom-elbeszélést olvasnánk, amelynek mozzanatai hol a színükön, hol meg a
fonákjukon jelennek meg. A puszta nem más, mint az a megművelhetetlen föld,
amely keletre és nyugatra fekszik a dús lombú Édentől. Ez az a tövises és
bogáncsos föld, ahova kihajtja Isten Ádámot, az a vidék, ahol Káin bujdosik és
kóborol, miután jelet tett rá az Úr. Maga a görög ige, amelyet Márk használ – ekballei,
azaz kidobta – hasonlóan szerepel a Teremtés könyvében, szó szerint így
olvassuk a görög fordításban, a Septuagintában is. Ugyanígy dobja ki Isten
Ádámot Éden kertjéből, és ugyanígy van számkivetve Káin is: „Íme, elűztél ma
erről a földről” (Ter 1,14). A Kísértő is megjelenik, csakúgy, mint a
Paradicsomkertben. Próbálkozása – erre utal a görögben szereplő igenév –
folyamatos. Ám ezúttal sikertelen. A vadállatok képe – ez a mozzanat csak
Máténál szerepel – először is Izajás prófétát idézi az olvasó emlékezetébe: „A
farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a
kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki –
mondja az Úr.” (Iz 65,25) Ezek azok a vadállatok, amelyeket Isten azért formál,
hogy az ember ne legyen egyedül, s amelyeknek az ember nevet ad az Édenben (vö.
Ter 2,18–20). Gyógyul, helyreáll a teremtés elrontott rendje, új teremtés van
kibontakozóban, amelyben Jézus az új Ádám. Végezetül a Jézusnak szolgáló
angyalok képe is erre utal. Ők azok, akik az őstörténet elbeszélésében – ott
kerub formájában – elzárták az utat az életet adó ételtől, az élet fájától (Ter
3,24), most viszont étellel látják el, mint annyi helyen a Szentírás pusztai
utazóit (vö. Ter 21,19; 1Kir 19,1–8).
Jézus pusztájában kibontakozóban van tehát az
új Éden. Nem minden tökéletes még – nem nőnek gyümölcsfák, még folyamatosan
próbálkozik a Sátán –, ugyanakkor látszik már az eljövendő élet: kibékülőben
vannak a teremtés egymással összeveszett kreatúrái, az angyalok kínálják fel az
élet eledelét. S ami itt a kép szintjén megjelenik, azt hirdeti meg Isten jó híreként
Galileában Jézus: „Beteljesedett az idő! Közel van az Isten országa!” (Mk 1,15)
Mi más lehet a válasz erre a jó hírre, mint hogy az ember ott, ahol éppen van,
Édentől nyugatra, fogja magát, visszafordul, és elindul – pusztán, tövisen és
bogáncson át, vadállatok és angyalok társaként – az új Ádám felé?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése