A hétfő délutáni
elmélkedés a pápa lelkigyakorlatán – A vágy végtelensége a végtelen utáni
vágyunk
José Tolentino Calaça de Mendonça portugál pap
költő február 19-én, hétfőn délután tartotta meg Ferenc pápa és a Római Kúria
nagyböjti lelkigyakorlatának harmadik elmélkedését a „szomjúság tudományáról”.
Észrevettem, hogy szomjazom című elmélkedésében a portugál teológus a
lélek készségéről és a szükséges eszközökről szólt, melyek segítségével
értelmezhetjük az Isten utáni szomjunkat. Hiszen annak spirituális
értelmezéséhez szemlélni és nevelni is kell vágyainkat. Noha nem könnyű a
vágyainkkal kapcsolatba kerülni, ám ha ezt nem tesszük meg, akkor lelki életünk
lemarad a konkrét valóságról.
Félelem nélkül kell hozzáállni szomjunk és lelki
szárazságunk megismeréséhez – buzdított Tolentino. Első lépésként azt
javasolta, hogy kerüljük az elvont okoskodást. „Olyanok vagyunk, mint egy
elvont gondolatokból épített különleges kastély” – mutatott rá az előadó. Az
utóbbi századok teológiája nem véletlenül bocsátkozott hosszas vitába a
felvilágosodás keltette kérdésekkel és távolodott el például a romanticizmus,
így a közösségi és személyes azonosság kérdéseitől – hangsúlyozta. Bennünket
inkább a hittapasztalat elméleti hitelessége érdekelt az egzisztenciális,
személyes, antropológiai vagy érzelmi vonatkozás helyett. Sokkal többet
foglalkozunk az értelemmel, mint az érzelemmel, és ennek következményeként
elhagytuk az érzelmi világunkat.
Az ember egyfajta keveréke a különféle érzelmi,
pszichológiai és lelki tényezőknek. Lelki életünk nincs előre „legyártva”,
hanem minden embernél a személyes, egészen konkrét jellemzőitől függ. Amikor a
szomjúságról beszélünk, akkor valami egészen konkrét egzisztenciális valóságról
beszélünk, nem holmi elképzelésről. Fel kell ébrednünk a hétköznapi
bágyadtságból, mert előfordulhat, hogy kiszáradunk. Éppen ezért létfontosságú,
hogy hozzájussunk az élet vizéhez.
Miután tudomást szereztünk a bennünk lévő
szomjúság tényéről, szükség van annak értelmezésére. Tolentino atya élesen
különbséget tett a vágyak között. Van olyan hiány, ami egy puszta szükségletre
irányul és kielégül, amikor az ember megszerzi azt. Ne keverjük össze a vágyat
a szükségleteinkkel – figyelmeztetett. A vágy olyan hiány, amit sohasem lehet
teljesen kielégíteni, az egy feszültség, egy „mindig nyílt seb”. A szomj belső
vágyakozás arra, ami meghalad minket. „A vágy végtelensége a végtelen utáni
vágyunk – fogalmazta meg a pap költő. – Az emberi létezés éppen ebben a
végtelen utáni vágyban különbözik az állatokétól. Ám ez a vágy azt követeli,
hogy minden más igényünk fölött ismerjük el.”
Az előadó kitért a kapitalista gazdaság
veszélyeire, mely a vágyak korlátlan kielégítésének jegyében fel akar menteni a
morális kötelességek alól. Ez azonban kioltja magát a szomjat. A féktelen
fogyasztásban felemésztődik az öröm, a tetszés, a szenvedély; az ember a vágy
haláltusáját éli, és elveszti az irányt mutató látóhatárt.
Beszéde utolsó részében a
lelkigyakorlat vezetője az Isten utáni szomjunkat a 42. zsoltár ismert képéhez
hasonlította: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik
lelkem tehozzád, Istenem!” (Zsolt 42,1) Ez a vágy az egész teremtett világot
átjárja, ahogy Szent Ágoston írta: „Fuss a forráshoz, vágyakozz a forrásra, ne
tétován, mint bármelyik állat, hanem úgy fuss, mint a szarvas. Ne légy lassú,
hanem mint szarvas, szökellj!” Hagyjuk a struktúrák elemzését, helyette inkább
értékeljük a lelki szomjúságunkat hívő emberként, aki Isten irgalmasságának
koldusa – zárta elmélkedését Tolentino atya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése