Nagyszombat
„Miért alszol, Uram?”(Zsolt 43,24)
Ezt
a kérdést a zsoltáros Istennek teszi fel, mégpedig azért, mert úgy érzi, hogy a
porba taposták a lelkét, a teste a földhöz tapadt, és Isten nem felel, nem
mozdul, olyan, mint a mélyen alvó ember. Nem tud semmiről.
Mi most Jézust szólongatjuk. Ő válaszolhatna: lelkemet
a porba aláztátok, emberek, a testem többször is a földre zuhant, iszonyatosan
összetörték minden porcikámat, majd keresztre feszítve kivégeztetek.
»Valóban alszom. Alszik a testem halálos álomban, mert emberi lelkem az
alvilágban jár, a test halott. Nem a beteg gyógyító alvása ez, nem igazi pihenés,
hanem a halál mozdulatlansága, némasága. Vállalt sors az ősbűn miatt.
Testvéreim sorsából nem húztam ki magam, ha már a bűneiket magamra vettem.
Jó mély sír ölén alszom háborítatlanul. Isten törvénye
védi nyugalmamat: szombat van, nem jöhet ide senki, még az sem, aki a legjobban
szeret, és egyedül hisz bennem a szenvedések után.
Akik sírba fektettek, szerettek, de úgy vélték,
meghaltam, elaludtam atyáim sorsa szerint mindörökre.
Alszom, de nem tehetetlenül. Lelkem a pokol tornácán
tartózkodó sokmillió igaz lélek között örvend az örömüknek, hogy megváltottam
őket.
Aztán bement a lelkem a pokol szenvedtető területére
is: parancsomra megkötözték a sátánt, és előttem ott görnyedt nyögve az összes
ördög. Szánakozó szemem megnézte a kínok közt örökre vergődő embereket. Rajtuk
segíteni nem tudok, de egy pillanatra találkozhattak velem, a Jósággal. Egy
halvány sugár ott maradt belőlem.
Alszom, de csak harmadnapig, amint életemben többször
is előre megmondtam. Milyen kár, hogy ezt csak Édesanyám hiszi egyedül. Alszom
az elvetett búzaszem néhány napos álmát.«
Úgy
tűnik ma is alszol Uram. Úgy tűnik néha, újfent legyőztek. Pedig Te titokban ma
is dolgozol.
És mi, kiáltó szükségeinkben mi már nem ószövetségi szinten
szólítgatunk, mi már tudjuk, hogy alvásod rövid, és feltámadsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése