Nagyböjti lelkigyakorlat, 3. elmélkedés: találjuk meg az egységet az Úr vacsorájánál
Ferenc pápa
a nagyböjti lelkigyakorlaton
A kenyér
és a test, a bor és a vér témakörét járta körbe Giulio Michelini ferences a
Máté-evangéliumban leírt utolsó vacsora alapján, a vatikáni nagyböjti
lelkigyakorlat 3. elmélkedésében. Kedden délelőtt tehát a prédikátor Jézus
életáldozatáról beszélt, aki testét és vérét adja az emberiség üdvéért. A
keresztények ebből merítve lépjenek túl a megosztottságon és találják meg újra
az egységet.
Az
utolsó vacsora: ünnep és szeretetközösség, de bűn és esendőség
A közös
étkezés antropológiai, teológiai és egzisztenciális vetületeit járta körbe
elmélkedésében a ferences atya. Máté evangéliuma azt írja, hogy Jézus
„asztalhoz telepedett tizenkét tanítványával (vö. Mt 26,20). Ez a közös étkezés
magán hordozza az osztozás szépségét, de ember mivoltunkat, a bűnt és az étel
jelképezte esendőséget is, amint azt a bibliai történetek leírják, és ahogy
Ferenc pápa Laudato si’-k. enciklikája taglalja, amikor az étellel kapcsolatos
önzésről szól.
Szeretet
és gyűlölet együtt van jelen
Képzeljük
el, hogyan zajlott az utolsó vacsora. Nyilván ünnepi hangulatban – persze a
teológusok és az egzegéták vitatkoznak azon, hogy mennyire volt húsvéti ez a
vacsora. Az azonban világos, hogy jól érezték magukat együtt. Az együttlét
ugyanakkor felfedi emberi természetünket is – folytatta gondolatmenetét
Michelini atya. Ezek a tényezők mind jelen vannak Jézus vacsoráján. Az első a
szeretet, amellyel készült a vacsora, a szeretet, amellyel Jézus kínálja az
ételt. De megjelenik a vacsorán a gyűlölet, az esendőség, a megosztottság is.
Az étel fogyasztása éppen az emberi dimenzióval függ össze, ha belegondolunk. A
gyengeség, a végesség érzése, a másokkal való osztozás hiánya ez a dimenzió. Az
is beszédes, hogy éppen az utolsó vacsora gyarlóságában tűnik elő Júdás
árulása, ami már régóta lappangott.
Jézus
egészen odaadja önmagát testével és vérével
Ugyanilyen
jelképes értékű az, hogy éppen azon az éjjelen, amikor elárulják, Jézus nem
vonja vissza ajándékát, hanem mindenét odaadja, amit még adhatott: testét és
vérét. Az együtt fogyasztott ételen keresztül Jézus példát és jelet ad jövőbeli
jelenlétéről. Mi, akik hiszünk Jézusban, valljuk, hogy Őbenne az Ige vált
testté. És mindazt, amit Jézus, a Fiú adott önmagából, istenségét a megtestesüléssel
ajánlotta fel. Ahogy Pál mondja: Jézus, bár Isten állapotában volt, nem
tartotta kiváltságnak, hogy olyan, mint Isten. Ezzel a kenyérrel kellett tehát
odaajándékoznia emberségét. Nyilván ebben az emberségben ott van Isten Fia és
Isten Szava. De éppen ez a kenyér a test, mert ebben a testben vált a Szó
testté: tehát a test és a vér. Jézus teljesen szegény, de nem azért, mintha
pusztán szegényként élt volna, hanem mert nincs mit megvédenie. És tényleg, ha
belegondolunk, éppen ebben a vacsorában ajándékozza oda mindenét, ami maradt
neki.
Csak
Jézus kínszenvedésével nyernek megváltást bűneink
Az
utolsó vacsorát leíró jelenetben Máté evangéliuma egy eredeti elemre mutat rá a
kehellyel kapcsolatban: Jézus vére a bűnök bocsánatával függ össze, „amely
sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Ha elolvassuk ezt az evangéliumi
szakaszt, rádöbbenünk Jézus nevének jelentésére, ami annyit tesz: „Isten
megszabadít”, és megértjük azt is, hogy ezt a kínszenvedésen át teszi. Nem egy
puszta formula ez, amit Jézus mond, nem egy külsődleges dolog. Talán azt is
mondhatnánk, túlságosan leegyszerűsítve, hogy „Isten szeret téged. „Isten
megbocsát neked”. Végül is semmibe nem kerül azt mondanunk: „A bűneid meg
vannak bocsátva”. De csak itt, a kiontott vérrel válik világossá, milyen módon
lesznek megbocsátva a bűnök: Krisztus halála által. Mert – ahogy a zsoltár
mondja – csak Isten tudja megfizetni a bűn árát. Az ember nem szabadíthatja meg
önmagát. Ahogy Mózes harmadik könyvében olvassuk - és Máté jól ismeri ezt a
zsidó szimbólumrendszert – a bűnt csak a vér kiontásával lehet megváltani.
A
keresztények növekedjenek az egységben
Kedd
délelőtti elmélkedését Michelini atya három kérdés-felhívással zárta. Az első
az étellel való kapcsolatunkra vonatkozik: ne kötődjünk túlságosan az ételhez,
hanem legyen önuralmunk. A másik felszólítás a keresztények egységének
növelésére vonatkozik: mint a tanítványok, gyűljünk össze együtt Krisztussal a
vacsorán. Az utolsó pedig a megbocsátást érinti: kérdezzük meg magunktól, hogy
vajon tényleg tudatában vagyunk-e annak, hogy Jézus nemcsak szóval, hanem
valóban saját életével nyerte el az Atya irgalmát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése