Kitartsunk az imában és másokat is erre vezessünk! Add meg Urunk!

Kitartsunk az imában és másokat is erre vezessünk!
Add meg Urunk!

Azt hiszem minden gyerek számára ismerős és eléggé rosszul csengő az a mondat, hogy: "Kisfiam, most már indulj mosakodni!" Általában vidám játék, kedves vendégség végét jelzi ez. És természetes az általa kiváltott keserűség, bánat is. Hiszen ott kell hagyni a jó társaságot, véget kell vetni a játéknak. Úgy érezzük, hogy még a lehetősége is megszűnik annak, hogy valami izgalmas, valami új történjen.

Úgy gondolom, hogy ez a keserűség ott bujkálhatott a vakon született emberben is, amikor Jézus elküldte őt. Pontosan akkor kellett elmennie, amikor már megvalósulni látszott legtitkosabb álma. Mikor már végre szóba állt, foglalkozott vele valaki a szülein kívül is…

És ez az ember szó nélkül elment. Nem kezdett esdekelni, hogy maradhasson még egy kicsit. Nem ajánlott Jézusnak egy közeli kutat, ahol lemoshatná a sarat, (pedig biztos volt ilyen). Nem kért tőle további segítséget, vakságára hivatkozva. Pedig egy meredek, köves úton kellett leereszkednie a Siloe tavához. Ment és megtett valamit, talán már nem első ízben ugyanott, ugyanúgy, de most Jézus kedvéért, bizalommal.

Biztos, hogy nagyon boldogan, és nagyon csodálkozva jöhetett vissza Siloe tavától. Nehéz lehetett neki feldolgozni a nagy örömöt, és megismerni mindent, ami addig csak a képzeletében élt… Úgy érezhette, hogy az élet teljesen megváltozott számára.

De döbbent öröme, hogy újra lát, még nagyobb döbbenetre változhatott, mikor a régi ismerősökkel találkozva azt érezhette, hogy mégsem változott semmi. Őt, akit eddig vaksága miatt nem értettek meg, most gyógyulása miatt közösítik ki. Eddig úgy érezhette, hogy a többieknek lehet igaza vitás kérdésekben, hiszen ők látnak is, de most, mintha vakok között járna… És ekkor Jézus segítségére siet. Megnyugtatja, hogy nemcsak a szemével, hanem a szívével is tisztán lát.

Érdemes volna végiggondolnunk, hogy mi hogyan érezzük magunkat a világban. Mi lennénk az egyetlen látó a vakok között? Vagy minket kerülnek el mások, mert nem látunk? ... Kihez fordulunk, hogy tisztábban láthassunk? Megtesszük-e azt az apró és látszólag hatástalan dolgot, amit Jézus a gyógyulásunkhoz kér? Rábízzuk-e egész valónkat? És, ha tényleg látunk, van-e erőnk visszatérni, és tanúságot tenni, dicsőíteni az Istent?