Ferenc pápa: A
kilátástalan helyzetekben is remélünk!
Március 29-én katekézisében a szentatya
Ábrahámra mint a remény atyjára irányította a hívők figyelmét. Isten az ő
Fiában legyőzte a halált, és mindnyájunknak megígérte az örök életet, így a
keresztény ember reménye a szavatartó Isten ígéretén alapszik. A katekézist
teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Szent Pál apostol Rómaiaknak írt levelének
imént hallott szakasza (vö. Róm 4,16–25) nagy ajándék számunkra. Hozzá vagyunk
ugyanis szokva, hogy Ábrahámot atyánknak tartsuk a hitben, ma pedig az apostol
azt érteti meg velünk, hogy Ábrahám atyánk a reményben. Tehát nemcsak a hitben
atya, hanem a reményben is atya. Éspedig azért, mert élettörténetében már
felismerhetjük a feltámadásnak, a rosszat, sőt a halált is legyőző új életnek a
meghirdetését.
A szöveg azt mondja, hogy Ábrahám hitt
Istenben, „aki életre kelti a halottakat, és létre hívja a nem létezőket” (Róm
4,17), aztán még pontosabban fogalmaz: „Nem gyengült meg hitében, amikor
tudatára ébredt, hogy – százesztendős lévén – teste már elhalt, és Sára méhe is
élettelen” (Róm 4,19). Íme, ez az a tapasztalat, amelynek megélésére mi is
meghívást kaptunk. Az Ábrahámnak önmagát kinyilatkoztató Isten megmentő Isten,
a kétségbeesésből és halálból kivezető Isten, életre hívó Isten. Ábrahám
életében minden a szabadító és újjáteremtő Istent dicsérő himnusszá, minden
próféciává válik. Számunkra válik azzá, számunkra, akik most mindezeknek a
beteljesedését ismerjük fel és ünnepeljük a húsvét misztériumában. Isten
ugyanis „feltámasztotta Jézust a halottak közül” (Róm 4,24), hogy vele mi is
átléphessünk a halálból az életbe. És akkor Ábrahámot valóban joggal
nevezhetjük „sok nép atyjának”, mivel egy új emberiség meghirdetéseként tündököl
– mi vagyunk ez az új emberiség, amelyet megváltott Krisztus a bűnből és a
halálból, és egyszer s mindenkorra bevezetett Isten szerető ölelésébe.
Ezen a ponton Pál apostol segít minket, hogy
felismerjük a hit és a remény közötti rendkívül szoros kapcsolatot. Azt mondja
ugyanis, hogy Ábrahám „hitt, a remény ellenére is reménykedve” (Róm 4,18). A mi
reményünk nem emberi okoskodáson, sejtésen vagy bizonyosságon alapszik, és ott
mutatkozik meg, ahol már nincs több remény, ahol már semmiben sem lehet remélni,
ahogyan pontosan Ábrahámmal is történt, akinek saját, küszöbön álló halálával
és feleségének, Sárának fogamzásképtelenségével kellett szembesülnie.
Közeledett életük vége, nem lehetett gyermekük, és Ábrahám ebben a helyzetben
is hitt, remélt minden remény ellenére. Nagy dolog ez! A nagy remény a hitben
gyökerezik, és épp ezért képes meghaladni minden reményt. Igen, mert nem a mi
szavunkon, hanem Isten szaván alapszik. Ebben is követnünk kell Ábrahám
példáját, aki egy halálra szántnak látszó valóság nyilvánvalóságával szemközt
is bízik Istenben, „teljesen bizonyosan afelől, hogy amit Isten ígér, azt
teljesíteni is tudja” (Róm 4,21). Szívesen kérdeznék tőletek valamit: mi,
valamennyien, meg vagyunk győződve erről? Meg vagyunk győződve arról, hogy
Isten szeret minket, és hogy mindazt, amit ígért nekünk, kész teljesíteni is?
„De, Atyám, mit kell ezért fizetnünk?” Ennek egyetlen ára van: meg kell nyitni
a szívünket. Nyissátok meg szíveteket, és Istennek ez az ereje majd előrevisz
titeket, csodás dolgokat művel veletek, és megtanítja nektek, mi a remény! Ez
az egyetlen ár: megnyitni szívünket a hitnek, a többit majd Isten elvégzi!
Ez reményünk paradoxona, egyúttal legerősebb,
legmagasztosabb jellemzője is! Ez az ígéretre alapozott remény emberi
szempontból bizonytalannak és kilátástalannak tűnik, de nem gyengül meg a
halállal szemközt sem, hiszen az, aki az ígéretet teszi, a feltámadás és az
élet Istene. Nem akárki ígér tehát! Aki az ígéretet teszi, a feltámadás és az
élet Istene!
Kedves testvéreim, ma azt a
kegyelmet kérjük az Úrtól, hogy életünket ne annyira saját bizonyosságainkra és
képességeinkre alapozzuk, hanem Ábrahám igaz gyermekeiként arra a reményre,
amely Isten ígéretéből fakad! Ha Isten ígéretet tesz, akkor teljesíti is azt,
amit ígért. Sosem szegi meg szavát! És akkor életünk új fénybe öltözik, annak
tudatában, hogy az, aki feltámasztotta Fiát, minket is fel fog támasztani, s
valóban egyesít vele minket, együtt összes testvéreinkkel a hitben. Mi
mindannyian hiszünk. Ma itt vagyunk a téren, dicsérjük az Urat, elénekeljük
majd a miatyánkot, aztán fogadjuk az áldást… De ez elmúlik! De ez reményre okot
adó ígéret is! Ha ma megnyitjuk szívünket, biztosíthatlak benneteket, hogy
mindannyian találkozunk majd a menny terén, amely sosem múlik el. Ez Istennek az
ígérete, ez a mi reményünk, ha megnyitjuk szívünket! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése