Hogy a szenteknek magok
viseléseket látván, mi is hiteket és békességes tűréseket kövessük (Zsid.
13).
Ments meg, Uram minket!
A
tisztátalan lélek egyedül a hit által távozik az emberből!
Mi a
példabeszéd tanulsága? Tisztában kell lennem azzal, hogy a tisztátalan lélek
birtokában vagyok. Fel kell kelteni magamban a szabadulás vágyát, a szabadság
igényére kell eljutnom! Majd tudnom kell kérnem Istent, hogy szabadítson meg
tőle! Mert én magam képtelen vagyok tőle szabadulni. De mindehhez kell, legyen
olyan hitem, mely a szabadság vágyát kelti fel bennem! És ezt kell növelnem, ebben
kell megerősödnöm, mindaddig, míg lelkemből fel nem fakad a kérés, az elszánt
kérés, mely bizonyossággal képes kérni a szabadító Istentől azt a szabadságot,
melyre igényem, szükségem van!
Ki meri
azt állítani, hogy nem él bűnben? Akkor, amikor a világban elhatalmasodott a
bűn annyira, hogy egymástól félnünk kell, mert a szeretet értelmetlenné lett a
világban, mely bizalmat, biztonságot, és megszentelődést nyújtani kar, embertől
embernek. Persze, akkor, ha az ember az Istennel közösséget él meg, mely engedelmes
a kegyelem kiáradásának! Valljuk meg, inkább élünk félelemben, mint a szeretet
szabadságában. Ebből látható az, hogy bűnben élünk, még akkor is, ha képtelenek
vagyunk a magunk, a személyes bűnünket definiálni! Ami még inkább elmélyíti a
kérdéssel való foglalkozás fontosságát.
A
példabeszédben szereplő asszony, bár nem volt zsidó, mégis, eljutott arra a
hitre, de mert szeretet élt benne lánya iránt, hogy megalázza önmagát, eltöltse
a hit általi meggyőződés, hogy kérje Istentől azt, amire a lányának szüksége
volt: a szabadítás kegyelmét! Lám, a szükség felismerése, a tisztán látás is a
szeretet bölcsességéből fakad!
Jézus
nem azt mondja, hogy én megszabadítom lányodat a tisztátalan lélektől, hanem
azt mondja: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból.” Van olyan
hit, mely csodára képes! Talán azt is kimondhatjuk, hogy ami nem vezet el
bennünket a várva várt csodára, az nem hit, hanem tévedés, valamilyen ismeret
hiánya, vagy, nem bírjuk azt a szeretetet, mely hitre vezet?
Érdekes,
hogy ma e két ige kerül egymás mellé. Az asszony teremtésének a története, és
az asszony hitben való újjászületésének a története. A magam számára is
meglepő, hogy így fogalmazom meg, így összegzem a két történetet.
Az első
esetben az asszonyt a férfi nevesíti, jelenti ki feleségnek. A férfi
kijelentése által lesz feleséggé az asszony. A második esetben az asszony, már
a maga legnagyobb méltóságában, anyaként válik megszentelővé gyermeke számára!
A teremtés hierarchiájáról tanúskodik ma, számomra e két jelenet: az első
esetben, a férfi, akit Isten a maga képére teremtett, megszenteli, néven
nevezi, társaként az asszonyt, akit Isten szintén a maga képére és
hasonlatosságára teremtett. Majd e két ember közösségéből született gyermek
megszentelődését már ők teljesítik ki, mely Isten akarata szerinti. Ebben a
feladatban az asszony, az anya, a maga harcos hitével is megküzdeni képes, és
hajlandó, mely az isteni szeretetből forrásozik – ez az anya, isteni
hasonlatosságának, tulajdonságának a része. És ez a hit, kedves Istennek.
Tetszik Neki. Kedvére való.
Összefoglalón
azt mondanám, hogy az ember Istenbe vetett hite lehet az a szilárd alap, melyre
épülhet az emberiség története, úgy, hogy az, bábeli toronyként soha ne
omolhasson össze. Ha az Istenhit szilárd egy társadalomban, talán akkor a
társadalom, mint kulturális képződmény sem tűnhetne el!
Rád bízni
magamat, és nemzetségemet, családomat, és népemet, a szeretteimet és véremet
megengedőn, és alázattal próbálom Istenem! Add meg, hogy e megengedőképességem
megszentelővé lehessen, áldássá válhasson Általad, ki mindenben a minden vagy,
azaz, az Élet, mely örökkévaló, és boldogító akar lenni mindenek javára! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése