Meleget érzek kihűlt testemben!
Jézus másnap folytatja
az első parancsolat magyarázatát. A nép oly figyelmesen hallgatja, hogy miután
befejezi, egy időbe telik, mire föleszmél az elragadtatásból. Ki azt veszi
észre magán, hogy sír, ki azt, hogy mosolyog, ugyanabban az örömben
reménykedve. Végre a tömeg felébred. Az első zsibongás erőteljes sóhajjá válik,
végül pedig szinte fölszabadult kiáltássá:
– Te áldott! Te
megnyitod előttünk a béke útját!
Jézus mosolyogva
válaszol:
– A béke bennetek van,
ha mától fogva követitek a jót. – Ezután a betegekhez lép. Ráteszi kezét egy
beteg kisfiúra, egy vak emberre és egy teljesen sárga asszonyra. Egy béna fölé
hajol, és ezt mondja:
– Akarom!
Az ember ránéz, majd
fölkiált:
– Meleget érzek kihűlt
testemben! – és föláll lábára, úgy, amint van, amíg végül rá nem dobják az
ágytakarót. Ezalatt az asszony fölveszi kisfiát, akin már nincsen var, a vak
ember hunyorgat szemével, amint az első fény éri, az asszonyok pedig kiáltoznak:
– Dina már nem sárga;
mint a mezei boglárka.
A hangzavar tetőfokára
hág. Ki kiáltozik, ki áldást mond, ki lökdösődik, mert látni akar, ki igyekszik
kijutni, hogy a faluba siessen, mindent elhíresztelni. Jézust minden oldalról
körülfogják.
Péter meglátja, hogy
szinte összenyomják Jézust, s elkiáltja magát:
– Legények! Megfojtják a
Mestert! Rajta, törjünk utat! – és valóságos könyökléssel és rúgásokkal a
sípcsontok irányába, a tizenkettőnek sikerül utat törni, és kiszabadítani
Jézust.
– Holnap majd én intézkedem!
– mondja Péter. Te az ajtónál leszel, a többiek meg hátul. Bántalmaztak?
– Nem.
– Olyanok voltak, mint a
bolondok! Micsoda viselkedés!
– Hagyjátok őket! Boldogok voltak... és velük együtt
én is.
(2-532)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése