Évközi huszonhatodik hét keddje

Évközi huszonhatodik hét keddje

A tegnapi evangéliumban Jézus már próbálta lehűteni forrófejű és olykor hirtelen haragú apostolait. Ma ismét egy olyan esetről olvasunk, amikor túlzásba esnek az apostolok, s az Úr szelíd intésére, tanácsára van szükség. A „hirtelen felindultság” sem mentség a két apostol számára, akik a Jézust be nem fogadó szamaritánusok „méltó” büntetését szeretnék azonnal kieszközölni. Jézus rögtön figyelmezteti is őket arra, hogy kijelentésük mögött bizony rossz szándék húzódik meg, amely méltatlan az ő tanítványaihoz. Érdekes, hogy a máskor oly kicsinyhitű apostolok, most mennyire bátrak és mennyire bíznak abban, hogy kérésük azonnal teljesül és egy gyors fohásszal majd elintézhetik az egész falu lakosságát.
Jézus számtalanszor lelkünkre köti: a rosszat soha ne viszonozzuk rosszal. Ilyen esetekben ne hivatkozzunk végsőkig az igazságosság elvére, ne a bosszú és megtorlás járjon a fejünkben, hanem a megbocsátás. Isten sem mindenáron megbüntetésünket akarja, hanem türelmesen vár bűnbánatunkra. Életünk erkölcsi minősítésekor nem is az a mérvadó, hogy a többitől elkülönítve egy-egy cselekedetünk milyen, hanem az, hogy milyen lelkület van bennünk. Mi az alapvető szándékunk, irányultságunk, amely a cselekedeteink sorozatát meghatározza. Törekedjünk a békességes, a megbocsátó lelkületre!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Köszönöm, Uram, hogy te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, az Üdvözítő, aki új életet ajándékozol mindannyiunknak. Uram, sokszor nem értem terveidet, céljaidat, eszközeidet vagy az eseményeket, amelyek megtörténnek veled, velem, velünk, körülöttünk. De tudom, hogy a te útjaid nem a mi útjaink. Küldd el a Szentlelket, hogy általa megérthessük, megérezhessük a kereszt titkát, üdvösségre és új életre szülő tervedet, és hogy a Lélek bölcsessége által felismerhessük életünkben tőled kapott keresztünket, amelyet az ő erejével akarunk hordozni. Add, hogy megláthassuk, megpróbáltatásaink növekedésünkre szolgálnak, és így örvendezhessünk a belőlük fakadó gyümölcsöknek.

 

A mértéktelen szomorúságtól Könyörgéseddel ments meg minket!

A mértéktelen szomorúságtól 

Könyörgéseddel ments meg minket!

Istennek, az életről szóló üzenete, számunkra ez: „amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.“

Az Élet, Isten szerint nem az, amit itt élünk! Bár élhetnénk azt is, mégsem éljük. De, ahhoz, az igazságot, az igazságosságot kellene másképpen megközelítenünk.

Az Élet, ugyanis, amit Tőle kaptunk, bennünk van, e földi utunkon, elkísér. De az, akkor válik sajátunké, részünké, amikor a mi igazságunkat felcserélni hajlandók, képesek, megengedőkké leszünk Isten igazságára (kihez akarok hasonlóvá lenni, a főnökömhöz, vagy ahhoz, aki tetszik nekem? Miért nem Jézus számomra az, akihez hasonlóvá akarok lenni? Talán, számomra mégsem az örök élet a cél? Igazságom az igazvoltom! – álljon itt emlékeztetőül Mt 5,20)! Ehhez kell az alázat és a szelídség, amit Jézustól tanulhatunk meg (lásd: Mt 11,29).

És most ugorjunk át az evangéliumra, hogy eljuthassunk majd a szentlecke tanítására, mely kibontja Isten tömör kijelentéseit. Mind a két fiú bennünk lakik! Az első az, aki megfontolt, gondolkodik, de érezni is képes. A másik fiú az, aki okoskodó, de érzéketlen. Minden itt dől el: melyiknek engedek teret én, aki hívő vagyok, vagy vallásos. Hiszem Isten igazságát – úgy, ahogy az a Mt 17,20 –ban hangzik el -, vagy vallom, hogy nekem van igazam?

Most kutassuk a Filippi levél tanítását. Mit tanít ebből, számomra Isten, Aki az Igazság lelkét árasztja ki rám, hogy magához vonzani bírjon engem! Krisztusból fakad valami olyan méltóságtól átitatott erő, mely meg akar győzni hívő embert Istenről: lehetek egyetértő, és együttérzésre törekvő. De, ha lehetek, akkor miért nem vagyok?

Feltekintek Jézusra. De csak úgy tudok feltekinteni rá, ha magamat megalázom, magamat kicsinek és erőtlennek fogadom el, mellette. Nem vele szemben és nem is nélküle, hanem mellette! Ami azt jelenti, hogy képessé teszem magam rá, hogy tanuljak tőle, megértsem, hogy mitől van benne az a méltóság és az az erő, ami engem akar alakítani, magához hasonlóvá tenni.

Jézus tisztában volt azzal, hogy kitől való, hogy Ő Isten egyszülött fia, aki azért lett emberré, hogy az Atyától kapott küldetését teljesítse. amit csak úgy lehet képessé, emberi mivoltában, az emberek számára, ha saját emberi adottságait, képességeit, karizmáit, alárendeli Isten akaratának, rá osztott szándékának. Jézus része a teremtésnek, ugyanakkor Teremtője is, de kinyilatkoztatója is a Teremtőnek. Nem tudom, mennyire világos az, hogy hova próbálok eljutni e gondolatmenetemmel: ha Jézus a maga helyzetével tisztában volt, márpedig tisztában volt, akkor lehetett volna fölényes, magabiztosabb, és önzőbb is. ’Ide nekem a hatalmat’! Ismerjük ezt a mentalitást. Hiszen ebből erednek a tüntetések, a törvényekkel való szembenállásaink, önkényeskedéseink, hatalmi harcaink, és ellenségeskedéseink. De, egyébként is, én mindent jobban tudok. Még Istennél is!

Ne akarjam magamat felmagasztalni, vagy ne várjam el másoktól, hogy felmagasztaljanak! Éljek úgy, hogy majd Isten felmagasztalhasson, ha arra méltónak talál! Vagyis, tudjam, hogy hol a helyem, és ne gyűjtsek babérokat, ebben az életben (csak emlékeztetőül: Mt 5,19-21)! Engedjek teret, az első fiúnak, aki gondolkodik, de megérzi azt is, hogy mi az Atya kívánsága, kérése felé, akit tisztelni akar, és igazságát hittel elfogadni kész, mi több azonosulni is akar vele.

Segíts engem Uram, ebben a hitben kiteljesedő szellemben és szívben megerősödni, tökéletesedni! Ámen

 

Ferenc pápa Úrangyala-imádsága Bolognában: Ne az anyagi haszon, hanem a közjó álljon a középpontban!

Ferenc pápa Úrangyala-imádsága Bolognában: Ne az anyagi haszon, hanem a közjó álljon a középpontban!

Október 1-jén, vasárnap délben a Szentatya a munka világának képviselőivel találkozott, és a hozzájuk intézett beszéd után mondta el a szokásos déli Angelust.

A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, szép vasárnapot!

Köszöntelek mindnyájatokat, akik a munka világához tartoztok, annak sokféle megjelenési formájában. E megjelenési formák között sajnos a kedvezőtlen is jelen van, vagyis a munkanélküliség – időnként aggasztó – nehéz helyzete. Köszönöm a fogadtatást!

A társadalom különböző, egymással gyakran éles vitában álló csoportjait képviselitek, de megtanultátok, hogy csak együtt lehet kilábalni a válságból és jövőt építeni. Egyedül a párbeszéd – egymás illetékességi körének tiszteletben tartásával – teheti lehetővé, hogy hatékony és innovatív válaszokra leljünk mindenki számára, a munka minőségének területén is, és különösen a nélkülözhetetlen jólét érdekében. Némelyek ezt Emília-rendszernek nevezik. Törekedjetek ezt mindinkább megvalósítani. Tartós és a jövőbe tekintést segíteni képes megoldásokra van szükség ahhoz, hogy ki lehessen elégíteni az egyének és a családok szükségleteit.

Térségetekben már régóta szert tettetek az együttműködés tapasztalatára, amely a szolidaritás alapértékéből születik. Ez ma is sokat nyújthat, segítségére lehet sokaknak, akik nehéz helyzetben vannak, és akiknek szükségük van arra a „szociális felvonóra”, amely némelyek szerint teljesen ki van vonva a forgalomból. Sose engedjük át a szolidaritást az anyagi haszon logikájának, azért se, mert különben elvesszük – mondhatnám, elraboljuk – azt a leggyengébbektől, akiknek viszont nagy szükségük van rá. Az igazságosabb társadalom elérése nem múltbeli álom, hanem kemény munka, amelynek ma mindenkire szüksége van.

A fiatalkorúak munkanélkülisége és annak a sok embernek a helyzete, akik elvesztették munkájukat, és nem tudnak újból elhelyezkedni, olyan valóságok, amelyekhez nem szabad hozzászoknunk, mintha csak statisztikai adatokról lenne szó, ez a kísértés veszélyeztet ugyanis minket.

A befogadás és a szegénység elleni küzdelem jórészt a munkán keresztül zajlik. Nem nyújtunk valódi segítséget a szegényeknek, ha nem találhatnak munkát és méltóságot. Ez egy lelkesítő kihívás, mint a nagy szegénységet maga mögött hagyó háború utáni újjáépítés éveiben. A mostani „Egyezség a munkáért”, melynek értelmében az összes társadalmi csoport, és az Egyház is, közös felelősséget vállal, hogy segítik egymást tartós válaszok és nem könyöradományok keresésében, fontos módszer, és remélem, hogy meghozza majd a remélt gyümölcsöket.

A gazdasági válság európai és világméretű; és mint tudjuk, egyben erkölcsi, spirituális és emberi válság is. Gyökerénél a közjó elárulását találjuk, mind egyének, mint hatalmi csoportok részéről. El kell tehát vennünk a központi szerepet a haszon törvényétől, és a személynek, a közjónak kell azt átadnunk. De annak érdekében, hogy ez a központi szerep valós, tényleges legyen, és ne maradjon a szavak szintjén, növelni kell a méltó munka lehetőségeinek számát. Olyan feladat ez, amely az egész társadalomé: ebben az időszakban különösen is az egész társadalom feladata – minden összetevőjével együtt –, hogy mindent megtegyen a munka központi szerepéért, hiszen a munka az első eleme az emberhez méltó életnek.

Most a Szent Petronius-templom előtt vagyunk: Petroniust atyaként és védelmezőként (Pater et Protector) idézzük emlékezetünkbe, és mindig kezében a várossal ábrázoljuk. Itt látható közelségben van városotok három lényeges épülete: a templom, a városháza és az egyetem. Amikor ezek párbeszédet folytatnak és együttműködnek, megerősödik az általuk kifejezett humanizmus, és a város úgymond „lélegzik”, van távlata a jövőre, és nem fél szembenézni a felmerülő nehézségekkel. Bátorítalak titeket, hogy becsüljétek meg ezt a humanizmust, melynek letéteményesei vagytok, hogy bölcs és messzire tekintő megoldásokat keressetek korunk bonyolult problémáira, amelyeket joggal láttok nehézségeknek, de tartsátok őket a növekedés és a fejlődés lehetőségének is. S ez, amit mondok, érvényes Olaszországra és egész Európára is.

Kedves barátaim, különösen közel vagyok hozzátok, az Úr kezébe és az itteni Szent Lukács-templomban tisztelt Szent Szűz kezébe teszem minden gondotokat és aggodalmatokat. Őhozzá, a minden bolognai által a Szent Lukács-templom Máriájaként tisztelt Szűzanyához forduljunk most az Úrangyala elimádkozásával!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap Pozsonyban (Szlovákiában) boldoggá avatták Titus Zeman szalézi papot, aki így a huszadik század vértanúinak hosszú sorához csatlakozik. 1969-ben hunyt el, miután hite és lelkipásztori szolgálata miatt hosszú időt börtönben töltött. Tanúságtétele támogasson minket életünk legnehezebb pillanataiban, és segítsen felismernünk a megpróbáltatások között is az Úr jelenlétét.

A mai vasárnapon éri el tetőpontját az Isten szavának szentelt hét, tegnap pedig Szent Jeromosra, a Szentírás nagy tanítójára emlékeztünk. Adjunk hálát Istennek szavának ajándékáért, és igyekezzünk olvasni a Bibliát, elmélkedjünk rajta, különösképpen az evangéliumon.

Végezetül lélekben kapcsolódjunk a pompeji kegyhelyen a Rózsafüzér Szent Szüzéhez intézett hagyományos esdeklő imára egybegyűlt hívekhez. Ezt az imát az Olasz Püspöki Konferencia elnöke, Bassetti bíboros vezeti.

Mindnyájatoknak, született és „örökbefogadott” bolognaiak, szép vasárnapot kívánok! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi huszonhatodik hét vasárnap

Évközi huszonhatodik hét vasárnap

Legyen meg a te akaratod!

Napjaink embere olykor mindennél fontosabbnak tartja a szabadságot és az önrendelkezést, és végtelenül sértve érzi magát, ha valaki korlátozni akarná szabadságát. A szabadság és az önrendelkezés alapvető emberi érték és jog, amely minden embert és nemzetet megillet. A dolog árnyoldala, hogy miközben körömszakadtáig ragaszkodunk saját döntési és cselekvési szabadságunkhoz, észre sem vesszük, amikor mások szabadságát megsértjük, korlátozzuk. Az emberi szabadság helyes értelmezését szintén elhomályosíthatja, ha megfeledkezünk arról, hogy Istennek köszönhetjük szabadságunkat és szabad akaratunkat, ugyanakkor mégsem függetleníthetjük magunkat tőle, hiszen az ő teremtményei vagyunk. Itt jön a képbe az, hogy szabadságunk ellenére szembesülünk szabadságunk határaival, el kell fogadnunk azt a tényt, hogy egy felsőbb erő, isteni hatalom irányítja életünket. Egyesek kiszámíthatatlan véletlennek vagy a sors szeszélyének nevezik az életet és az élet rendjét meghatározó felsőbb erőt, a hívő ember pedig Istennek. Lelki fejlődésünk útján örömmel fedezzük fel azt, hogy Isten törvényei jók, nem korlátozni akarják szabadságunkat, hanem ahhoz szükségesek, hogy a helyes irányban vezessék életünket, ahogyan a folyó két partja közrefogja és tereli a vizet. Nagy károk keletkeznek, ha a víztömeg áttöri a gátat és nem marad meg a folyómederben.
Ha hívő családban nőttünk fel, akkor gyermekkorunktól fogva imádkozzuk a Miatyánkban: Legyen meg a te akaratod. Lassanként megtanuljuk, hogy úgy tekintsünk a világ történéseire és személyes életünk eseményeire, mint amelyek Isten akaratának köszönhetőek. A lelki kamaszkorban Isten akaratával szembeállítjuk saját akaratunkat, az ő szándékaival szembeállítjuk saját elképzeléseinket, az ő törvényeivel szembeállítjuk azt, amit mi tartunk jónak. Aztán egy idő után, lázadásunk után, a bűnös élet kudarcai után megnyugszunk, visszatérünk hozzá, s belátjuk, hogy Isten jót akar nekünk, szeret minket, s e visszatalálásnak köszönhetően egyre bátrabban, egyre szabadabban mondjuk ki: Legyen meg a te akaratod. Egyre inkább szükségét érezzük annak, hogy ne a magunk feje után menjünk, hanem megismerjük Isten szándékait és az ő szolgálatába állítsuk életünket. Természetesen ennek csak akkor van értelme és akkor fogja megadni életünk boldogságát, ha nem rabszolgaságnak tekintjük, hanem valóban szabadon fogadjuk el Isten akaratát.
A mai evangéliumban Jézus egy példabeszédet mond az apáról és két fiáról. Amikor az apa előadja kérését, az egyik fiú ugyan elutasította, de aztán megbánta ezt és teljesítette, amit apja kért tőle. A másik fiú nagyon készséges volt a szavak szintjén, de mégsem ment dolgozni, nem tette meg, amit apja kért. A példázat tanulságát a hallgatóság is rögtön felfogja. Amikor ugyanis Jézus azt kérdezi tőlük, hogy a két fiú közül melyik teljesítette az apa akaratát, akkor egyértelműen azt válaszolják, hogy az első.
Még az első fiú viselkedésénél is helyesebb, ha mind szavainkkal, mind cselekedeteinkkel elfogadjuk Isten akaratát. Legyen ebben példaképünk Jézus édesanyja, Szűz Mária. Amikor az angyal közli vele Isten tervét, hogy ő legyen a Megváltó édesanyja, akkor készséggel válaszolja: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” (Lk 1,38). Isten akaratának elfogadása nem az élet feladása, nem a szabadság feladása, hanem teljes bizalom Isten iránt, ráhagyatkozás a gondviselésre.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak. Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj, és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram, irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!