A szegények evangelizálnak minket – Exkluzív interjú Michael August Blume apostoli nunciussal
Ferenc pápa július 4-én az amerikai származású, magyar felmenőkkel is rendelkező Michael August Blume-ot nevezte ki a Szentszék magyarországi nagykövetévé. Életútjáról, küldetéséről kérdeztük hazánk új apostoli nunciusát.
– Amikor
nyilvánosságra hozták a kinevezését, megírtuk, hogy szülővárosában, South
Bendben népes magyar közösség él, és az Ön családjának is vannak magyar
gyökerei. Mennyire erősek ezek?
– Volt
egy olyan nemzedék, amelynek tagjai között sokan voltak magyarok Indiana állam
északi részén, Chicago közelében, mert sok munka akadt a környéken a
nehéziparban, az autógyártásban. Én gyerekként a Magyarok Nagyasszonya-iskolába
jártam. Folyamatosan jöttek az osztályunkba új gyerekek, akik bevándorlóként,
menekültként érkeztek az országba. A második világháború végén, azután pedig az
1956-os forradalom után sokan találtak új otthonra az Amerikai Egyesült
Államokban. A hetvenes évek végéig erősen érzékelhető volt a magyar jelenlét,
de a következő generáció, az egykor menekültként érkezettek gyerekei már
máshová mentek munkát keresni. A templom központi helyén látható a Magyarok
Nagyasszonya-ábrázolás, de most már a Guadalupei Szűzanyáé is ott van, hiszen a
latin-amerikai bevándorlók mára sokkal többen vannak. Még elevenen él bennem a
magyarok emléke, minden vasárnap reggel hétkor kihallatszott a templomból a
magyar mise. Az általános iskolában az Isteni Szeretet Leányai magyar–osztrák
kongregáció tagjai gondoskodtak rólunk. A papok és a szerzetesnővérek, akik
tanítottak, valóban a diákoknak szentelték az életüket, még ha rosszak voltunk
is. Ez az életszentség: az irgalmas szeretet a diákok iránt. Nagy kegyelemnek
érzem, hogy ők tanítottak. Ezek a gyökerek bennem élnek, de a családfámban is
ott vannak a magyar ősök. A nagymamám Himodról, egy kis Sopronhoz közeli
faluból származik.
–
Korábban is járt már Magyarországon?
–
1990-ben a szüleimmel elmentünk Himodra. A gyökereinket keresve
unokatestvérekkel is találkoztunk. Fontos, hogy az ember megismerje a családja
történetét. A himodi plébánia nyilvántartásában a rokonaink neve mellett ott
áll, hogy kivándoroltak South Bendbe. Már a diplomáciai testületben is
találkoztam olyannal, aki feltehetően a rokonom, a család 1956-ban Svájcba
kivándorolt ágából. Az édesanyámat Körmendinek hívják, mert a férje halála után
a nagyanyám Körmendi Mihályhoz ment feleségül. Én is róla kaptam a Mihály
nevet, míg az August nevet az apai nagyapámról.
Amikor Veres András püspök tudomást szerzett a származásomról, megajándékozott
a himodi plébániatemplom képével. A templom oldalán van egy emléktábla az első
világháborúban elesettek nevével, ott szerepel köztük anyám nagybátyja is.
2005-ben, Beninbe indulásom előtt aztán turistaként újra ellátogattam
Magyarországra.
– Fiatalon
miért éppen a verbita rendet választotta?
– Volt
egy jó plébánosom, John Szabó, egy magyar pap, aki arra buzdított, hogy lépjek
be az egyházmegyei szemináriumba. Aztán egy gyerekeknek szóló folyóiratban
láttam egy cikket, Leendő papok klubja, ez volt a
címe. Misszionáriusi szolgálat iránt érdeklődő fiatalembereket keresett a
verbita rend. Ez felkeltette az érdeklődésemet, írtam nekik. Körülbelül két
héttel később az Isteni Ige Társaságának hivatásokért felelős vezetője
kopogtatott az ajtónkon. Tizenhárom éves voltam akkor, egy év állt még a
rendelkezésemre, hogy eldöntsem, belépek-e a verbiták kisszemináriumába, vagy
inkább egyházmegyés pap leszek. Gondolkodtam, és végül igent mondtam – talán
azért választottam őket, mert vonzott a távoli tájakon végzett misszió.
– Hogyan
folytatódott a szolgálata? Milyen állomásokon keresztül jutott el
Magyarországra?
– Az
Egyesült Államokban tanultam nyolc évig, majd a Mexikói-öböl partvidékén fekvő
Bay Saint Louisban töltöttem a noviciátust. A fogadalomtétel után Rómában, a
Pápai Gergely Egyetemen fundamentális teológiát tanultam. 1974-ben
Nyugat-Afrikába, Ghánába küldtek, ahol előbb megtanultam egy afrikai nyelvet,
majd kineveztek a szemináriumba tanárnak. A diákok ott egy másik afrikai
nyelvet beszéltek, így azt is meg kellett tanulnom. Végül eljutottam arra a
szintre, hogy be tudtam mutatni a misét az ő nyelvükön. 1990-ig maradtam
Ghánában, az utolsó hét évben Ghána, Togo és Benin verbita tartományfőnöke
is voltam. Aztán Rómába hívtak, ahol a kongregáció generális tanácsának
főtitkára lettem, majd néhány évvel később a Kivándorlók és Utazók
Lelkipásztori Gondozásának Pápai Tanácsánál teljesítettem titkári szolgálatot.
Ez is olyan feladat volt, amelyre korábban nem készültem. Sokat voltam úton,
ellátogattam a menekülttáborokba szerte a világon. II. János Pál pápaságának
vége felé, amikor lejárt a második mandátumom, nem kértem a megújítását. Végül
éppen a pápa halálának napján kaptam meg az újabb kinevezést, ismét öt évre a
pápai tanácsba. Néhány hét múlva Sodano bíboros tudatta velem, hogy újabb
afrikai szolgálatra küldött a Szentatya, ezúttal Benin és Togo nunciusa lettem,
s ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben. Hét és fél évet töltöttem ott,
majd Ugandába küldtek, ahol a menekültekkel végzett apostoli munkám
folytatódott, hiszen a Dél-Szudánból érkező menekültek miatt csak az utóbbi
években egymillió fővel nőtt az ország északi részének lakossága. Most
közvetlenül Ugandából jöttem Budapestre. Az afrikai esztendők számomra a kegyelem
évei voltak, mert folytatódott a misszió, amelyet szerzetesként végeztem.
– Milyen
érzésekkel fogadta a Magyarországra történő kinevezésének hírét?
– Nagy
meglepetésként ért a hír. Korábban leginkább Afrikában szereztem
tapasztalatokat: tizenhat évig voltam misszionárius és tizenhárom évig nuncius.
Amikor márciusban Rómában jártam, megkérdezték, készen állok-e arra, hogy
máshová menjek. Természetesen a Szentszék rendelkezésére állok, válaszoltam,
majd visszatértem Ugandába. Nem sokat gondolkodtam ezen, amíg meg nem érkezett
az üzenet: a Szentatya kinevez nunciusnak Budapestre. Meglátjuk, mi lesz,
hiszem, hogy az Úr a gyengeségen keresztül is képes munkálkodni. Nem ismerem a
nyelvet, de remélem, hogy sikerül elsajátítanom valamilyen szinten, legalább
annyira, hogy be tudjam mutatni a szentmisét magyarul, és fel tudjam olvasni a
homíliát úgy, hogy érthető legyen. Van némi emlékem gyerekkoromból, mert a
nagymamám magyarul beszélt velem. Míg a szüleink dolgoztak, mi a nagymamával
voltunk, ő pedig hiába élt negyven éve Amerikában, csak magyarul beszélt.
– Hosszú
éveket töltött Afrikában. Mennyiben lesz kihívás Önnek újra a nyugati világban
szolgálni?
– Itt
sokkal rendezettebbek a viszonyok, ugyanakkor Európában a kultúra közönyösebb a
vallás iránt. Nehéz feladat ez, de nem lehetetlen. Magyarországon a nuncius a
diplomáciai testület dékánja is. A diplomaták között is gyakran előkerül a
beszélgetések során a hit kérdése, s ez megnyitja az ajtót az evangelizáció
előtt. A diplomáciai testületben a hívők és a nem hívők körében is mindig azt
tapasztaltam, hogy nyugodtan lehet beszélgetni erről, nincs radikális
ellenállás. Isten szavát ráadásul akkor is hirdetnünk kell, ha az emberekből
hiányoznak a hit alapjai.
– Inkább
misszionáriusnak vagy inkább diplomatának érzi magát?
–
Mindkettőnek. Ferenc pápa gyakran használja a misszionárius tanítvány
kifejezést – ez minden megkeresztelt ember küldetése, nem lehet elmenekülni
előle. Ugyanakkor a hivatali munka elől sem lehet elmenekülni. A misszionáriusi
szolgálat itt nem olyan, mint amikor az ember a városok utcáit, tereit,
egyetemeit járja, hogy hirdesse Istent. Igyekszem arra gondolni, hogy ha jól
végzem a munkámat, az is evangelizáció. Ha elolvasom az újságokat, látom, hol
nincs jelen az életben az evangélium, és amikor beszédbe elegyedek az
emberekkel, ezzel kapcsolatos kérdéseket teszek fel nekik. Itt inkább
preevangelizációról van szó. Ha beszélgetés közben ők is kérdeznek, az már a
nyitottság jele. Az emberi gondolkodás mindig Isten valóságát, a legmélyebb
kérdéseket érinti, akkor is, ha ki sem ejtjük Isten nevét: a szabadságról, a
szeretetről, az emberi jogokkal való visszaélésről beszélve mindig elérjük ezt
a pontot. Ahol pedig nem érjük el, ahol ennyire nincs jelen Isten az emberek
gondolkodásában, ott biztosak lehetünk abban, hogy az emberi jogokat nem
tartják tiszteletben.
– Hogyan
látja, mit jelent 2018-ban az Egyház küldetésének és Ferenc pápa üzeneteinek
képviselete a világon és Magyarországon?
– Ferenc
pápa arra buzdít minket, hogy menjük a perifériákra, a földrajzi és az
egzisztenciális peremvidékekre, oda, ahol nem látjuk az isteni kegyelmet, és
legyen bátorságunk odalépni az utcán élőkhöz, a nyomornegyedek lakóihoz.
Ugandában, az apostoli nunciatúrától nem messze van egy nyomornegyed, időnként
ellátogattam azokhoz az emberekhez. Él ott egy szent asszony, Betty, aki
huszonöt gyerekről gondoskodik egy piciny lakásban. Három a sajátja, a többi
barátoké, ismerősöké, olyan szülőké, akik meghaltak AIDS-ben, vagy más tragédia
érte őket. Itt látszik igazán, mi a valódi irgalmas keresztényi szeretet: így
evangelizálnak minket a szegények. „Mi itt soha nem láttunk egyetlen papot sem”
– mondták, és nem akartam hinni a fülemnek, hiszen a negyed egy nagy plébániához
tartozik. Az Egyház struktúrái megvannak, léteznek plébániák, iskolák, de csak
a saját diákjaikról, egyházközségi tagjaikról gondoskodnak. És mi történik
ilyenkor? Jönnek más egyházak, például a pünkösdi egyházak, és magukhoz vonzzák
ezeket az embereket. Intézményekre, iskolákra persze szükség van, de az
evangelizáció nem korlátozódhat azokra, akik látogatják az intézményeinket, a
plébániainkat. Legyünk jelen az emberek között!
– Ez a
küldetés érvényes a nyugati világban is?
– Igen,
itt is ezt kell tennünk, Ferenc pápa is erre buzdít. Azt mondja: Ne zárjátok be
az Urat a sekrestyébe! Az Úr zörgeti az ajtót, azt kéri, hogy engedd ki! Azt
kéri, hogy vidd magaddal Krisztust, lépj ki az emberek közé. Ehhez nincs
szükség nagy szervezetre, komoly erőforrásokra, csak bátorság és kreativitás
kell hozzá. Budapest szép város, de éjjel láttam már a másik arcát is, és
vannak perifériái, ahol a szegények élnek. Bőven akad tennivaló. Hallottam
olyan gyerekekről, akiket a szüleik gyakorlatilag elhagynak, mert más országba
mennek dolgozni. Akkor evangelizálhatunk, ha kapcsolatban vagyunk az
emberekkel, felkínálva nekik Isten irgalmasságát.
Egyszerű
dolgokról van szó: „Éhes voltam és ennem adtatok, beteg voltam és
meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek…” Ez valamennyi embernek
módjában áll. Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy olvassa Ferenc pápa Gaudete
et exsultate – Örüljetek és ujjongjatok – kezdetű legutóbbi
apostoli buzdítását. Ebben is az örömről beszél és az életszentségről. És azt
írja, a hegyi beszédben foglaltak a feltételek ahhoz, ami Máté evangéliumának
25. fejezetében áll: „Éhes voltam, és ennem adtatok…” E kettő együtt nagy
kihívást jelent nekünk, keresztényeknek. Mindannyian arra kaptunk meghívást,
hogy a magunk módján gyakorlattá tegyük ezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése