Ferenc pápa a szinódus
nyitómiséjén: Adja meg nekünk az Úr, hogy álmodni és remélni tudjunk!
Október 3-án délelőtt a Szent Péter téren
tartott szentmisével kezdetét vette a püspöki szinódus tizenötödik rendes közgyűlése,
amelynek témája „a hit, a fiatalok és a hivatástisztázás”.
„A Szentlélek, akit nevemben küld majd az Atya,
megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek”
(Jn 14,26).
Ilyen egyszerűen kínálja fel Jézus
tanítványainak a biztosítékot, aki elkíséri majd az egész rájuk bízott
misszionáriusi munkát: a Szentlélek lesz az első, aki őrzi, elevenen és frissen
tartja a Mester emlékezetét a tanítványok szívében. Ő teszi lehetővé, hogy az
evangélium gazdagsága és szépsége állandó öröm és újdonság forrása legyen.
Ennek az egész Egyház számára kegyelmi
időszaknak a kezdetén, Isten szavával összhangban, buzgón kérjük a Vigasztalót,
hogy segítsen felidéznünk és felélesztenünk az Úr szavait, melyektől lángolt a
szívünk (vö. Lk 24,32). A lángolás és az evangéliumi szenvedély az, ami lángolást
és evangéliumi szenvedélyt ébreszt Jézus iránt. Olyan emlékezetre van
szükségünk, amely felébreszti és megújítja bennünk az álmodás és remélés
képességét. Mert tudjuk, hogy fiataljaink annyira lesznek képesek a
próféciára és a vízióra, amennyire mi, felnőttek vagy idősek, képesek vagyunk
álmodni, és így megfertőzni őket azokkal az álmokkal, megosztani velük azokat a
reményeket, amelyek szívünkben élnek (vö. Joel 3,1).
Adja meg nekünk a Lélek annak kegyelmét, hogy
az álmoknak és a reménynek az ajándékával felkent szinódusi atyák legyünk, hogy
mi is fel tudjuk kenni fiataljainkat a prófétálás és a távolra látás
képességével! Adja meg nekünk annak kegyelmét, hogy tevékeny, élő, hatékony emlékezet
legyünk, mely nemzedékről nemzedékre nem engedi, hogy elfojtsák vagy elűzzék a
csapást és vészt jósló próféták, sem önnön korlátai, hibái és bűnei, hanem
képes teret találni a szívek lángra gyújtására és a Lélek útjainak
felismerésére! A Lélek hangjára figyelő, tanulékony hallgatás magatartásával
gyűltünk most össze a világ minden tájáról. Ma, első alkalommal itt van velünk
két püspöktestvérünk is, a kontinentális Kínából. Fogadjuk őket meleg
szeretettel: jelenlétüknek köszönhetően a püspököknek Péter utódával való
egysége most még láthatóbb. [Tapsolnak.]
Reménnyel felkenve egy olyan új egyházi
találkozót kezdünk meg, amely képes kiszélesíteni látószögünket, kitágítani
szívünket és átalakítani azokat a struktúrákat, amelyek ma lebénítanak
bennünket, elválasztanak és eltávolítanak a fiataloktól, és következésképpen
hagyjuk, hogy ki legyenek téve a viszontagságoknak és árvaként nélkülözzenek
egy olyan hívő közösséget, amely megtartaná őket, az értelem és az élet
horizontját tárná ki előttük (vö. Evangelii gaudium kezdetű
apostoli buzdítás, 49).
A remény kérdőre von bennünket, kimozdít
bennünket, megtöri a „mindig is így csináltuk” konformizmusát, és azt kéri,
hogy álljunk fel, és nézünk egyenesen a fiatalok szemébe, nézzük meg, milyen
helyzetben élnek. Ugyanez a remény kéri, hogy dolgozzunk azon, hogy
megváltoztassuk a létbizonytalanság, a kirekesztettség és az erőszak
helyzeteit, amelyeknek fiataljaink ki vannak téve.
A fiatalok – sok, múltban hozott döntés
eredményeként – arra hívnak minket, hogy velük együtt nagyobb
elkötelezettséggel vállaljuk fel a jelent, és harcoljunk minden ellen, ami
bármilyen módon meggátolja, hogy méltósággal kibontakoztassák életüket. Kreatív
fellépést, okos, lelkes és reményteli dinamizmust kérnek és várnak tőlünk.
Kérik, hogy ne hagyjuk őket a sok halálkereskedő markában, akik elpusztítják
életüket és elhomályosítják látásukat.
Ennek a közös álmodásnak a képessége, melyet az
Úr ma nekünk, mint Egyháznak ad, megköveteli – annak fényében, amit Szent Pál
mondott nekünk a szentleckében –, hogy egy pontosan körülhatárolt
magatartásformát alakítsunk ki: „Senki se keresse csak a maga hasznát, hanem a
másokét is” (Fil 2,4). Sőt, még magasabbra teszi a mércét, és azt kéri, hogy
alázattal tartsuk különbnek a többieket magunknál (vö. Fil 2,3). Ezzel a
lelkülettel törekszünk meghallgatni egymást, hogy közösen felismerjük azt, amit
az Úr az ő Egyházától kér. Ez pedig megköveteli tőlünk, hogy vigyázzunk és
figyeljünk arra, nehogy önmagunk óvásának és az önmagunk körül forgásnak a
logikája érvényesüljön, amely oda vezet, hogy fontosságot tulajdonítunk annak,
ami másodlagos, és másodlagosnak tartjuk azt, ami fontos. Az evangélium és a
ránk bízott nép iránti szeretet megkívánja, hogy szélesítsük ki látószögünket,
és ne veszítsük szem elől a küldetést, amelyre hív bennünket: hogy egy nagyobb
jóra törekedjünk, mely mindannyiunk javát szolgálja. E nélkül a magatartás
nélkül minden igyekezetünk hiábavaló lesz.
Az őszinte, imádságos s – amennyire lehet –
előítélet és feltétel nélküli meghallgatás ajándéka lehetővé teszi számunkra,
hogy magunkénak érezzük azokat a helyzeteket, amelyekben Isten népe él.
Hallgatni Istent, hogy vele együtt meghalljuk az emberek kiáltását; hallgatni
az embereket, hogy velük együtt eltöltsön bennünket az akarat, amelyre Isten
hív bennünket (vö. Beszéd a család témájával foglalkozó szinódust megelőző
imavirrasztáson, 2014. október 4.).
Ez a magatartásmód megvéd bennünket attól a
veszélytől, hogy a moralizáló vagy elitista hozzáállás csapdájába essünk, de
attól is, hogy elvont ideológiák vonzáskörébe kerüljünk, amelyek köszönő
viszonyban sincsenek az emberek tényleges életével (vö. Jorge M. Bergoglio: Meditaciones
para religiosos [Elmélkedések szerzeteseknek], Diego de Torres,
Buenos Aires, 1982, 45–46).
Fivéreim, nővéreim, helyezzük ezt az időszakot
Szűz Mária anyai oltalmába! Kérjük, hogy ő, az odahallgatás és az emlékezet
asszonya, kísérjen bennünket a Lélek jeleinek felismerésében, hogy sietve (vö.
Lk 1,39), álmok és remények között, fiataljaink kísérésére és ösztönzésére
induljunk annak érdekében, hogy ne szűnjenek meg prófétálni.
Szinódusi atyák! Sokan fiatalok voltunk vagy az
első lépéseket tettük meg a vallásos életben, amikor befejeződött a II.
vatikáni zsinat. A zsinati atyák az akkori fiatalokhoz küldték utolsó
üzenetüket. Amit fiatalként hallottunk, hasznunkra válik felidézni a
szívünkkel, emlékezve a költő szavaira: „hogy megtartsa a férfi, amit
gyermekként fogadott” (F. Hölderlin).
A zsinati atyák ezt üzenték nekünk: „Az Egyház
négy éven át azon dolgozott, hogy megfiatalítsa önnön arcát, hogy jobban
megfeleljen saját alapítója, a nagy élő, az örökké fiatal Krisztus tervének.
Eme nagyméretű »életrevízió« végén hozzátok fordul: az Egyház értetek, a
fiatalokért létezik, zsinatával főleg értetek gyújtotta meg a fényt, amely
megvilágítja a jövőt, a ti jövőtöket. Az Egyház azt szeretné, ha a társadalom,
melynek építéséhez hozzáláttok, tiszteletben tartaná az emberek méltóságát,
szabadságát, jogát: és ezek az emberek ti vagytok. […] Bízik abban […], hogy
meg tudjátok erősíteni hiteteket az életben, és hitetek értelmet tud adni
életeteknek: bizonyosságot az igaz és jó Isten létezésében.
Ennek az Istennek és az ő Fiának, Jézusnak
nevében arra biztatunk benneteket, hogy tágítsátok ki szíveteket világméretűre,
hogy megértsétek testvéreitek kéréseit, és fiatalos erőiteket merészen
szolgálatukba állítsátok. Harcoljatok minden önzés ellen! Utasítsátok el, hogy
szabad folyást engedjetek az erőszak és a gyűlölet ösztöneinek, melyek
háborúkat és szomorú következményükként csak nyomort szülnek! Legyetek
nagylelkűek, tiszták, tisztelettudók, őszinték! És lelkesen egy a mai világnál
jobb világot építsetek!” (VI. Pál: Üzenet a fiataloknak a II. vatikáni
zsinat végén, 1965. december 8.).
Szinódusi atyák, az Egyház bizalommal és
szeretettel figyel benneteket.
A szinóduson a Magyar Katolikus Püspöki
Konferenciát Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, az MKPK Ifjúsági
Bizottságának elnöke képviseli, valamint jelen van Kocsis Fülöp görögkatolikus
érsek-metropolita.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése