Ferenc pápa: Misére azért megyünk, hogy az Úrral találkozzunk
November 15-én a Szentatya folytatta a szentmiséről elkezdett katekézissorozatát. Hangsúlyozta: nem színi előadásra megyünk templomba, hanem azért, hogy az Úrral élő párbeszédet folytassunk, ő találkozhasson gyengeségeinkkel, és életet adjon nekünk. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk
a szentmiséről szóló katekéziseket. Hogy megérthessük az eucharisztikus
ünneplés szépségét, egy nagyon egyszerű szemponttal szeretném kezdeni: a mise
imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb,
ugyanakkor a „legkonkrétabb” imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel
igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral.
De előbb
válaszolnunk kell egy kérdésre. Mi valójában az imádság? Mindenekelőtt
párbeszéd, személyes kapcsolat Istennel. Az ember pedig Istennel személyes
kapcsolatban álló lénynek teremtetett, aki teljes kibontakozását egyedül a
Teremtőjével való kapcsolatban találja meg. Az élet az Úrral való végső
találkozás felé vezető út.
A
Teremtés könyve megállapítja, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára
teremtetett, aki Atya, Fiú és Szentlélek, tökéletes szeretetkapcsolat, amely
egység. Ebből megérthetjük: mindnyájan arra teremtettünk, hogy belépjünk egy
tökéletes szeretetkapcsolatba, amelyben állandóan odaadjuk és visszakapjuk
önmagunkat, hogy így megtaláljuk létünk teljességét.
Amikor
az égő csipkebokornál Isten meghívja Mózest, ő megkérdezi a nevét. És mit
válaszol Isten? „Én az vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eredeti értelme szerint
ez a mondat jelenlétet és oltalmazó támogatást fejez ki, rögtön ezután ugyanis
Isten hozzáteszi: „Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” (Kiv
3,15). Krisztus is, amikor meghívja tanítványait, arra hívja őket, hogy vele
legyenek. Ez tehát a legnagyobb kegyelem: megtapasztalhatjuk, hogy a mise, az
eucharisztia a Jézussal való együttlét, és rajta keresztül az Istennel és a
testvérekkel való együttlét kiváltságos ideje.
Az
imádság, mint minden igazi párbeszéd, azt is magában foglalja, hogy tudunk
csendet tartani – a párbeszédben rendre vannak csendes pillanatok –, csendben
együtt lenni Jézussal. Amikor misére megyünk, talán már ott vagyunk öt perccel
korábban, de elkezdünk beszélgetni a mellettünk ülővel. De az nem a csevegés
ideje, hanem az elcsendesedésé, a párbeszédre való felkészülésé! Az
összeszedettség és elmélyedés ideje, hogy felkészüljünk a Jézussal való
találkozásra. Nagyon fontos a csend! Emlékezzetek arra, mit mondtam múlt héten:
nem színi előadásra megyünk, hanem találkozni az Úrral, a csend pedig felkészít
és elkísér minket. Csendes együttlét Jézussal! Isten titokzatos csendjéből
születik az ő igéje, amely visszhangzik szívünkben. Jézus maga tanítja meg
nekünk, hogyan lehet ténylegesen „együtt lenni” az Atyával, imájával mutatja
meg ezt. Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint aki félreeső helyekre
vonul vissza imádkozni, a tanítványokban pedig, amikor látják, milyen meghitt
kapcsolatban áll az Atyával, felébred a vágy, hogy nekik is részük legyen
benne, ezért kérik: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1). Hallottuk
az olvasmányban előbb, a kihallgatás elején. Jézus azt válaszolja: az első
dolog, ami szükséges az imádsághoz, hogy azt tudjuk mondani: „Apa”. Vigyázzunk:
ha nem tudok „Apát” mondani Istennek, akkor nem tudok imádkozni. Meg kell
tanulnunk „Apát” mondani, vagyis gyermeki bizalommal az ő jelenlétébe
helyezkedni! Hogy ezt megtanulhassuk, alázatosan el kell ismernünk:
rászorulunk, hogy valaki megtanítson rá; és azt kell mondanunk egyszerűen:
Uram, taníts meg imádkozni!
Ez az
első pont: alázatosnak lenni, magunkat gyermeknek elismerni, megpihenni az
Atyánál, önmagunkat rábízni. Hogy beléphessünk a mennyek országába, kicsinnyé
kell válnunk, mint a gyermekek. Abban az értelemben, hogy a gyermekek képesek
rábízni magukat másra, tudják, hogy valaki törődik velük, azzal, hogy mit
fognak enni, azzal, hogy mibe fognak öltözködni, és így tovább (vö. Mt
6,25–32). Ez az első magatartás: bizalom és ráhagyatkozás, ahogyan a gyermek
viszonyul szüleihez; annak tudása, hogy Isten megemlékezik rólad, gondot visel
rád – rád, rám, mindenkire!
A
második dolog, amire késznek kell lennünk, ez is a gyermekekre jellemző, a
meglepődés. A gyermek mindig ezernyi kérdéssel bombáz minket, mert fel akarja
fedezni a világot; és a legcsekélyebb dolgokon is csodálkozik, mert minden új
számára. Hogy beléphessünk a mennyek országába, tudnunk kell csodálkozni. Az
Úrral való kapcsolatunkban, az imádságban – kérdezem – képesek vagyunk-e
elcsodálkozni, vagy azt gondoljuk, hogy az imádság azt jelenti: mondjuk a
betanult szöveget Istennek, ahogy a papagájok csinálják? Nem! Rá kell bíznunk
magunkat, meg kell nyitni előtte szívünket, hogy képesek legyünk elámulni.
Engedjük-e, hogy meglepjen minket Isten, aki mindig a meglepetések Istene? Mert
az Úrral való találkozás mindig élő találkozás, nem múzeumi látogatás. Élő
találkozás, mi misére megyünk, nem múzeumba! Élő találkozásra megyünk az Úrral!
Az
evangéliumban szó van egy bizonyos Nikodémusról (Jn 3,1–21), egy öregemberről,
egy vezetőről Izraelben, aki elmegy Jézushoz, hogy megismerkedjen vele; az Úr
pedig annak szükségességéről beszél neki, hogy „újra kell születni a magasból”
(vö. Jn 3,3). De mit jelent ez? Lehetséges „újraszületni”? Vissza lehet nyerni
életkedvünket, életörömünket, az élet csodálkozó szeretetét a rengeteg tragédia
ellenére? Ez hitünk egyik alapvető kérdése, és ez minden igazán hívő vágya: az
újraszületés vágya, az újrakezdés öröme. Megvan bennünk ez a vágy? Vajon minket
is szüntelenül az újraszületés vágya hajt, az, hogy találkozhassunk az Úrral?
Megvan bennetek ez a vágy? Könnyen elveszíthetjük ugyanis, mert a sok teendőnk
és megvalósítandó tervünk miatt végül kevés időnk marad, és szem elől
tévesztjük azt, ami lényeges: a szívünkben zajló életet, lelki életünket, az
Úrral való találkozást az imádságban.
Az Úr bizony
meglep minket: megmutatja, hogy ő szeret minket gyengeségeinkben is. „Jézus
Krisztus […] az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, de az egész
világ bűneiért is” (1Jn 2,2). Ez ajándék, igazi vigasztalás forrása – az Úr
mindig megbocsát nekünk! –, tehát igazi vigasztalást ad; ezt az ajándékot az
eucharisztián, azon a lakodalmon keresztül kaptuk, amelyen a vőlegény
találkozik törékenységünkkel. Mondatom-e azt, hogy amikor szentáldozáshoz
járulok a misében, az Úr találkozik törékenységemmel? Igen! Mondhatjuk, mert
igaz! Az Úr találkozik törékenységünkkel, hogy visszavigyen minket első
meghívottságunkhoz: ahhoz, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk.
Ez a szentmise közege, ez az imádság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése