Zsolozsma 302.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

A béke megvalósítása.A béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború. Nem merőben az ellentétes erők puszta egyensúlyának állapota. Nem valósíthatja meg önkényuralom. A békét helyesen és szabatosan az igazságosság művének (Iz 32, 17) kell mondanunk. Annak a rendnek a gyümölcse, amelyet a társadalom számára Alapítója, az Isten gondolt el, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mert az emberiség közjavát elsődlegesen és magában véve örök törvény szabályozza ugyan, de az idők folyamán szüntelenül változnak a közjó közvetlen feltételei, és így a béke sincs egyszer s mindenkorra bebiztosítva, hanem folytonosan építeni kell. Ezenfelül ingatag az emberi akarat, és megsebezte a bűn, ezért a béke fenntartása minden egyes embertől megköveteli azt, hogy állhatatosan uralkodjék szenvedélyein, a közhatalomtól pedig azt, hogy éberen őrködjék.Még ez sem elég. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha biztosítva van minden, ami a személyt megilleti, és ha az emberek bizalommal és önként bocsátják egymás rendelkezésére lelki és szellemi kincseiket. A béke felépítéséhez feltétlenül szükséges még a szilárd akarat, amely tiszteletben tartja a másikat s az idegen népeket meg azok méltóságát, és szüntelenül élő valósággá teszi a testvériséget, így nézve, a béke a szeretetnek is a gyümölcse, azé a szereteté, amely nem nézi, hogy mit nem kíván már az igazságosság. A földi béke, az embertestvér szeretetének gyümölcse, mása és eredménye Krisztus békéjének, amely az Atyaistenből árad ki. A testet öltött Fiú, a béke fejedelme ugyanis kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a gyűlöletet; feltámadásának dicsőségében pedig a szeretet Lelkét árasztotta szét az emberek szívébe. Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy szeretetben cselekedve az igazságot (Ef 4, 15), fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét. Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és a védelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, amelyek rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.

Halottak napi úrangyala: Nem a halálé az utolsó szó 

Ahogy Jézus Krisztusban is az öröm és a könnyek szintézist alkotnak, úgy a mindenszentek ünnepe és a halottak napja is szoros belső kapcsolatban áll egymással – erről beszélt Ferenc pápa november 2-án, halottak napján délben, az Úrangyala elimádkozása előtt.

November 2-án, vasárnap délben Ferenc pápa a következő beszédet intézte a Snt Péter teret megtöltő zarándokokhoz: Tegnap ünnepeltük mindenszentek ünnepét, ma pedig a liturgia arra szólít bennünket, hogy emlékezzünk meg halottainkról. Ez a két megemlékezés szoros belső kapcsolatban áll egymással, mint ahogy Jézus Krisztusban is az öröm és a könnyek szintézist alkotnak, ez hitünk és reményünk alapja. A történelemben zarándokló egyház ugyanis egyrészt örül a szentek és a boldogok közbenjárásának, akik támaszt nyújtanak missziójához, az evangélium hirdetéséhez; másrészt Jézushoz hasonlóan osztozik azoknak a sírásában, akik szenvednek, mert el kellett válniuk szeretteiktől. Az egyház, Jézushoz hasonlóan és Jézusnak köszönhetően visszhangozza a hálaimát az Atyának, aki megszabadított bennünket a bűn és a halál uralmától.

Ezekben a napokban sokan látogatnak a temetőkbe, a „nyugovó helyre”, a végső felébredésre várakozva. Szép arra gondolnunk, hogy Jézus maga fog felébreszteni bennünket. Maga Jézus nyilatkoztatta ki, hogy a test halála olyan, mint egy álom, amelyből Ő ébreszt fel bennünket. Ezzel a hittel álljunk meg – spirituálisan is – szeretteink sírjánál, azoknál, akik szerettek minket és jót tettek velünk.

Ma azonban azokra is emlékeznünk kell, akikre senki sem emlékezik. Emlékezzünk a háborúk és az erőszak áldozataira; a világnak azokra a „kicsinyeire”, akikre senki sem emlékezik; emlékezzünk a névtelenekre, akik a közös sírban nyugszanak. Emlékezzünk fivéreinkre és nővéreinkre, akiket azért öltek meg, mert keresztények; emlékezzünk azokra, akik feláldozták életüket, hogy másokat szolgáljanak. Ajánljuk az Úr oltalmába főként azokat, akik idén hagytak itt bennünket – mondta beszédében a pápa.

Az egyház hagyománya mindig arra buzdította a híveket, hogy imádkozzanak a halottakért, főleg ajánljanak fel számukra engesztelő szentmiséket: ez a legjobb spirituális segítség, amelyet lelküknek adhatunk, különösen a leginkább magukra hagyatott lelkeknek. Az engesztelő ima alapja a misztikus testtel való szeretetközösségben van. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítja (Lumen gentium, 50): „Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét”.

A holtak emléke, a sírhelyek ápolása, az engesztelő szentmise áldozat a bizakodó remény tanúságtétele, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy nem a halálé az utolsó szó az emberi sorsot illetően, mert az ember életre lett elrendelve: ennek gyökere és beteljesedése Istenben van. A pápa a végtelenül irgalmas Isten határtalan jóságába ajánlotta mindazokat, akik itt hagyták ezt a földet és az örökkévalóságban élnek, ahol Isten az egész emberiséget várja, amelyet Fia, Krisztus drága vére váltott meg, amikor meghalt bűneink váltságaként. Ne tekintsd Urunk emberi nyomorúságunkat és gyengeségeinket, amikor megjelenünk ítélőszéked előtt, hogy boldogságra vagy kárhozatra ítélj minket. Tekints ránk szívből fakadó szeretettel, és segíts minket, hogy a teljes megtisztulás útján haladhassunk.

Egyetlen gyermeked se vesszen el a pokol örök tüzében, ahol már nincs megbánás. Rád bízzuk Urunk szeretteink lelkét, azoknak a lelkét, akik a szentségek vétele nélkül haltak meg, vagy nem volt módjuk arra, hogy bűnbánatot gyakoroljanak életük végén. Senki se féljen veled találkozni földi zarándoklata után, annak reményében, hogy végtelen irgalmasságodban karjaid közé zársz mindenkit. Halál nővér, találj bennünket ébren az imában és tele jó cselekedetekkel rövid vagy hosszú létünk során. Urunk, semmi se távolítson el minket Tőled ezen a földön, de minden és mindenki támogasson bennünket abban a buzgó vágyban, hogy benned leljünk békés és örök nyugodalomra.

Az ember legmagasabb rendű elhivatottságába vetett hittel forduljunk most Máriához, aki a kereszt tövében elszenvedte Krisztus halálának drámáját, majd részt vett feltámadásának örömében. Mária, Mennyek Kapuja segítsen bennünket, hogy egyre jobban megértsük a halottakért végzett engesztelő ima értékét. A holtak olyan közel vannak hozzánk. Mária nyújtson nekünk támaszt földi zarándoklatunkon és segítsen, hogy soha ne veszítsük szem elől az élet végcélját, ami az örök élet. És mi haladjunk előre ezzel a reménnyel, amiben soha nem csalatkozunk – mondta halottak napján délben, az Úrangyala elimádkozása előtti beszédében Ferenc pápa.

2014.11.02. Vasárnap

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.02. Vasárnap

Sok emberben visszás érzelmeket ébreszthet a mai nap. A halál napja a legtöbb embertestvér számára az emberi élet tragédiájának tűnik. Az ember fél a haláltól. Nem akar meghalni, mert „Isten a halált nem alkotta, nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13) Valóban a Teremtés könyvében csak akkor említi a Szentírás, amikor Isten közli Ádámmal„a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2,17) Isten amikor az ember lelkét teremtette és a kész testébe lehelte, a lélekbe azonnal beleteremtette az istengyermekségünk nagy ajándékát, a megszentelő kegyelmet. Éva lelkével is ugyanezt tette. Megadta nekik azt az óriási kiváltságot, hogy minden gyermeke fogantatásakor az ősszülőkre való tekintettel a magzatba lehelt lélekbe is beleteremti ezt a kegyelmet: ezzel őket is gyermekévé fogadja és a mennyország örökösévé teszi. Mivel Éva a sátán kísértése alkalmával elcsábult, nemcsak a saját isten-gyermeksége veszett el, hanem az összes ember „kegyelem-jussa” is. Csak Jézus megváltói halálával nyertük vissza ezt az egyedüli óriási adományt, illetőleg akkor kapjuk meg rá való tekintettel, amikor megkeresztelnek bennünket. Nem csoda, ha az emberek megrémülnek a haláltól, ha életük során sem a szüleik nem kereszteltették meg őket, sem maguk nem igényelték, nem kérték a szent keresztséget. Legkésőbb a halál pillanatában mindenki megtapasztalja ennek az óriási hiányát, és azt, hogy van Isten. Akinek a lelkéről hiányzik ez a csodálatos ajándék, azt nem engedik be a mennyei örömök honába, a külső sötétségre kerül.(Mt 22,11-14) Ezért mindezt a halál pillanata előtt pótolni kel. Ne halogassa senki sem, mert a kegyelem hiánya a halál beállta előtt pótolható. Azok, akiket megkereszteltek, ha el is hanyagolták hitük szerinti életformát, a szentgyónással mindent pótolhatnak. Ha valaki hajthatatlan, istentagadó, azzal szeretettel kell beszélni, hangoztatva a teljes döntési szabadságot. Utolsó pillanatban, amikor a beteg még él, a lélek a testtel egységben van, az érte mondott imádságok hatására megkapja a megtérés kegyelmét, és el is nyeri. Bánata ébred, az ítélő Krisztustisztulásra ítéli. Szerettei szeressék őt a kegyelem eszközeivel. A hívő emberek ezt az ajándékot ne vonják meg senkitől.

 

 Bánk atya

 

 

Zsolozsma 301.

Szent Bernát apát beszédeiből 

Siessünk a testvéreinkhez, akik várnak ránk!Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? Ugyan mit számít azoknak a földi dicsőítés, akiket Fiának biztos ígérete szerint már maga a mennyei Atya dicsőít meg? Mit is számít nekik a mi magasztalásunk? A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk – és nem az övék – származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem. Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla. Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük, hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá. Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk. 

Ferenc pápa: a szeretetközösséget nem tépi szét a halál

November első két napja mindnyájunk számára a hit, az ima, az élet „végső dolgairól” való elmélkedés intenzív pillanata - mondta Ferenc pápa déli Úrangyala imádságán november elsején.

Kedves Testvérek! Jó napot kívánok! – kezdte Mindenszentek ünnepén beszédét Ferenc pápa. November első két napja mindnyájunk számára a hit, az ima, az élet „végső dolgairól” való elmélkedés intenzív pillanata. Az összes szentet ünnepelve és megemlékezve minden elhunyt hívőről, a földön zarándokló egyház a liturgiában megéli és kifejezi azt a spirituális kapcsolatot, amely a mennyei egyházzal egyesíti.

Ma dicsőítjük Istent minden idők megszámlálhatatlan szentjeiért: átlagemberek voltak, egyszerű férfiak és nők, a világ szemében olykor „utolsók”, Isten számára azonban az „elsők” között vannak. Ugyanakkor már ma emlékezünk kedves halottainkra, felkeresve a temetőket: nagy vigasztalást jelent arra gondolnunk, hogy ők már a Szűzanya, az apostolok, a vértanúk és szentek társaságában vannak a Paradicsomban.

A mai ünnep hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a keresztény hit egyik alapvető igazságára, a szentek közösségére gondoljunk, amelyet a hitvallásban imádkozunk. Mit jelent a „szentek közössége”? Szeretetközösséget, amely a hitből születik és egyesíti mindazokat, akik Krisztushoz tartoznak a keresztség erejében.

Olyan spirituális egységről van szó, amit nem tép szét a halál, ami tovább folytatódik a másik életben. Mindnyájan egységben vagyunk. Fennáll ugyanis egy megbonthatatlan kapcsolat közöttünk, az e világon élők és azok között, akik már átlépték a halál küszöbét. Mi, itt lent a földön azokkal együtt, akik már beléptek az örökkévalóságba, egyetlen nagy családot alkotunk.

Ez a csodálatos szeretetközösség a föld és az ég között a legmagasabb formában és a legintenzívebben a liturgiában valósul meg, főleg az eucharisztia ünneplésében, amely kifejezi és megvalósítja az egyház tagjai közötti legmélyebb egységet. Az oltáriszentségben ugyanis találkozunk az élő Jézussal és erejével, és Rajta keresztül szeretetközösségbe lépünk testvéreinkkel a hitben: azokkal, akik itt élnek velünk a földön és azokkal, akik megelőztek bennünket a másik életben, az örök életben. Ennek a szeretetközösségnek a valósága örömmel tölt el bennünket: olyan szép, hogy sok hittestvérünk van, akik mellettünk haladnak és támogatnak bennünket segítségükkel és velünk együtt ugyanazon az úton haladnak az ég felé. Vigasztaló az a tudat, hogy vannak más testvéreink, akik már eljutottak a mennyországba, várnak bennünket és imádkoznak értünk, hogy közösen szemlélhessük az örökkévalóságban az Atya dicsőséges és irgalmas arcát.

A szentek nagy közösségében Isten az első helyet Jézus anyjának akarta fenntartani. Mária a szentek közösségének középpontja, mint az egyetemes egyház Krisztussal való kapcsolatának, a család kapcsolatának páratlan őrzője. Ő az anya, ő a mi anyánk. Aki Jézust akarja követni az evangélium útján, annak számára Mária a biztos vezető, mert ő az első tanítvány. Ő a gondos és figyelmes anya, akire rábízhatjuk minden kívánságunkat és nehézségeinket.

Imádkozzunk együtt Mindenszentek Királynőjéhez: segítsen, hogy nagylelkűen és hűségesen válaszoljunk Istennek, aki arra hív minket, hogy szentek legyünk, mint ahogy Ő Szent (vö. Lev 19,2; Mt 5,48).

Akik már eltávoztak.

Mindenszentek

November 1-2-án elhunytjainkra gondolunk.

 
Templomba és temetőbe igyekszünk, hogy imádkozzunk értük, ápoljuk sírjukat, virágkoszorúnk mellett rimánkodjunk Istenünkhöz, hogy azt a hervadhatatlan győzelmi koszorút, amelyet Szent Pál emleget a keresztények győzelmi jelvényeként, irgalmasan adja meg elhunytjainknak odafönn Urunk, Jézus Krisztus. Gyertyánk fénye pedig esdje ki számukra, hogy az örök világosság ragyogása vegye őket körül a mennyben. Ma a mennyországra szegeztük tekintetünket. Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy megszámlálhatatlan embertestvérünk él odafönn a mennyei fényben Isten trónja előtt. Örültünk annak, hogy nemcsak a kanonizált szentek otthona a mennyország, hanem a magunk családtagjai, ismeretlen édesanyák, édesapák, testvérek, egyszerű és neves emberek együtt dicsérik az Urat. Azok, „akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,13-14), vagyis bűnbánatot tartottak és vitték magukkal szeretetük gazdag kincseit. Holnap a tisztítótűz felé fordulunk a templomban és a temetőben. Az ott szenvedők fokozottan kérik segítségünket. Mit kérnek, minek örülnek? Először szentmisét: „Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,23-24) Az elmulasztott vasárnapi szentmiséket, az el nem mondott Úrangyala, étkezési imák, kihagyott hálaadás alkalmai mind pótlásra várnak. A buzgóbb hívek megragadják a rózsafüzérüket, amely oly egyszerűen, de hatékonyan köti össze az eget és a földet. Megkérdezzük magunktól: nem ébred-e emlékezetünkben biztos emlék arról, hogy akitől valamit örököltünk, netán tartozott valakinek? Mert amíg valaki nem pótolja mulasztását, a tartozás miatt nem lépheti át a mennyei dicsőség kapuját. Nem él-e bennünk sértett öntudat? Ha igen, bocsássunk meg szívből! Nincsenek-e haragosai, akik okkal neheztelnek rá? Próbáljunk békét szerezni annak, aki már szólni nem tud. Ha pedig akár a családban, akár munkahelyén veszekedett, sértett-bántott örömszerzés helyett, igyekezzünk mi pótolni helyette, amit lehet. Ne feledjük el, hogy a tisztítótűz szenvedései kemények. Aki csak kicsit is könnyít a sorsukon, nagy jót tesz nekik. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel.

Hívom a családokat 2014 novemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

A karácsonyi nagy családi összejövetel tervezésekor az egyik fiú, aki családjával együtt a szülői házban lakott, megjegyezte: Remélem, öcsi, aki most, hogy a külföldön töltött nem túl sikeres évek után haza akar költözni, karácsonyig még nem érkezik meg. Nem szeretném, ha itt mindannyiunknak úgy kellene vele viselkednünk, mintha nem ő okozott volna annyi gondot és nehézséget öregedő szüleinknek, de azt sem szeretném, ha épp karácsony este kerülne sor egy kínos beszélgetésre. Az apa erre így szólt: Nemrég beszéltünk öcsivel telefonon, és azt mondta, hogy az év végéig valószínűleg nem fog sikerülni a kinti ügyeinek lezárása. Erre én meghívtam, hogy karácsonyra jöjjön haza, lakjék nálunk, ünnepeljünk együtt. A fiú erre egy fintorral az arcán szó nélkül felállt, és kiment a szobából.

Ha a szülők gyereküket valamiért megbüntetik, azt nem bosszúból teszik, hanem vagy gyógyító szándékkal, hogy elősegítsék a gyerek jó irányú fejlődését, vagy az elkövetett hiba jóvátétele érdekében. A megbocsátásra az igazságosság és az irgalmasság indítja őket. Az irgalmasság az erkölcsileg erősebb, nagyobb ember lehajlása a gyengébbhez. Boldog VI. Pál pápa megfogalmazásában az irgalmasság a „szeretet kultúrájának” alapja. Az igazságosság mindenféle emberi közösség létalapja, mert ez az az erkölcsi erény, amely az embert erőssé és állhatatossá teszi, hogy megadja Istennek és a felebarátnak azt, ami őket megilleti. Az igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, segít annak az összhangnak a megteremtésében, amely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában.

A megbocsátás az igazságosság és az irgalmasság cselekedete, amellyel a megbántott eltekint az őt jogosan megillető teljes erkölcsi és/vagy anyagi jóvátételtől, és a maga részéről helyreállítja a megsérült vagy megszakadt kapcsolatot. A megbocsátás jogos követelésről való lemondás, mellyel a sértett v. megkárosított fél a vétkesnek elengedi a jóvátételt, ill. szándékosan nem tartja számon a sértést.

Hogyan szoktátok gyerekeiteket büntetni? Hogyan tudjátok ellenőrizni, hogy a büntetés eléri-e célját? Meg tudjátok-e őrizni a megbocsátás jelentőségét, hogy ne váljék puszta szófordulattá?

Mint minden emberi közösségben, a családban is naponta fordulnak elő súrlódások, kisebb nagyobb nézeteltérések. A felnőtté vált gyerekek önállóak akarnak lenni, de nem mindig úgy akarják berendezni életüket, ahogy azt a szülők elvárnák. Azok a gyerekek, akik felnőttként is – nemritkán saját érdekeiket tartva szem előtt – a szülői ház oltalma alatt élnek, gyakran kritikusan ítélik meg az otthonból kirepülteket és az őket továbbra is támogató szülőket. Az ilyen és hasonló esetekben sor kerülhet vitákra, veszekedésekre, hivatkozva az igazságosságra és az irgalmasságra sértegetik egymást és jogsértéssel vádolják. Mindebből haragos viszony következik, a kibéküléshez vezető megbocsátás pedig szóba sem jöhet. A helyzet kulcsát Szent Péter adja kezünkbe, amikor így inti a híveket: „Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar!” (1Pét 4,8)

Mi segít az irgalmasságot a bűnpártolástól megkülönböztetni? Hogyan lehet a gyerekek „lázadását” helyesen kezelni? Hogyan tudjátok a kapcsolatot akkor is fenntartani, amikor a gyerek szerintetek helytelen útra akar lépni?

Ferenc pápa írja Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában: „(Az Evangélium) üdvözítő üzenete és a tevékeny felebaráti szeretet közötti felbonthatatlan kapcsolat megjelenik néhány szentírási szövegben, amelyeket ajánlatos szem előtt tartanunk és figyelmesen átelmélkednünk, hogy levonjunk belőle minden következtetést. Üzenet ez, amelyhez hozzászoktunk és szinte mechanikusan ismételgetjük, anélkül hogy átgondolnánk: hogyan valósíthatjuk meg saját életünkben és közösségeinkben. Mennyire veszélyes és káros ez a megszokás, amely távol tart a testvériség és igazságosság evangéliumának megélésétől, csodálatától, vonzerejétől és az érte való lelkesedéstől! Isten szava arra tanít, hogy embertestvéreinkben a megtestesülés folyamatos meghosszabbítása rejlik mindannyiunk számára: „Amit megtettetek egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Amit másoknak teszünk, annak transzcendens dimenziója van: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is” (Mt 7,2); és rávilágít az isteni irgalmasság és a mi irgalmasságunk kapcsolatára: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd öletekbe! Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek” (Lk 6,36-38). Ezeknek a szövegeknek az üzenete „az önmagunkból a testvér felé való kilépésnek” az abszolút prioritása, lévén ez a minden erkölcsi törvényt megalapozó két főparancs egyike, és az a biztos jel, amely megmutatja a lelki növekedésben való haladásunkat azon az úton, amelyen Isten teljességgel ingyenes ajándékozására adott válaszként járunk.” (EG 179)

Az evangéliumban sok szó esik az irgalmasságról és az igazságosságról. Az irgalmas szamaritánus nem azt nézte, hogy méltó-e az út szélén heverő kifosztott és összevert ember a segítségére, hanem mérlegelés nélkül segítségére sietett a rászorulónak. A tékozló fiú apja nem azt nézte, hogy megéri-e mihaszna fiát visszafogadni, hanem a megtért bűnös feletti örömét meg akarta osztani egész háza népével, ezzel is erősítve összetartozásukat. Pilátus kérdése – mi az igazság? – rokon azok gondolkodásával, akik azért, mert ők nem tudják, vagy nem értik, netán nem akarják érteni, hogy mi az igazság, inkább azt állítják, hogy nincs is. Látjuk, hogy mi történik akkor, ha az ilyen embereknek hatalom kerül a kezébe. A nap különböző szakaszaiban munkába állt és mégis azonos bért kapó szőlőművesek esetéből megérthetjük, hogy Isten nem a piaci szempontok szerint igazságos, hanem a szeretete alapján adja meg mindenkinek azt, ami őt megilleti. A nyolc boldogságról szóló tanítás pedig arra mutat rá, hogy akik keresik az igazságot, meg is találják; és azok nyernek irgalmat, akik maguk is irgalmasok. A Miatyánkban Isten bocsánatát is úgy kérjük, „miképpen mi is megbocsátunk”. Isten az irgalmát, és a bocsánatát hozzánk méri, a szeretetről azonban azt parancsolja nekünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett minket, azaz feltételek, korlátozások és előítéletek nélkül.

Családi, rokoni, baráti körben beszéljétek meg a Szentírás igazságosságról, irgalmasságról és megbocsátásról szóló tanítását, és próbáljátok ezeket a mai magyar viszonyokra alkalmazni!

Karácsony este a csengő hangjára, mindnyájan betódultak a feldíszített karácsonyfához, ahol a fa alatt ott feküdt a jászolban a kis Jézus. Elénekelték a Mennyből az angyalt, majd a nagymama megszólalt: Istenem, megint eljöttél hozzánk, de jó, hogy velünk vagy! Köszönöm, hogy megint együtt lehetünk mindnyájan! Az idősebb fiú erre könnyekkel a szemében odalépett a szoba hátsó sarkába húzódott öccséhez, és forrón átölelte. Eközben a többiek rázendítettek: Dicsőség a magasságban Istennek…

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke