Jézus csodái 38. - Gyógyíts meg, hogy dolgozni tudjak!

Gyógyíts meg, hogy dolgozni tudjak!

 

Jézus egy poros, naptól égetett országúton halad. Egy kőtörmelék rakáson egy ember ül, vagy jobban mondva, félig fekszik. Szegény, biztosan koldus. Ruházata, ha annak lehet nevezni, egy piszkos, cafatokban lógó, rövid alsóing. Valamikor talán fehér volt, most sárszínű. Két nyomorúságos, elnyűtt saruja nem egyéb két, félig lyukas talpnál, amelyet madzagdarabok fognak a lábhoz. Két kezével faágból való botot fog. Homlokán piszkos kötés. Bal lábszárán, a térd és a csípő közt, egy másik piszkos, véres rongy. A szegény ember betegesen sovány, egy csonthalmaz, elhanyagolt, piszkos, bozontos, fésületlen.

Még mielőtt ő könyörögne Jézushoz, Jézus megy oda hozzá. Megkérdezi tőle:

– Ki vagy?

– Egy szegény, aki kenyeret kéreget.

– Ezen az úton?

– Jerikóba megyek.

– Az országút hosszú, a vidék pedig néptelen.

– Tudom, de az ezen az úton elhaladó emberektől, akik nem zsidók, könnyebben kapok kenyeret és pénzt, mint a júdeaiaktól, akiktől jövök.

– Júdeából jössz?

– Igen. Jeruzsálemből. De hosszú utat kellett megtennem, hogy felkeressem a környék néhány jó emberét, akik mindig segítenek rajtam. A városban nem. Ott nincs könyörület.

– Jól mondtad. Ott nincs könyörület.

– Benned van. Júdeai vagy?

– Nem. Názáreti.

– Valamikor rossz hírük volt a názáretieknek. De most, meg kell vallanom, jobbak, mint a júdeaiak. Jeruzsálemben is csak annak a názáretinek a követői jók, akit prófétának mondanak. Ismered őt?

– És te ismered?

– Nem. Elmentem oda, mert – nézd – lábam béna, és össze van zsugorodva, és alig bírom magamat vonszolni. Nem tudok dolgozni, és majd meghalok az éhségtől és az ütlegektől. Reméltem, hogy találkozom vele, mert azt mondják, akit megérint, az meggyógyul. Igaz, én nem tartozom a választott néphez... de Ő, mint mondják, mindenkihez jó. Nekem azt mondták, hogy pünkösd ünnepén Jeruzsálemben volt. Csakhogy én lassan járok... meg aztán megvertek, és ott maradtam betegen az úton. Mire Jeruzsálembe értem, Ő már elment, mert – így mondták nekem a júdeaiak – vele is rosszul bántak.

– És téged bántottak?

– Mindig. Nekem csak a római katonák adnak kenyeret.

– És mit beszélnek a nép körében erről a názáretiről?

– Hogy Isten Fia, nagy próféta, szent, igaz ember.

– Hát te mit gondolsz felőle?

– Én... én bálványimádó vagyok. De hiszem, hogy Ő Isten Fia.

– Hogyan hiheted, ha nem ismered?

– Ismerem műveit. Csak Isten lehet olyan jó, és beszélhet úgy, mint Ő.

– Ki mondta ezt neked?

– Más szegények, meggyógyult betegek, gyermekek, akik kenyeret hoznak nekem... A gyermekek jók, és nem törődnek azzal, hogy valaki hívő-e vagy bálványimádó.

– De hová való vagy?

– ...

– Mondd meg! Én olyan vagyok, mint a gyermekek. Ne félj! Csak légy őszinte!

– Szamaritánus vagyok. Ne üss meg!...

– Soha sem ütök meg senkit sem. Soha nem vetek meg senkit sem. Mindenkin könyörülök.

– Akkor... akkor te vagy a galileai Rabbi!

A koldus leborul, leesik a kőrakásról, mint egy élettelen test, arccal a porba, Jézus elé.

– Állj fel! Én vagyok. Ne félj! Állj fel, és nézz rám!

A koldus fölemeli arcát, de térdenállva marad, elferdülve, nyomoréksága miatt.

– Adjatok kenyeret és inni ennek az embernek – parancsolja Jézus a tanítványoknak, akik utolérték. János ad neki vizet és kenyeret.

– Helyezzétek ülő helyzetbe, hogy kényelmesen egyék. Egyél, testvérem!

A szegény ember sír. Nem eszik. Úgy néz Jézusra, mint egy szegény, kóbor kutya, amely először érzi, hogy egy könyörületes ember megsimogatja, és enni ad neki.

– Egyél! – parancsolja Jézus, mosolyogva.

A szegény ember, zokogás közben eszik, és könnyei megnedvesítik a kenyeret. De sírás közben mosolyog is. Lassan-lassan megnyugszik.

– Ki okozta neked ezt a sebet? – kérdi Jézus, ujjaival megérintve a homlokán lévő piszkos kötést.

– Szándékosan döntött fel kocsijával egy gazdag farizeus... Egy keresztútnál álltam, és kenyeret kéregettem. Nekem hajtott lovaival, olyan hirtelenül, hogy nem tudtam félreállni. Emiatt majdnem meghaltam. Még ott van a lyuk a fejemen, és gennyezik.

– És itt ki ütött meg?

– Odamentem egy szadduceus házához, ahol lakoma volt, hogy elkérjem az asztali hulladékot, miután a javát a kutyák már kiválogatták. Meglátott, és rám uszította a kutyákat. Az egyik összemarcangolta combomat.

– És ez a nagy sebhely, amelytől nyomorék a kezed?

– Egy botütés okozta. Ezt egy írástudó mérte rám, három éve. Felismert, hogy szamariai vagyok, és úgy rámhúzott, hogy eltörte ujjaimat. Ezért nem tudok dolgozni. Nyomorék a jobb kezem, béna a fél lábam, hogy tudnék pénzt keresni a megélhetéshez?

– De miért jössz el Szamariából?

– Csúnya dolog az ínség, Mester! Nagyon szerencsétlenek vagyunk, és nem jut kenyér mindenkinek. Ha te segítenél rajtam...

– Mit akarsz, hogy tegyek neked?

– Gyógyíts meg, hogy tudjak dolgozni!

– Hiszed, hogy megtehetem?

– Igen, hiszem, mert te Isten Fia vagy.

– Te hiszed ezt?

– Hiszem!

– Te, szamariai, hiszed ezt? Miért?

– Hogy miért, nem tudom. Azt tudom, hogy hiszek benned és abban, aki téged küldött. Most, hogy eljöttél, tovább nincs különbség az imádásban. Elég téged imádni, hogy imádjuk Atyádat, az örökkévaló Urat. Ahol te vagy, ott van az Atya.

– Halljátok, barátaim? – Jézus a tanítványokhoz fordul. – Ez az ember a Lélek által szól, aki megvilágosítja neki az igazságot. És ez az ember, igazán mondom nektek, felülmúlja az írástudókat, a farizeusokat és a kegyetlen szadduceusokat, mindezeket a bálványimádókat, akik hazugul nevezik magukat a Törvény fiainak. A Törvény azt mondja, hogy – Isten után – szeressük a felebarátot. Ők pedig a szenvedő és kenyeret kérő felebarátot ütlegelik, az esedező felebarátnak nekihajtják a lovakat, és ráuszítják a kutyákat. Arra a felebarátra, aki megalázza magát, mélyebbre, mint a gazdag ember kutyái, ráuszítják ezeket a kutyákat, hogy még szerencsétlenebbé tegyék, mint amilyenné tette már a betegség. Lenézők, kegyetlenek, képmutatók, akik nem akarják, hogy az emberek megismerjék és szeressék az Istent. Ha akarnák ezt, saját műveiken keresztül ismertetnék meg Őt, ahogy ez az ember mondta. A művek mutatják meg, és nem a vallásgyakorlatok, az emberek szívében élő Istent, és vezetik el az embereket Istenhez.

És én, Júdás, aki dorgálsz engem, hogy oktalan vagyok, ne sújtsak rájuk dorgálásommal? Hallgatni, helyeslést színlelni, annyit jelentene, mint helyeselni viselkedésüket. Nem. Isten dicsőségéért én, a Fia, nem engedhetem meg, hogy az egyszerű, szerencsétlen, jó emberek azt higgyék, hogy én helyeslem bűneiket. Azért jöttem, hogy azokat, akik nem zsidók, Isten gyermekeivé tegyem. De ezt nem tehetem meg, ha azt látják, hogy, a Törvény fiai – ennek mondják magukat, holott fattyak – az ő pogány vallásuknál bűnösebb pogány vallást gyakorolnak, mert ezek a héberek ismerik Isten Törvényét, most mégis ráköpdösik tisztátalan állatok módjára kielégített szenvedélyeik ocsmányságát. Azt higgyem-e, Júdás, hogy te olyan vagy, mint ők? Te, aki megdorgálsz engem az általam kimondott igazságok miatt? Vagy azt gondoljam, hogy aggódsz életedért? Aki engem követ, az ne aggódjék emberek módjára. Már megmondtam. Még nem késő, Júdás, hogy válassz az én utam és a júdeaiak, általad helyeselt útja között. Azonban gondold meg: az enyém Istenhez vezet, a másik pedig Isten Ellenségéhez. Gondolkozz ezen, és dönts! De légy őszinte!

Te pedig, barátom, kelj föl és járj! Vedd le a kötéseket! Menj vissza otthonodba! Meggyógyultál, hited miatt.

A koldus ámulva néz rá. Nem meri megkísérelni ujjai szétnyitását... majd megpróbálja. Ugyanolyan ép, mint balkeze. Elengedi a botot, két kezével a kőrakásra támaszkodik, és erőlködik. Feláll. Meg tud állni lábán. A fél lábát összezsugorító bénaság megszűnt. Megmozdítja lábát, behajlítja... tesz egy lépést, kettőt, hármat. Jár... Felkiált, és az örömtől sírva néz Jézusra. Letépi fejéről a kötést. Megérinti a nyakszirt felé, ahol a gennyező lyuk volt. Semmi. Teljesen begyógyult. Letépi csípőjéről a véres rongyot: a bőr ép.

– Mester, Mesterem és Istenem! – kiáltja, két karját fölfelé tartva, majd térdre veti magát, hogy megcsókolja Jézus lábait.

– Most menj haza, és mindig higgy az Úrban!

– De hová menjek, Mesterem és Istenem, ha nem utánad, aki szent és jó vagy? Ne utasíts el, Mester!

– Menj Szamariába! És beszélj a názáreti Jézusról! Közel van a megváltás órája. Légy tanítványom testvéreidnél! Menj békében!

Jézus megáldja, és utána elválnak. A meggyógyult ember sietve megy észak felé, de időnként visszafordul, hogy újra lássa Jézust.

(6-814)

Zsolozsma 52.

Nyssai Szent Gergely püspöknek A Prédikátor könyvéről mondott szentbeszédeiből

Van ideje a születésnek és a halálnak

Van ideje a születésnek és a halálnak (Préd 3, 2), mondja a Szentírás. Jól kezdi a felsorolást azzal, hogy szavakban is egybekapcsolja azt, ami szükségképpen összetartozik: a születés mellett mindjárt a halált említi. Szükségképpen követi ugyanis a születést a halál, és minden születés a halálban ér véget. Van ideje a születésnek és a halálnak. Bárcsak megadatnék nekem is, hogy kellő időben születhessek meg, és alkalmas időben halhassak meg! Hiszen senki sem állítja azt, hogy itt a Prédikátor az akaratunktól független születésről és a magától beálló halálról hirdeti, hogy ezektől függne az erényes élet. Még az asszony szabad elhatározásától sem függ a szülés, és a halál sem várja meg az életből távozók egyéni szabad döntését. Ami pedig nem rajtunk áll, az nem számít be sem erénynek, sem bűnnek. Valami olyan születésre kell tehát itt gondolni, amely kegyelmi időben történik, és olyan halálra, amely üdvösséges időpontban következik be. Nekem úgy tűnik, hogy a „nem idő előtti”, tehát a megfelelő időben történő születés az, amikor valaki Isten félelmében foganja, és lelki vajúdásban megszüli a saját üdvösségét, ahogyan Izajás mondja. Képletesen szólva ugyanis akkor leszünk saját magunknak a szülőjévé, ha jó szándékkal és tudatos elhatározással átformáljuk, új életre hívjuk, és világra hozzuk magunkat. Ezt pedig akkor tesszük, ha szívünkbe fogadjuk az Istent, és így Isten gyermekei, a Hatalmas és Magasságbéli gyermekei leszünk. Viszont valósággal elvetéljük s idétlenné és hitvánnyá tesszük magunkat, ha nem alakítjuk ki magunkban – az Apostol kifejezésével szólva – Krisztus képmását. Mert szükséges, hogy Isten embere tökéletes és feddhetetlen legyen. Ez a mi igazi születésünk. Ha tehát világos lett, mit jelent az, hogy megvan az ideje a születésünknek, akkor már az is nyilvánvaló mindnyájunk előtt, hogy hogyan halunk meg a megfelelő időben; úgy, ahogy azt Pál apostolnál látjuk, aki úgy érezte, hogy ha bármikor jön is érte a halál, mindig jókor jön. Lelkesen hirdeti ugyanis írásaiban, mintegy esküvel is megerősíti, amikor így nyilatkozik: Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok (1 Kor 15, 31), vagy így: Éretted szánnak halálra minket mindennap (Róm 8, 36)Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk. És nagyon is köztudott, hogyan halt meg mindennap Pál apostol: ő sohasem élt a bűnnek, mindig legyőzte tagjaiban a rosszat, Krisztus testének kínhalálát önmagában hordozta, szüntelenül keresztre volt feszítve Krisztussal, sohasem élt önmagának, viszont az élő Krisztust mindig a szívében hordozta. Véleményem szerint ilyen az a megfelelő időpontban érkező halál, amely az igazi életet szerzi meg. Ölök, és életre keltek (MTörv 32, 39), mondja magáról Isten azért, hogy világosan lássuk: valóban az ő ajándéka az, ha meghalhattunk a bűnnek, és életre támadhattunk a Lélek erejében. Így Isten szava tehát megígéri, hogy amit megöl, annak újra életet is ad. 

2014.02.25. kedd

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.25. kedd

A szentmise mai szentleckéjét Szent Jakab apostol leveléből a 4,1-10 versekben jelölte ki Egyházunk. A szöveg fordítója ennek a szövegrésznek ezt az alcímet adta:„a rendetlen kívánságok”„Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok. Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátságellenségeskedés Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek. Vagy azt hiszitek, hogy hiába mondja az Írás: Féltékenyen szereti (Isten) a lelket, amelynek ő adott bennünk otthont? Annál nagyobb a kegyelem, amelyet ad, ezért mondja: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad. Vessétek alá magatokat Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek. Közeledjetek Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok. Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek. Ismerjétek el nyomorúságokat, bánkódjatok és sírjatok. Nevetés helyett gyászoljatok, örömötök változzék szomorúsággá. Alázkodjatok meg az Úr előtt, és akkor megdicsőít benneteket”(Jak 4,1-10)

Az alapfogalmakat Isten határozta meg: Mi a dolgok lényege? Az, ami a dolgot azzá teszi, ami, és minden mástól megkülönbözteti. Az ember az a személy, akinek anyagi teste és szellemi lelke van. Ha a lényeket tökéletességük szerint sorba állítjuk, akkor az alattunk lévő lények az állatok, fölöttünk pedig a csak szellemi létű teremtmények vannak. Aki normálisan, tehát a Teremtő által meghatározott elvek szerint gondolkodik, annak a gondolatai igazak. Isten meghatározta, hogy az állatvilág testének felépítése hasonló az emberéhez, de nem azonos, az állati testből nem alakulhatott ki az emberi test. Aki akár tudományosan, akár „bűnös vágyak csatázásából ezzel visszaél” igen megbántja Teremtőjét. Vannak, akik kívánnak valamit, ami önmagában érték, de ezt nem munkával akarják megszerezni, esetleg csalással, ellopják, elrabolják: ebből sem lesz boldog birtoklás. Vannak, akik birtokokat, akár országrészeket is megszereznek harccal, csellel, tehát erőszakkal, erkölcstelenül: előbb-utóbb vissza fogja adni az isteni igazságosság. Ha kérjük azt, amit szeretnénk, mint ahogy Ábrahám nagyon kérte Istentől a „tejjel-mézzel folyó”, Kánaánnak nevezett országnyi földrészt, Istennek joga van gazdát cserélni, de ha már korábban másnak adta és a régi gazdája hálás érte és céljának megfelelően gondozza, az Úr nem szokta csak úgy odaadni egy új gazda számára. Amikor Ábrahám nagyon kérte Istentől Kánaánt magának és utódainak, azt a választ kapta: Én adtam ezt a földet hét népnek. Már most is igen bűnösen élnek, „de a te leszármazottaid majd csak a negyedik nemzedékben térnek ide vissza, mivel az amoriták (és a másik hat nép) bűne még nem teljes”. (Ter 15,16;15,17-20) A házasság szentsége mind a Teremtő, mind a Megváltó szerint felbonthatatlan, kivéve a paráznaság esetét. (Mt 19,8-9) „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki tehát világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek?”(Jak 4,4)„Alázkodjatok meg az Úr előtt,és akkor megdicsőít benneteket”(10)Mekkora szeretet és öröm ez! 

Jézus csodái 37. - Add vissza fiát az anyjának! 2.

Add vissza fiát az anyjának!

A Holt-tenger vidékén fekvő Engaddiban jól fogadják Jézust. Példabeszédet mond nekik a pálmamagról és meggyógyítja a zsinagógafőnök megvakult és gyengeelméjűvé vált feleségét. (P 6,241-244)

Utána Ábrahám, a zsinagógafőnök elvezeti Őt a hegyekben rejtőző leprás fiához:

Az út a Holt-tengert szegélyező dombok tetején vezet, amelynek oldalában, barlangszerű hasadékok vannak.

– Ábrahám, a főút lentebb vezet. Miért kezdesz újra fölfelé menni, s így megnyújtod az utat ezzel a járhatatlan ösvénnyel? – figyelmezteti őt az egyik Engaddiból való ember.

– Meg kell mutatnom valamit a Messiásnak, és meg akarom kérni, tegyen még valamit, hogy odatehessük a velünk már eddig művelt jótéteményeihez. De ha fáradtak vagytok, térjetek haza, vagy várjatok meg itt! Majd egyedül megyek – válaszolja az öreg zsinagógafőnök, és lihegve, bicegve siet fölfelé, a nehezen járható, meredek ösvényen.

– Ó, nem! Veled megyünk! De fáj látnunk kínodat. Kimerül a szíved...

– Ó, az nem az ösvénytől van!... Egészen mástól! Egy kard okozza, amely szívemben forgolódik... meg egy reménytől, amely dagasztja szívemet. Jöjjetek, fiaim, és majd megtudjátok, mennyi fájdalom, mennyi fájdalom volt annak szívében, aki minden fájdalmatokban megvigasztalt titeket! Mennyi... nem csüggedés, az nem, de... elfogadása annak, hogy ne ámítsam magamat, hiszen úgysem lesz többé örömöm. Ez volt abban az emberben, aki titeket mindig arra buzdított: reméljetek az Úrban, aki mindent megtehet... Azt tanítottam nektek: higgyetek a Messiásban... Emlékeztek, ugye, hogy amikor már megtehettem anélkül, hogy neki bajt okozhattam volna, milyen határozottsággal beszéltem Róla? Ti azt mondtátok: „Nos, és Heródes mészárlása?” Hát igen! Ez nagy tüske volt szívemben! De egész valómmal kapaszkodtam a reménybe... Így beszéltem: „Ha Isten három emberhez – akik nem is tartoztak Izrael népéhez – elküldte a csillagot, hogy elhívja őket a Gyermek Messiás imádására, a csillaggal pedig elvezette őket az egyszerű házhoz, amelyről mit sem tudtak Izrael rabbijai, papi fejedelmei és írástudói, ha egy álommal figyelmeztette őket, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, s ezáltal mentsék meg a Gyermeket, akkor – fokozott erővel – nem figyelmeztette volna-e apját és Édesanyját, hogy meneküljenek el, s így mentsék meg Isten és az ember reménységét?

És megmenekülésében való hitem csak erősödött, hiába támadta az emberi kételkedés és mások szava. És amikor... s amikor rám zúdult az egy apa számára legnagyobb fájdalom... amikor egy sírboltba kellett vezetnem az élőt... és azt mondanom neki... és azt mondanom neki... „Maradj itt, amíg életed tart... és gondolj arra, hogy ha anyai simogatások utáni vágyad vagy más ok arra késztetne, hogy a házak felé menj, meg kellene téged átkoznom, elsőként kellene lesújtanom rád, és oda száműznöm téged, ahol többé még az én vigasztalan szeretetem sem tudna neked segítséget nyújtani”, amikor ezt meg kellett tennem... akkor még erősebben kapaszkodtam az Istenbe vetett hitbe, a Szabadítóba, a Megmentőbe, és így beszéltem magamhoz és fiamhoz... leprás fiamhoz... értitek? Leprás volt... így beszéltem: „Hajtsuk meg fejünket az Úr akarata előtt, és higgyünk Messiásában! Én Ábrahám... te a betegségtől, és nem tűztől feláldozott Izsák, ajánljuk fel fájdalmunkat, hogy kiérdemeljük a csodát...” És minden hónapban, minden holdhónap első napjának ünnepén... amikor titokban idejöttem, megrakva ennivalóval... ruhákkal... szeretettel... s ezeket mind gyermekemtől messzire kellett leraknom... mert vissza kellett térnem hozzátok... gyermekeim... és megvakult hitvesemhez, elborult elméjű hitvesemhez, akit az iszonyú fájdalom tett vakká és gyengeelméjűvé... vissza kellett térnem gyermekeim nélkül maradt házamba... ahol már hiányzott a kölcsönösen tudatos szeretetnek a békéje... a zsinagógámba, és beszélnem nektek Istenről... magasztos fölségéről... a világban széthintett szépségeiről... holott magam előtt fiúgyermekem összeroncsolt alakját láttam... és még védelmére sem kelhettem, amikor hallottam a reá szórt zúgolódó szavakat, amelyekkel őt hálátlannak, vagy otthonról elszökött gonosztevőnek mondták... és minden hónapban, mint mondtam, amikor ezt az apai zarándoklatot végeztem élő fiam sírjához, szíve bátorítására azt mondtam neki: „Él a Messiás! El fog jönni. Meggyógyít téged...”

A múlt évben, húsvétkor, Jeruzsálemben, amikor téged kerestelek azon rövid idő alatt, amikor távol voltam vak feleségemtől, ezt mondták nekem: „Valóban él. Tegnap itt volt. Leprásokat is meggyógyított. Gyógyítva, vigasztalva, tanítva járja be egész Palesztinát.” Ó, oly fürgén tértem haza, hogy menyegzőjére siető ifjúnak tűntem! Meg sem pihentem Engaddiban, hanem egyenesen idejöttem, szólítottam fiamat, fiúgyermekemet, haldokló magzatomat, és ezt mondtam neki: „Ő el fog jönni!”

Uram... Te mindenféle jót műveltél városunkban. Úgy távozol, hogy senkit sem hagytál betegen... Még fáinkat és állatainkat is megáldottad... És nem akarnád... Meggyógyítottad feleségemet... de méhének magzatán nem könyörülsz meg?.. Egy fiút az anyjának! Add vissza a fiát az anyjának, te, minden kegyelmek Anyjának tökéletes Fia! Édesanyád nevében, könyörülj meg rajtam, rajtunk!...

Mindenki együtt sír az öreggel, akinek szavai oly nagy hatást tettek rájuk, és annyira megindították szívüket.

Jézus karjába zárja a zokogó öreget, ezt mondva:

– Ne sírj tovább! Menjünk Elizeusodhoz! Hited, igazságszereteted, reményed megérdemli ezt és még többet is. Ne sírj, apa! Ne késlekedjünk tovább! Szabadítsunk meg egy teremtést a szörnyűségtől!

– Lemenőben a hold. Nehéz a keskeny út. Nem várhatnánk be a hajnalt?

– Nem. Sűrűn állnak körülöttünk gyantás fák. Törjetek róluk ágakat, gyújtsátok meg, és menjünk! – parancsolja Jézus.

Mennek tovább, fölfelé egy keskeny, nehezen járható ösvényen. Olyan ez, mint valami vízvájta, kiszáradt meder. A fáklyák füstölögve, vörösen pattognak, és nagy gyantaszagot árasztanak a levegőben.

Egy szűknyílású barlangüreg – amelyet szinte elrejtenek egy patak partján nőtt, dúslevelű nagy bokrok – tűnik fel egy keskeny sík lejtőn túl. Ezt a sík részt egy repedés szeli ketté, és ebbe ömlik a forrás vize.

– Ott van Elizeus, évek óta... a halálra vagy Isten kegyelmére várakozva... – mondja az öreg halkan, a barlangra mutatva.

– Szólítsd gyermekedet! Bátorítsad! Hogy ne féljen, hanem bízzék.

Ábrahám hangosan szólítja:

– Elízeus! Elízeus! Fiam! – Majd megismétli a kiáltást, de remeg a félelemtől, mert csak a csend válaszol.

– Talán meghalt? – mondják néhányan.

– Nem! Halott, most, nem! A gyötrelem végén! Egyetlen öröm nélkül? Nem! Ó, a fiúgyermekem! – nyögi az apa.

– Ne sírj! Szólítsd újra!

– Elízeus! Elízeus! Miért nem válaszolsz a...

– Apa! Apám! Hogyhogy a megszokott időn kívül jössz? Talán meghalt anyám, és jössz, hogy... – a hang, előbb távolról, most közelebbről hallatszik. Egy kísértet tolja félre a bejáratot rejtő ágakat, egy iszonyatos rémalak, egy csontváz, félmeztelen, roncs, aki – mihelyt megpillantja a sok embert fáklyákkal és botokkal – ki tudja, mire gondol, és hátrálva így kiált:

– Apám! Miért árultál el? Én soha ki nem mozdultam innen... Miért hozod rám a megkövezőket?! – A hang távolodik, a jelenségből csak himbálózó ágak maradnak meg emlékül.

– Bátorítsd! Mondd meg neki, hogy a Szabadító van itt! – buzdítja őt Jézus.

Csakhogy az embernek már elfogyott az ereje... Keservesen sír... Maga Jézus szólal meg:

– Ábrahám és a mennyei Atya gyermeke, hallgass ide! Beteljesedik, amit igazlelkű apád jövendölt meg neked. Itt van a Szabadító, és ővele vannak barátaid Engaddiból és a Messiás apostolai. Eljöttek, hogy feltámadásodnak örvendezzenek. Gyere ki, félelem nélkül! Jöjj előre a földhasadékig! Én is oda megyek, és megérintelek, te pedig megtisztulsz. Jöjj, ne félj az Úrtól, aki szeret téged!

Az ágak újra félrehajlanak, és a leprás ijedten néz ki. Nézi Jézust, ezt a fehér alakot, aki a sima lejtő füvén lépked, s aki megáll a földhasadék szélén... Nézi a többieket... de főleg öreg apját, aki szinte megbabonázva követi Jézust, előrenyújtott karral, szemét pedig leprás fiára meresztve. A fiú jön, előre. Lábsebei miatt erősen sántít, karjait széttárja, a szétroncsolódott kézfejekkel... Jön, szemben Jézussal... Nézi... Jézus pedig előrenyújtja két gyönyörű kezét, szemét az égre emeli, magába gyűjti, magába gyűjteni látszik a végtelen sok csillag minden fényét, és mintha kiárasztaná magából azok kristálytiszta fényét a tisztátalan, gennyes, lógó húscafatokra, amelyeket a fáklyák – minthogy lóbálják őket, hogy több fényt árasszanak – még irtózatosabbaknak mutatnak az égő faágak vörös fényénél.

Jézus a földhasadék fölé hajol. Ujjai hegyével megérinti a leprás ujjak hegyét, és azt mondja:

– Akarom! – Leírhatatlan szépségű a mosolya. Még kétszer megismétli: – Akarom! – Imádkozik, és parancsol ezzel a szóval...

Majd eltávolodik, egy lépést hátrál, kereszt alakban széttárt karral, és ezt mondja:

– És amikor majd elvégezted a tisztulási szertartást, prédikálj az Úrról, mert jó izraelita és jó gyermek voltál. Legyen feleséged, és legyenek gyermekeid, és neveld őket az Úrnak! Íme, semmivé vált keserves keserűséged. Áldd érte Istent, és légy boldog!

Majd megfordul, és így szól:

– Ti, fáklyások! Jöjjetek előre, és lássátok, mit tehet az Úr azokért, akik megérdemlik!

Leengedi karjait, amelyek – széttárva és köpenyével födve – eddig megakadályozták a leprás látását, és félreáll.

Először az öreg kiált fel, aki Jézus mögött térdelt:

– Fiam! Fiam! Fiam, amilyen húszéves korodban voltál! Szép, mint akkor! Egészséges, mint akkor! Szép, ó, szebb, mint akkor!... Ó, egy deszkát, egy faágat, valamit, hogy átmehessek hozzád!... – és már neki akar lendülni.

Jézus azonban visszatartja:

– Nem! Az öröm ne tegyen törvényszegővé! Neki előbb el kell végeznie a tisztulási szertartást! Csak nézd őt! Csókold meg szemeddel és szíveddel. Légy most is olyan erős, mint voltál, annyi éven át. És légy boldog...

Ez valóban teljes csoda. Nemcsak gyógyulás, hanem helyreállítása annak, amit a betegség tönkretett, és a negyven év körüli ember olyan ép, mintha soha semmi baja sem lett volna. Csak nagy soványsága maradt meg, ami nem mindennapi, természetfölötti szépséget ad aszkétikus megjelenésének. Két karját lengeti, letérdel, áldást mond... Nem tudja, mit tegyen, hogy kifejezze köszönetét Jézusnak. Végre virágokat pillant meg a fűben, leszedi, megcsókolja, és átdobja a hasadékon a Szabadító lábához.

– Menjünk! Ti engaddibeliek, maradjatok zsinagógafőnökötökkel! Mi megyünk tovább Maszada felé.

– De nem ismeritek az utat... Nem lehet látni...

– Ismerem, tudom az utat. Mindent ismerek! A föld és a szívek útjait, amelyeken Isten és Isten Ellensége jár, és látom, ki fogadja be ezt vagy azt. Éljetek! Az én békémmel éljetek! Nemsokára kivilágosodik, és hajnalig majd égő faágakkal világítunk. Ábrahám, jöjj, hadd adjak búcsúcsókot! Az Úr legyen mindig veled, tieiddel és jó városoddal, mint eddig is volt.

– Nem jössz oda többé vissza, Uram? Hogy lásd boldog otthonomat?

– Nem. Utam végcéljához közeledik. De az égben velem leszel, tieid pedig veled. Szeressetek engem, a kicsiket pedig neveljétek Krisztus hitében... Isten legyen mindnyájatokkal! Béke és áldás minden jelenlevőnek és családjaiknak. Békesség veled, Elízeus! Légy tökéletes, hálából az Úr iránt! Jöjjetek, ti, apostolaim...

(6-646)

Zsolozsma 51.

Aranyszájú Szent János püspöknek az Apostolok Cselekedeteiről mondott szentbeszédeiből

Mutasd meg, Urunk, kit választottál

Az Úr mennybemenetele utáni napokban Péter a tanítványok körében szólásra emelkedett (ApCsel 1, 15). Mint tüzes lelkű ember, és akire Krisztus a nyáját rábízta, mint első a testületben, mindig elsőnek is kezd beszélni: Férfiak, testvérek, valakit választani kell körünkből (vő. ApCsel 1, 21-22). Megengedi a sokaságnak az ítéletet, ezzel egyszerre megtiszteli azokat, akik választanak, és elejét veszi a könnyen előfordulható féltékenykedésnek, az ilyesmi ugyanis sok baj forrása szokott lenni. Nem lett volna-e szabad, hogy Péter egymaga válasszon ki valakit? De igen! Ezt azonban nem teszi, nehogy részrehajlónak tűnhessék fel. Egyébként is, még nem kapta meg a Szendéiket. Kijelöltek hát kettőt, Józsefet, akit Barszabbásznak vagy más néven Jusztusznak is hívtak, és Mátyást (ApCsel 1, 23). Nem Péter jelölte ki őket, hanem valamennyiük közös akarata. Az indítványt azonban Péter adta elő, és jelezte is, hogy ez nem tóié származik, hanem már régen megmondta a prófétai jövendölés. Ő tehát csak értelmezője a jövendölésnek, és nem a maga akaratát kényszeríti a többiekre. Kell tehát mondta, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak. Figyeljünk fel, mennyire azt akarta, hogy ezek valóban szemtanúk legyenek; jóllehet a Szentlélek eljön majd, hogy érvényesítse a választást. Valaki azok közül – folytatja –, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt kelt.(ApCsel 1, 21). Ez pedig azt is jelenti, hogy ők együtt laktak vele, nem csupán csak tanítványok voltak. Kezdettói fogva ugyanis sokan követték őt. Emlékezzünk, a Szentírás mondja: A kettő közül, aki János szavára követte Jézust, az egyik.(Jn 1,40). Akik mindig velünk tartottak olvassuk, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől (ApCsel 1,21). Méltán hangsúlyozza ezt, hiszen amik azelőtt történtek, azoknak egyikük sem volt szemtanúja, hanem azt a Szentlélektől tudták meg. Majd folytatja: egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról. Nem azt mondta: sok minden dologról, hanem: feltámadásáról. Csak erről. Mert leginkább az volt hitelre méltó, aki elmondhatta, hogy: „Aki evett és ivott, és akit keresztre feszítettek, ő maga az, aki feltámadt.” Így tehát nem az volt a szükséges, hogy tanú legyen akár az ezt megelőző, akár az ezt követő időkre, sem a csodajelekre, hanem csak a feltámadásra! Amazok ugyanis nyilvánosan történtek, és közbeszéd tárgya voltak, feltámadása azonban nem szemtanúk előtt történt, és egyedül csak őelőttük nyilvánult meg. Ekkor valamennyien együtt imádkozva kérték: Uram, te belelátsz mindenkinek a szívébe, mutasd meg. Te, nem pedig: mi. Nagyon alkalmas pillanatban nevezik Istent a szívek ismerőjének, mert őneki kellett kiválasztania, nem másnak. Milyen biztosak voltak abban, hogy mindenképpen kell egyet választani. Ezért nem azt mondták, válassz, hanem: mutasd meg, ki a választott, kire esik választásod. Tudták ugyanis, hogy ezt Isten már előre elhatározta. Ezután sorsot vetettek. Még nem tartották ugyanis méltónak magukat a saját elgondolásuk szerint választani; ezért azt kérték, hogy valami eligazító jelet kapjanak. 

2014.02.24. hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.24. hétfő

Mutassuk meg Krisztust!

Krisztus az istenséget birtokló Második isteni Személy. Egylényegű az Atyával és a Szentlélekkel. Elválaszthatatlanok. Jézus titokzatos teste az Egyház. „Ő a testnek, az egyháznak a feje” (Kol 1,18) Minden keresztény ennek a krisztusi testnek a tagja, szerves egységben Krisztussal és egymással: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva.” (24-25) Ennek a közösségnek teljes jogú vezetőjévé nevezte ki Jézus Szent Pétert, mielőtt elhagyta volna látható alakban a fiát llegeltesd bárányaimat 1,15-17) Már korábban is erre a tisztségre emelte:„és mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldsz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is”(Mt 16,18-19) Az Egyház él és élni is fog a világ végéig. Ha nem így lenne, akkor Krisztus súlyos vereséget szenvedne, mert a tekintélye csorbát szenvedve füstté válna. Mindig igaza van, mert Ő örök igazság. Ha gond van egyesek fejében az Egyházzal, annak oka az illető gyenge hite, esetleg sértődöttsége. Lehetséges, hogy mi, az Egyház tagjai sem tudjuk igazán megbecsülni a Sziklát, amelyet Krisztus hitelesített. Igyekezzünk az igazság és szeretet alapján állva bizonyságot tenni Krisztus műve mellett.

Zsolozsma 50.

Szent Hitvalló Maximus apátnak „A szeretet” című értekezéséből

Szeretet nélkül minden csak hiábavalóság

A szeretet nem más, mint az emberi léleknek az a jóindulata, amely semmit sem akar Isten szándéka ellenére cselekedni. Ennek a szeretetnek erényét azonban nem képes elsajátítani egyetlen egy olyan ember sem, akinek lelkét bármilyen földi érték is rabjává tette. Aki szereti Istent, az többre becsüli Alkotója felismerését és megismerését minden általa teremtett dolognál, és lelke minden vágyával és szeretetével késedelem nélkül átadja magát neki. Minthogy pedig mindaz, ami létezik, Isten alkotása, aki önmaga miatt teremtette azt, világos, hogy az Alkotó jóval kiválóbb, mint művei; aki tehát az összehasonlítást nem tűrő örök Jóságot elhagyja, és alacsonyabb dologhoz ragaszkodik, az kevesebbre tartja Istent, mint az általa teremtett dolgokat. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat – mondja az Úr –, az szeret engem (Jn 14, 21). Az az én parancsom – folytatja –, hogy szeressétek egymást (Jn 15, 12). Tehát aki nem szereti embertársát, az nem tartja meg a parancsot. Aki viszont nem tartja meg a parancsot, az nem is szeretheti az Urat. Az a boldog ember, aki minden embertársát egyformán képes szeretni. Aki Istent szereti, mindenképp szereti embertársát is; az ilyen ember pedig képtelen pénzt gyűjtögetni, hanem inkább isteni bőkezűséggel szétosztogatja azt minden rászoruló embertestvérének. Aki Isten jóságát utánozza, az alamizsnát ad jónak és rossznak, igaznak és hamisnak, és semmi különbséget sem tesz köztük, hanem egyaránt ad nekik anyagi segítséget a tényleges szükségükhöz képest. Azonban az ilyen ember is jobban teszi, ha jó szándékú előnyben részesíti azt a rászorulót, aki erényekben tündöklik és törekvő. Természetesen a felebaráti szeretet érzülete nem csak a pénzadományok osztogatásában mutatkozik meg, hanem még sokkal inkább a vallási igazságok megismertetésében és személyes szolgálatok nyújtásában lesz nyilvánvaló. Ha valaki minden szenvedély és erkölcsi hiba nélkül még egészen világi dolgokban is okosan és őszinte szeretettel segít embertársának, már az is az isteni szeretetben való jártasságáról tesz tanúságot. Akinek szívébe beköltözött az isteni szeretet, az nem késlekedik, és el sem fárad a szeretetben követni magát a jóságos Úristent, mint a szent életű Jeremiás mondja. Sőt képes lesz erős szívvel elviselni minden fáradtságot, gyalázatot, igazságtalanságot is, soha senkiről semmi rosszat föl nem tételezve. Ne bizakodjatok, mondván: az Úr temploma vagyunk – int a szent próféta, Jeremiás (Jer 7, 4). Te se mondd, hogy „Jézus Krisztusban, a mi Urunkban való puszta hit egymagában is képes engem üdvözíteni.” Nincs igazad, mert ha ki nem mutatod cselekedeteiddel az iránta való szeretetedet, nem fog téged üdvözíteni. Ami pedig ezt a puszta hitet illeti, erre nézve mondja az Apostol: Az ördögök is hisznek, és remegnek (Jak 2, 19) A szeretet gyakorlása: az embertárs iránti, szívből jövő jó cselekedet, a nagylelkűség és a türelem, sőt még az evilági dolgoknak a helyes felhasználása is.