A halálbüntetésről szóló egyházi tanítás új szövege és a róla szóló tájékoztató levél

Augusztus 3-tól hivatalosan is új szövegezést kapott a Katolikus Egyház Katekizmusának a halálbüntetésről szóló 2267. pontja. Az erről szóló leirat a L’Osservatore Romano augusztus 3-i számában jelent meg.

Az alábbiakban mind a leirat, mind a hozzá kapcsolódó tájékoztató levél teljes fordítását közreadjuk.

Ferenc pápa a 2018. május 11-i kihallgatás keretében, melyet a Hittani Kongregáció alulírott prefektusának adott, jóváhagyta a Katolikus Egyház katekizmusa 2267. pontjának új megfogalmazását, és elrendelte, hogy azt fordítsák le a többi nyelvre és illesszék bele az említett katekizmus minden kiadásába.

Halálbüntetés

2267. Hosszú ideig egyes bűncselekmények súlyosságára megfelelő válasznak és bár végső, de elfogadható eszköznek tekintették, hogy a törvényes hatóság, szabályos eljárást követően, a közjó védelme érdekében halálbüntetéshez folyamodjon.

Ma mind elevenebb annak tudata, hogy az ember súlyos bűncselekmények elkövetésével sem veszíti el személyi méltóságát. Ezenkívül mára az állam büntetőjogi szankcióinak új felfogása terjedt el. Végül hatékonyabb fogva tartási rendszereket dolgoztak ki, amelyek biztosítják a polgárok megfelelő védelmét, ugyanakkor nem veszik el végérvényesen a bűnöstől a javulás lehetőségét.

Ezért az Egyház az evangélium fényénél tanítja, hogy „a halálbüntetés megengedhetetlen, mert vét a személy sérthetetlensége és méltósága ellen” [1], és eltökélten küzd annak eltörléséért az egész világon.

[1] Ferenc pápa: Beszéd az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa által szervezett találkozó résztvevőihez (2017. október 11.): L’Osservatore Romano, 2017. október 13., 5. old.

A jelen leiratot közli majd a L’Osservatore Romano, és az azon a napon hatályba is lép, később pedig közli majd az Acta Apostolicae Sedis is.

Luis F. Ladaria SJ bíboros
a Hittani Kongregáció prefektusa
Kelt a Vatikánban, 2018. augusztus 1-jén, Liguori Szent Alfonz emléknapján.

Levél a püspököknek a Katolikus Egyház katekizmusa halálbüntetésről szóló 2267. pontjának új szövegezéséről

1. Ferenc pápa abban a beszédében, amelyet a Fidei depositum apostoli konstitúció kiadásának huszonötödik évfordulója alkalmából mondott – ezzel a konstitúcióval hirdette ki II. János Pál pápa a Katolikus Egyház katekizmusát –, azt kérte, hogy kapjon új megfogalmazást a halálbüntetésről szóló tanítás oly módon, hogy jobban tükrözze az utóbbi időszakban végbement tanfejlődést. [1] Ez a fejlődés elsődlegesen azon alapul, hogy az Egyházban egyre világosabbá válik a minden emberi élet iránti köteles tisztelet. Ennek értelmében jelentette ki II. János Pál pápa: „Még a gyilkos sem veszíti el személyi méltóságát, s erről maga Isten kezeskedik.” [2]

2. Ennek fényében kell felfogni a halálbüntetéshez való hozzáállást, mely egyre jobban megerősödik a pásztorok tanításában és Isten népének érzékenységében. Ha ugyanis a korábbi politikai és társadalmi helyzet elfogadható eszközzé tette a halálbüntetést a közjó védelme érdekében, ma annak mind elevenebb tudata, hogy a személy súlyos bűncselekmények elkövetésével sem veszíti el méltóságát, az állam büntetőjogi szankciói értelmének mélyebb megértése, és hatékonyabb, a polgárok megfelelő védelmét biztosító fogva tartási rendszerek kidolgozása ahhoz az új tudatossághoz vezetett, mely belátja a halálbüntetés megengedhetetlenségét és ezért követeli annak eltörlését.

3. Ebben a fejlődésben fontos szerepet játszik II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikájának tanítása. Az élet új civilizációjának reményt keltő jelei közé sorolta „a közvélemény egyre terjedő szembefordulását a halálbüntetéssel, még ha úgy fogjuk is fel, mint a társadalom »jogos védelmének« eszközét, figyelembe véve azokat a lehetőségeket, amelyekkel a modern társadalom rendelkezik annak érdekében, hogy hatékonyan visszaszorítsa a bűnözést oly módon, hogy míg ártalmatlanná teszi a vétkest, nem fosztja meg őt véglegesen a javulás lehetőségétől”. [3] Az Evangelium vitae tanítása később bekerült a Katolikus Egyház katekizmusának mintakiadásába [editio typica]. Ebben a halálbüntetés nem a bűncselekmény súlyosságával arányos büntetésként szerepel, hanem egyedül az igazolja, ha „ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben”, jóllehet ténylegesen „olyan esetek, amikor a bűnös kivégzése feltétlenül szükséges volna, ma már nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem fordulnak elő” (2267).

4. II. János Pál pápa más alkalmakkor is felemelte szavát a halálbüntetés ellen, egyfelől a személy méltóságának tiszteletben tartására hivatkozott, másfelől pedig azokra az eszközökre, amelyek a mai társadalom rendelkezésére állnak ahhoz, hogy a megvédje magát a bűnöstől. Így az 1998-as karácsonyi üzenetében azt a kívánságát fogalmazta meg, hogy „a világban jöjjön létre egyetértés a halálbüntetés megszüntetése érdekében hozandó sürgős és megfelelő intézkedésekről”. [4] A rákövetkező hónapban az Egyesült Államokban megismételte: „Reményt adó jel annak növekvő felismerése, hogy az emberi élet méltóságát senkitől sem szabad megtagadni, még attól sem, aki rosszat tett. A modern társadalomnak megvannak az eszközei arra, hogy megvédje magát anélkül, hogy véglegesen megtagadná a bűnösöktől a megbánás lehetőségét. Megismétlem karácsonykor megfogalmazott felhívásomat, hogy hozzanak döntést halálbüntetés eltörlésére, mely kegyetlen és hasztalan.” [5]

5. Az őt követő pápák is folytatták az ösztönzést a halálbüntetés beszüntetésére. XVI. Benedek pápa felhívta „a társadalom vezetőinek figyelmét arra, hogy mindent tegyenek meg, ami csak lehetséges, a halálbüntetés beszüntetésének eléréséért”. [6] Később pedig a hívők egy csoportja előtt kifejezte azt a kívánságát, hogy „elhatározásaitok bátorítsák az egyre több országban elindult politikai és törvényhozási kezdeményezéseket a halálbüntetés eltörlésére, valamint azoknak a lényeges előrelépéseknek a folytatására, amelyek egyfelől arra irányulnak, hogy a büntetőjogot a fogvatartottak emberi méltóságának követelményeihez igazítsák, másfelől pedig hogy a közrendet ténylegesen fenntartsák”. [7]

6. Ugyanebben a perspektívában Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy „napjainkban a halálbüntetés megengedhetetlen, bármilyen súlyos legyen is az elítélt által elkövetett bűncselekmény”. [8] A halálbüntetés, bármilyenek legyenek is végrehajtásának módjai, „kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmóddal jár”. [9] El kell utasítani azért is, „mert hibásan működik a büntető igazságszolgáltatás szelektivitása és felmerül a téves ítélet lehetősége is” [10] Ennek fényében kérte Ferenc pápa a Katolikus Egyház katekizmusa halálbüntetésről szóló szövegének felülvizsgálatát oly módon, hogy az kijelentse: „Bármennyire súlyos volt is az elkövetett bűncselekmény, a halálbüntetés megengedhetetlen, mert vét a személy sérthetetlensége és méltósága ellen.” [11]

7. A Katolikus Egyház katekizmusa 2267. pontjának új, Ferenc pápa által jóváhagyott megfogalmazása összhangban áll a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásokkal, következetesen fejleszti tovább a katolikus tanítást. [12] Az új szöveg – II. János Pál pápának az Evangelium vitae enciklikában kifejtett tanításának nyomdokain haladva – kijelenti, hogy egy bűnös életének a kioltása mint bűncselekményért járó büntetés megengedhetetlen, mert vét a személy méltósága ellen, melyet még a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetésével sem veszít el az ember. Erre a következtetésre jutunk akkor is, ha figyelembe vesszük a modern állam által alkalmazott büntetőjogi szankciók új felfogását is, ezeknek ugyanis mindenekelőtt a bűnös rehabilitációjára és a társadalomba való újbóli beilleszkedésére kell irányulniuk. Végül, mivel a mai társadalomnak hatékonyabb fogva tartási rendszerek állnak rendelkezésére, a halálbüntetés mint ártatlan személyek életének védelme szükségtelennek bizonyul. Nyilvánvaló, hogy továbbra is kötelessége a közhatalomnak a polgárok életének védelme, ahogyan azt a tanítóhivatal mindig is tanította, és ahogyan azt a Katolikus Egyház katekizmusa is tartalmazza a 2265. és 2266. pontokban.

8. Mindez megmutatja, hogy a katekizmus 2267. pontjának új megfogalmazása hiteles tanfejlődést fejez ki, mely nincs ellentétben a tanítóhivatal korábbi tanításaival. Azok ugyanis a közhatalom azon elsődleges feladatának fényében értelmezhetők, hogy védelmezze a közjót egy olyan társadalmi környezetben, amelyben a büntetőjogi szankciókat másképp fogták fel, és azokat olyan körülmények között alkalmazták, amikor nehezebb volt biztosítani, hogy a bűnös ne ismételje meg a bűncselekményt.

9. Az új megfogalmazás azt is tartalmazza, hogy a halálbüntetés megengedhetetlenségének tudata „az evangélium fényénél” növekedett. [13] Az evangélium ugyanis segít, hogy jobban megértsük a teremtés rendjét, amelyet Isten Fia magára vett, megtisztított és teljességre vezetett. Ezenkívül az evangélium arra is hív, hogy olyan irgalmasak és türelmesek legyünk, mint az Úr, aki mindenkinek megadja a megtéréshez szükséges időt.

10. A Katolikus Egyház katekizmusa 2267. pontjának új szövege ösztönzés is kíván lenni arra az eltökélt igyekezetre, a politikai vezetőkkel való tiszteletteljes párbeszéd révén is, hogy olyan gondolkodásmód alakuljon ki az emberekben, amely elismeri minden emberi élet méltóságát, valamint azoknak a feltételeknek a megteremtésére, amelyek lehetővé teszik a halálbüntetés jogi intézményének mostani eltörlését mindenhol, ahol az még hatályban van.

Ferenc pápa az alulírott prefektusnak adott kihallgatáson 2018. június 28-án jóváhagyta a jelen – ezen kongregáció rendes ülésén elhatározott – levelet, és elrendelte annak közzétételét.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, 2018. augusztus 1-jén, Liguori Szent Alfonz emléknapján.

Luis F. Ladaria SJ bíboros
prefektus

Giacomo Morandi
Cerveteri címzetes érseke
titkár

Urunk Színeváltozása

Urunk Színeváltozása

Urunk színeváltozásának ünnepe van a mai napon, s ennek megfelelően ezt az eseményt olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.
A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt, amelyet Máté evangélista nem nevez meg. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnék szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására!

Az Eucharisztia ünneplése 35.

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

Az úrnapi szentmise másik szabadon választható felajánlási antifónája a Sanctificavit Moyses: Mózes oltárt szentelt az Úrnak és egészen elégő áldozatokat mutatott be rajta és véráldozatokat áldozott és esti áldozatokat mutatott be Izrael fiai előtt, kellemes illatul az Úrnak, az Istennek. A szöveg a szövetségkötést leíró részből származik (Kiv 24,4.5), viszont egy rövid szakaszban a szerkesztő utal Illés áldozatára és a Zsolt 141,2 szavaira.

A Kivonulás könyvének leírása szerint a nép vérszerződésben kötelezte el magát a törvény megtartására. Miután Mózes felolvasta és leírta a Tízparancsolatot, valamint a rendelkezéseket, kora reggel oltárt és emlékoszlopokat emelt, hogy az oltáron áldozatokat mutassanak be. Ami első látásra szembeötlő: az oltárt az Úrnak szentelte Mózes, és az áldozatoknak két fajtáját mutatták be az oltáron, Izrael fiai előtt. Ennyiben a felajánlási cselekmény antifónájának három témája: az oltár, az áldozat és Isten választott népe. Mózes az ősatyák gyakorlatát követve az Úrnak szentelt oltárt, amelyen egészen elégő és békeáldozatot mutattak be (héberül olá és slamim). Mózes alakját az esti áldozat említése által a szerkesztő összekapcsolja Illés alakjával, aki szintén oltárt emelt az Úrnak, és így imádkozott: „Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nyilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én a te szolgád vagyok, s ezeket mind a te szavadra teszem! Hallgass meg, Uram, hallgass meg! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét” (1Kir 18,36–37). Tematikailag a felajánlási antifóna szerkesztője nem hagyhatta ki az utalást a 141. zsoltár szavaira: „Szálljon illatáldozatként színed elé imádságom, és kezem felemelése legyen olyan, mint az esti áldozat” (Zsolt 141,2). Az újszövetségi értelmezés szerint a felemelt kezek mint esti áldozat a békét, a tisztaságot és jóakaratot jelképezik (1Tim 2,8). Az erkölcsi tisztaság áldozata, valamint az imádság áldozati jellege is így kapcsolódnak egymáshoz (vö. Óz 6,6; Ám 5,22–25). Másrészt és legfőképpen Mózes és Illés Krisztus előképei. Krisztus Urunk pedig a Golgota oltárán tiszta, szeplőtelen, engesztelő és teljesen odaadó áldozatot mutatott be Isten népéért: pro nobis.

Ferenc pápa: A keresztények nem úr-szolga viszonyban vannak Istennel!

Augusztus 5-én délben a Szentatya a napi evangéliumról elmélkedve hangsúlyozta, hogy a kereszténység elsődlegesen nem parancsteljesítés, hanem Jézusban való hit és az ő evangéliumának megfelelő élet.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az utóbbi vasárnapokon a liturgia a gyengédséggel teli Jézust állította elénk, aki elébe megy az embereknek és szükségleteiknek. A mai evangéliumi szakaszban (vö. Jn 6,24–35) változik a nézőpont: a Jézus által jóllakatott tömeg az, aki újfent Jézus keresésére indul. Jézus számára azonban nem elég, hogy az emberek keresik, azt akarja, hogy megismerjék; azt akarja, hogy az ő keresése és a vele való találkozás meghaladja a fizikai szükségletek közvetlen kielégítését. Jézus azért jött, hogy valami többet hozzon nekünk, hogy létünk előtt szélesebb horizontot nyisson annál a mindennapi aggódásunknál, hogy táplálkozzunk, öltözködjünk, munkaterületünkön előrelépjünk, és így tovább. Ezért fordul a tömeghez [méltatlankodva]: „Nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok” (Jn 6,26). Így ösztönzi őket, hogy tegyenek meg egy további lépést, gondolkodjanak el a csoda jelentésén, és ne csak hasznot húzzanak belőle. A kenyerek és halak megszaporítása ugyanis annak a nagy ajándéknak a jele, amelyet az Atya adott az emberiségnek, s ez az ajándék maga Jézus!

Ő, az igazi „élet kenyere” (Jn 6,35), nemcsak a testet akarja jóllakatni, hanem a lelket is, olyan lelki eledelt ad, amely a legmélyebb éhséget is teljesen csillapítani tudja. Ezért hívja az embereket arra, hogy ne mulandó eledelért fáradozzanak, hogy olyanért, amely megmarad az örök életre (vö. Jn 6,27). Arról az eledelről van szó, amelyet Jézus mindennap ad nekünk: az ő szava, az ő teste, az ő vére. Az emberek meghallgatják az Úr hívását, de nem értik meg annak értelmét – ahogyan sokszor velünk is megesik –, és kérdezik Jézust: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat tegyünk?” (Jn 6,28). Jézus hallgatósága azt gondolja, hogy a törvények előírásainak megtartását kéri tőlük, hogy a kenyérszaporításhoz hasonló további csodákban legyen részük. Általános ez a kísértés, hogy tudniillik a vallást puszta törvényteljesítésre szűkítsük, Istennel való kapcsolatunkat pedig úr-szolga viszonyként fogjuk fel: a szolgának teljesítenie kell az úr által kijelölt feladatokat, hogy elnyerje jóindulatát. Ezt mindnyájan tudjuk. A tömeg ezért tudakolja Jézustól, milyen tetteket kell végrehajtania, hogy elégedetté tegye Istent. Jézus azonban váratlan választ ad: „Istennek az a tett tetszik, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6,29). Ezek a szavak ma hozzánk is szólnak: Istennek nem annyira az tetszik, ha dolgokat „teszünk”, hanem ha „hiszünk” abban, akit küldött. Ez azt jelenti, hogy a Jézusban való hit lehetővé teszi, hogy Istennek tetsző dolgokat tegyünk. Ha engedjük bevonni magunkat ebbe a szeretettel és bizalommal teljes viszonyba Jézussal, képesek leszünk evangéliumi illatot árasztó jócselekedetekre, testvéreink javára, szükségleteik kielégítésére.

Az Úr arra figyelmeztet, hogy ne felejtsük el: ha aggódnunk kell is a fogható kenyérért, még fontosabb a vele való kapcsolat ápolása, a beléje vetett hitünk megerősítése, hiszen ő „az élet kenyere”, aki azért jött, hogy elvegye igazságra, igazságosságra, szeretetre irányuló éhségünket. Szűz Mária, a Salus populi romani, azon a napon, amikor megemlékezünk a római Santa Maria Maggiore-bazilika felszenteléséről, támogassa hívő életünket, és segítsen, hogy örömmel tudjuk elfogadni Isten életünkre vonatkozó tervét.

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim! Boldog VI. Pál pápa negyven évvel ezelőtt élte utolsó óráit ezen a földön, ugyanis 1978. augusztus 6-án este halt meg. Nagy tisztelettel és hálával emlékezünk meg róla, és várjuk szentté avatását, amely október 14-én lesz. A mennyből járjon közben az Egyházért, amelyet nagyon szeretett, és a világ békéjéért. Köszöntsük tapssal a modern kornak ez a nagy pápáját!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és más országokból érkezett zarándokok! Köszöntöm a családokat, az egyházközségi csoportokat, társulatokat és egyéni híveket.

Külön is köszöntöm a csehországi Velehradból jött zarándokokat, a spanyolországi Lorca híveit és a nòvoli fiatalokat.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak! Kérlek benneteket, ne felejtsetek el imádkozni értem! Köszönöm! És jó étvágyat az ebédhez!

Évközi tizennyolcadik hét vasárnapja

Évközi tizennyolcadik hét vasárnapja

Az élő kenyér

Egy mesterségét szerető, a kenyeret modern gépek helyett inkább kézzel dagasztó pék mondta: „Az igazi kenyérnek lelke van, az igazi kenyér élő.” Mit akart ezzel kifejezni? Ha a lisztet és a vizet egymás mellé letesszük, akkor akármeddig állhatnak, semmi nem változik, nem lesz belőlük kenyér. Ha viszont a lisztet és a vizet összekeverjük, élesztőt adunk hozzá, akkor élet lesz belőle. Ezzel az élettel fogyaszthatóvá tesszük az ember számára emészthetetlen gabonát. Nemcsak életet teremtünk, de enni is adunk az embereknek. A kenyér készítéséhez nélkülözhetetlen az ember munkája.
Istennel való találkozásainkkal kapcsolatban is elmondható valami hasonló. Az ember bemegy a templomba, ahol jelen van Jézus Krisztus az Oltáriszentségben. Olyan ez, mint amikor letesszük egymás mellé a lisztet és a vizet. Egy helyen, egy térben van jelen Isten és az ember, egymás közelében, de ettől még nem történik semmi. És akkor most logikusan az következne, hogy az embernek tennie kell valamit, hogy elinduljon az élet, élővé váljon a kapcsolat, valóban létrejöjjön a találkozás, de lehet, hogy mégsem történik semmi. Az ember imádkozik, előterjeszti kéréseit vagy éppen hálát ad, de lehet, hogy megragad csupán a szavak szintjén, ennél több nem történik. Ebben a helyzetben valójában akkor kezd el élővé válni a kapcsolat, ha Isten kezd el tevékenykedni és az ember meghallja az ő szólítását, és ekkor következik az ember tevékenysége, munkája. Tulajdonképpen még a szentmisén is ez zajlik le. Van ember, aki bemegy a templomba, részt vesz a misén, az Úr Jézus is jelenválóvá válik, de mégsem történik kettőjük között semmi, mert az embert nem érinti meg az Úr jelenléte.
Azért van ez így, mert van valami titokzatos a szentmisében. Az egyházi szóhasználat szerint misztériumról, titokról beszélünk. A szentmise elején a miséző pap lelkiismeretvizsgálatra és bűneink megbánására hív minket, hogy „méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.” Az átváltoztatás után a pap az átváltoztatott kenyérre és borra, Krisztus testére és vérére vonatkozóan mondja: „Íme hitünk szent titka.” Az ember számára megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan titokról, de mégis igazságról van itt szó. Olyan dologról, amit nem értünk meg a teljes valóságában. Feltárul számunkra valami a titokból, megsejthetünk belőle sok mindent, de mégis rejtve marad annak teljes mélysége. A szentmisére vonatkozóan azért rendkívül pontos a misztérium kifejezés, mert egy valóságos esemény, amelyben Isten a kezdeményező, mégpedig olyan esemény, amely találkozást biztosít az ember számára Istennel. A szentmise eseményében megünnepeljük továbbá Krisztus húsvéti misztériumát, az ő megváltó halálát és feltámadását, amelynek köszönhetően válik lehetőség számunkra az Istennel való kiengesztelődésre és találkozásra. E találkozás a szentáldozásban valósul meg.
Az evangéliumban arról olvastunk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus az élő kenyérről kezd el tanítani, a kenyérről, amelyet ő ad. Az emberek megsejtenek valamit abból a titokból, amiről az Úr beszél, ezért így fordulnak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jó volna, ha mi is minden alkalommal azzal a vággyal indulnánk a szentmisére, hogy az Úr adjon nekünk élő kenyeret, adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Hisszük, hogy ha a te szent testeddel táplálkozunk, eljuthatunk az örök életre.