Himnusz CLI.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Örök Királyunk, szent Urunk,

Atyával trónoló Fiú,

Ádám ősünket egy szavad

alkotta mint képmásodat.

S midőn az ördög, földiek

ős ellensége, megcsúfolt,

Szűz által testi életet

vállaltál értünk, földi sort,

velünk hogy lakva testben is

Istennel minket egybeköss,

s keresztségben bocsánatot

megváltásképpen adj nekünk.

Kereszthalált az emberek

üdvéért haltál kegyesen,

és ontottad szent véredet

üdvünknek váltságdíjaként.

Fel is támadtál: glóriát

készített néked szent Atyád;

hogy sírból felkelünk mi is,

hívőn megvallja tiszta szív.

Maradj örökre, Jézusunk,

fényes húsvéti örömünk,

s kiket kegyelmed újraszült,

oszd meg dicsőséged velünk.

Dicsérünk, Jézus, szüntelen,

ki feltámadtál győztesen,

Atyának, Léleknek veled

most és örökre tisztelet. Ámen.

Ma is van ellenállás az egyházban, de a Szentlélek győz: a pápa csütörtöki homíliája

Ferenc pápa imádkozik a Szent Márta-házban - 

Az egyházban ma éppúgy, mint régen, megfigyelhető az ellenállás a Szentlélek meglepetéseivel szemben, amikor új helyzetek adódnak. Ő azonban segít nekünk, hogy legyőzzük az ellenállást és tovább menjünk, biztosan haladva Jézus útján. Ferenc pápa erről beszélt csütörtökön reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Heves vita folyhat az egyházban, de a főszereplő mindig a Szentlélek

A napi olvasmány az Apostolok Cselekedeteiből (ApCsel 15,7-21) az ún. apostoli zsinatot írja le. A pápa ehhez fűzve gondolatait megállapította, hogy az egyház főszereplője a Szentlélek. Ő az, aki az első pillanattól fogva erőt adott az apostoloknak az evangélium hirdetéséhez. A Lélek tesz mindent, a Lélek viszi előre az egyházat a maga gondjaival együtt, Ő ad erőt az üldöztetések idején a hitben való megmaradáshoz, mint ahogy az ellenállás és az írástudók megátalkodása közepette is. Ebben az esetben kettős ellenállást tapasztalunk a Szentlélek működésével szemben. Azokét, akik úgy hitték: Jézus csak a kiválasztott népért jött el, és azokét, akik a mózesi törvényt akarták érvényesíteni, beleértve a körülmetélést a megtért pogányok között. Mindebben nagy volt a zűrzavar – állapította meg a pápa.

A Szentlélek új útra terelte a szívüket: ezek voltak a Lélek meglepetései. Az apostolok pedig olyan helyzetekben találták magukat, amit soha nem hittek volna, új szituációkban. Hogyan kezeljék ezeket? A mai olvasmány így kezdődik: „Az apostoli zsinaton heves vita támadt a mózesi törvény megtartása körül”. Őket egyfelől támogatta a Szentlélek ereje – a főszereplő – aki előre ösztökélte őket, mindig csak tovább és tovább… De a Szentlélek bizonyos újdonságok elé állította őket, olyasmik elé, amiket azelőtt soha nem csináltak. Soha. Még csak el sem tudták volna képzelni azt, hogy például a pogányok megkapják a Szentlelket.

Aki fél meghallgatni, annak nincs benne a szívében a Szentlélek

Az apostolok nem tudtak mit kezdeni ezzel a kényes kérdéssel. Így hát gyűlést hívtak össze Jeruzsálembe, ahol mindenki elmondhatta a tapasztalatát, hogyan száll le a Szentlélek a pogányokra is. A végén pedig megegyeztek. De előtte történt egy szép dolog: „Az egész gyülekezet lecsillapodott. Meghallgatta Barnabást és Pált, amint elbeszélték, milyen csodajeleket művelt általuk Isten a pogányok között”. Meg kell hallgatni, nem szabad félni a meghallgatástól – nyomatékosította Ferenc pápa. Amikor valaki fél meghallgatni a másikat, akkor a szívében nincs benne a Szentlélek. Meghallgatni: „Te mit gondolsz és miért?” Alázattal hallgatni a másikat. Aztán, miután meghallgatták őket, elhatározták, hogy elküldenek néhány apostolt a görög közösségekbe, vagyis azokhoz a keresztényekhez, akik a pogányságból jöttek, hogy megnyugtassák őket és elmondják: „Jól van, csak így tovább”.

A divatos újdonságok helyett a Lélek meglepetései

A megtért pogányok számára nem kötelező a körülmetélés – ezt a döntést egy olyan levélben hozták nyilvánosságra, amelyben a Szentlélek volt a főszereplő. A tanítványok ki is jelentették: „A Szentlélek és mi úgy döntöttünk...”. Ez az egyház útja az újdonságok előtt, amelyek nem világias újdonságok, nem olyanok, mint a ruhadivat, hanem a Lélek újdonságai, meglepetései, mert a Szentlélek mindig meglep minket. Hogyan oldja meg ezt az egyház? – tette fel a kérdést a pápa. Hogyan néz szembe ezekkel a problémákkal, hogy megoldja őket? Úgy, hogy összeül, meghallgatja a másikat, megvitatja a problémát, imádkozik, aztán meghozza a végső döntést.

A szinodális egyház. Ne féljünk a Lélek hívásától

Ez az egyház útja egészen máig. És amikor a Szentlélek meglep minket valamivel, ami újnak látszik, vagy amit még nem csináltunk így sosem, amit „így kell csinálni”, jön az ellenállás – gondoljunk csak a II. vatikáni zsinatra, mennyi ellenállás volt a zsinaton, hogy egy közeli példát hozzunk. Ma is folytatódik az ellenállás hol így, hol úgy, és a Szentlélek megy előre. Ez az egyház útja: összegyűlni, együtt lenni, meghallgatni egymást, megvitatni, imádkozni, aztán dönteni. Ez az egyház úgynevezett szinodalitása, melyben kifejeződik az egyházi szeretetközösség. És ki teszi a közösséget? A Szentlélek! Újból ő a főszereplő. Mit kér tőlünk az Úr? Hogy engedelmeskedjünk a Szentléleknek. Mit kér az Úr? Hogy ne féljünk, amikor látjuk, hogy a Lélek hív minket.

Az egyház a kezdetektől szembe nézett a Szentlélek meglepetéseivel

A Lélek időnként megállít minket – folytatta homíliáját a pápa. Megállít, ahogy Szent Pállal tette, hogy más merre vezessen minket. Nem hagy egyedül, bátorságot önt belénk, türelmet ad és biztosan vezet Jézus útján, segít, hogy legyőzzük az ellenállásunkat és erősek legyünk a vértanúságban. Kérjük az Úr kegyelmét, hogy megértsük, miként halad előre az egyház; hogy megértsük, miként nézett szembe a kezdetektől a Szentlélek meglepetéseivel. Kérjük a kegyelmet, hogy mindannyian engedelmeskedjünk a Léleknek és így azon az úton járjunk, amelyet az Úr Jézus jelölt ki számunkra és az egész egyháznak – fohászkodott végül a csütörtök reggeli szentmisén Ferenc pápa.

Húsvét ötödik hét csütörtökje

Húsvét ötödik hét csütörtökje

A szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példabeszéd folytatásában Jézus felfedi a szeretetet, mint minden élő közösség és kapcsolat lényegét. Az Atya szereti a Fiút, aki kiárasztja szeretetét az emberek felé. Az ember válasza egyrészt az, hogy viszonozza ezt a szeretetet. A szeretet azonban elsősorban nem szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánul meg. Jézus nem csupán beszélt arról, hogy szeretet kapcsolja őt az Atyához, hanem megmutatja annak megnyilvánulásait, azaz engedelmességét az Atyának. Tőlünk is azt várja, hogy iránta való szeretetünk abban váljék valósággá, hogy parancsai szerint élünk.
Az egyoldalú szeretetnek nem sok értelme van, mert a szeretet lényege a kölcsönösség, az egymásnak ajándékozott és az egymástól elfogadott szeretet. Igaz ez az isteni személyek viszonylatában, valamint Isten és az ember kapcsolatában. Ez a szeretet örömöt jelent mindazoknak, akik benne élnek. Jézus öröme abból fakad, hogy teljesíti az Atya parancsait, s öröme azzal teljesedik be, ha mi is az Atya parancsai szerint élünk. A mi számunkra az öröm teljessége az, hogy Krisztus személyében megismerjük az Atyát, tanításában felismerjük az üdvözítő igazságot, és engedjük, hogy elvezessen minket a mennyország el nem múló örömébe.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Én Istenem! Felajánlom magamat égő áldozatul irgalmas szeretetednek, hogy életem a tökéletes szeretet egyetlen hősi tette legyen. Könyörgök hozzád, hogy a benned rejlő végtelen szeretetnek árját öntsd át lelkembe, hogy az engem felemésszen, és a te szeretetednek vértanújává tegyen. Igen, így akarok elkészülni rá, hogy előtted megjelenhessek: a szeretet mártírhalálával akarok meghalni, s így egyenest a te irgalmas szereteted karjaiba repülni.
Lisieux-i Szent Teréz

Az Atya 23.

Akik tagadták

„Akik tagadták a feltámadást”

 
A holtak feltámadása nehezen hihető tételnek számított a hitigazságok között. A zsidó gazdasági és politikai elit egy része: a farizeusok és írástudók elfogadták, a másik tábor, az Ószövetség liberálisai, nem. Ez utóbbiak, a szadduceusok csak az anyagot fogadták el, az ember halálát túlélő szellemi lelket nem. Úgy látszik, Jézus beszélt a feltámadásról, akár a sajátjáról, akár a világvégi általános feltámadásról, a szadduceusok egy csoportja a mózesi hagyományok felemlegetésével akarta a maga elveit igazolni. Ezért mondták el ezt az esetet Jézusnak a hallgatósága előtt. Jézus egyszerűen megfelel nekik, ez a mózesi törvény a levirátusról megszűnik. De a feltámadás nagyon fontos igazsága megmarad. Mindenki fel fog támadni a világ végén. Nem ugyanilyen életre, mint a mostani, hiszen az ember teste átalakul, az önfenntartás a táplálkozás szükségtelenné válik. Ugyancsak megszűnik a fajfenntartás ösztöne is, az emberek nem adják tovább az életet, tehát nem lesz szükség a házasságra sem. Viszont kell a feltámadás, mert az ember testben-lélekben élte le az életét, nemcsak a lélek vett részt a jó szolgálatában, hanem a test is, annak is el kell vennie a megfelelő jutalmát. A bűnös test ugyanígy elveszi a büntetést. Addig is boldog lesz a személy a mennyországban a lélekkel együtt, de csak azért, mert biztos abban, hogy a testét is visszakapja. Isten Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az élőké, akik vannak. Nagyon sok ember él a feltámadás hite nélkül, ezért félelmetes nekik a halál. Hirdessük okosan a feltámadást.

Himnusz CL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Esengő szolgák, jöjjetek,

tárjátok fel ma szívetek,

nyissátok dalra ajkatok,

hogy boldog Istent áldjatok!

Délóra bús emléke ez:

örök Bírót ítélnek el,

kihez nem férhet földi vád,

rá gyarló nép halált kiált.

Minket szívbéli hála köt,

vétkünk miatt is féljük őt,

s ha bősz ellenség ront reánk,

védelmet tőle kér imánk.

Kérleljük most az ég Urát,

Királyát s véle egy Fiát,

s a Szentlelket, ki egy velük,

Háromságban egy Istenünk! Ámen.

Ferenc pápa: Ismerheted az egész Bibliát, de az még nem jelenti, hogy szeretsz is!

Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedett április 27-én, szerdán délelőtt Ferenc pápa az általános kihallgatás keretében a Szent Péter téren.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedünk (vö. Lk 10,25–37). Egy írástudó próbára teszi Jézust ezzel a kérdéssel: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Jézus azt kéri, hogy ő maga adja meg a választ, ő pedig tökéletesen válaszol: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat” (Lk 10,27). Jézus így biztatja: „Tedd ezt, és élni fogsz” (Lk 10,28).

Akkor az az ember egy másik kérdést tesz fel, amely nagyon értékes lesz számunkra: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29), s ezen azt érti: „A rokonaim? A honfitársaim? A velem azonos vallásúak?...” Végeredményben egy világos szabályt szeretne, amely alapján „felebarátként” és „nem felebarátként” osztályozhatja a többieket, vagyis hogy kiket lehet és kiket nem lehet felebarátként kezelni.

Jézus pedig egy példabeszéddel válaszol, amelyben egy pap, egy levita és egy szamaritánus szerepel. Az első kettő a templomi istentisztelethez kapcsolódó személy; a harmadik viszont egy szakadár, idegennek, pogánynak és tisztátalannak tartott zsidó, egy szamariai. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a pap és a levita egy halálán lévő emberbe botlanak, akit a rablók megtámadtak, kifosztottak és magára hagytak. Az Úr törvénye azt írta elő, hogy az ilyen esetekben kötelező segíteni, ők ketten azonban megállás nélkül továbbmentek. Siettek… A pap valószínűleg az órájára nézett, és azt mondta: „Jaj, elkésem a miséről… misét kell mondanom.” A másik meg talán ezt mondta: „Jaj, nem is tudom, a törvény megengedi-e, mert vérrel érintkeznék, és az tisztátalanná tenne…” Kikerülik, nem mennek a közelébe. A példabeszédnek ez az első tanítása számunkra: nem automatikus, hogy aki Isten házába jár és tudomása van Isten irgalmasságáról, az szeretni is képes felebarátját. Nem automatikus! Ismerheted az egész Bibliát, ismerheted az összes liturgikus rubrikát, ismerheted az egész teológiát, de az ismerésből még nem következik automatikusan, hogy szeretsz is: a szeretetnek más az útja, értelemre is szükség van, de valami többre is… A pap és a levita látják, de figyelmen kívül hagyják, nézik, de nem gondoskodnak róla. Pedig nem igazi az istentisztelet, ha nem válik a felebarát szolgálatává! Sose felejtsük el: látva annak az éhségtől, erőszaktól és jogtalanságtól meggyötört sok embernek a szenvedését, nem maradhatunk külső szemlélők! Mit jelent, ha valaki nem törődik az emberek szenvedésével? Azt jelenti, hogy nem törődik Istennel! Ha nem megyek közelebb ahhoz a férfihoz, ahhoz a nőhöz, ahhoz a gyermekhez vagy ahhoz az öreghez, aki szenved, akkor Istenhez nem megyek közelebb.

Elérkeztünk a példabeszéd középpontjához: a szamaritánus, vagyis épp az, akit lenéztek, akiért egy lyukas garast sem adott volna senki, és akinek bizonyára megvoltak a saját teendői, elintézendő dolgai, amikor meglátja a sebesültet, nem megy tovább, mint a másik kettő, akik a templomhoz tartoztak, hanem „megesett rajta a szíve” (Lk 10,33). Így mondja az evangélium: „megesett rajta a szíve”, vagyis meghatotta a szívét, megindította bensőjét. Ez a különbség. A másik kettő látott, de szívük hidegen zárva maradt. A szamaritánus szíve ellenben egy ütemre dobbant magának Istennek a szívével. Az együttérzés ugyanis Isten irgalmasságának lényegi jellemzője. Isten együttérez velünk. Mit jelent ez? Velünk együtt szenved, átérzi fájdalmainkat. A „compassio” szó szerint azt jelenti, hogy valaki együtt szenved valakivel. Az ige arra utal, hogy az ember bensője megmozdul és megrendül a másik baja láttán. Az irgalmas szamaritánus mozdulataiban és cselekedeteiben pedig Isten irgalmas cselekvését ismerjük fel az egész üdvtörténetben. Ugyanezzel az együttérzéssel siet mindannyiunk elé az Úr: ő nem hagy figyelmen kívül minket, ismeri fájdalmainkat, tudja, mekkora szükségünk van a segítségre és a vigasztalásra. Közelünkbe jön, és nem hagy magunkra minket. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, és válaszoljunk rá szívünk mélyén: „Hiszek ebben? Hiszem, hogy az Úrnak megesik a szíve rajtam, úgy, amilyen vagyok, bűnös, tele gonddal-bajjal?” Ha csak gondolunk erre, akkor a válasz nyilvánvalóan igen. De mindannyiunknak szívébe kell tekintenie, hogy hisz-e Istennek ebben az együttérzésében, a jóságos Istenben, aki odajön hozzánk, meggyógyít és megsimogat minket. De ha mi visszautasítjuk is, ő vár: türelmes, és mindig ott van mellettünk.

A szamaritánus valóban irgalmasan cselekszik: bekötözi az ember sebeit, elviszi egy fogadóba, személyesen viseli gondját, és gondoskodik ellátásáról. Mindez azt tanítja nekünk, hogy az együttérzés, a szeretet nem egy futó érzelem, hanem azt jelenti, hogy gondjainkba vesszük a másikat olyannyira, hogy azt saját bőrünkön érezzük. Azt jelenti, hogy kockáztatunk, és minden szükséges lépést megteszünk, csakhogy „közeledjünk” a másikhoz, egészen addig, míg azonosulunk vele: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez az Úr parancsa.

A példabeszéd után Jézus megfordítja az írástudó [eredeti] kérdését, és azt kérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” (Lk 10,36). A válasz egyértelmű: „Aki irgalmasságot cselekedett vele” (Lk 10,27). A példabeszéd elején a pap és a levita számára a felebarát a félholt ember volt; a végén pedig a felebarát a szamaritánus, aki a félholt közelébe ment. Jézus megfordítja tehát a nézőpontot: ne osztályozzunk másokat aszerint, hogy ki felebarát és ki nem. Te bárki felebarátjává lehetsz, aki segítségre szorul, te pedig találkozol vele, és akkor válsz felebaráttá, ha szívedben együttérzés ébred, vagyis ha képes vagy együtt szenvedni a másikkal.

Ez a példabeszéd csodálatos ajándék, de feladat is mindannyiunknak! Jézus nekünk is elismétli azt, amit az írástudónak mondott: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,37). Valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy az irgalmas szamaritánus útját járjuk, aki Krisztus alakja: Jézus lehajolt hozzánk, szolgánkká lett, és így megmentett minket, hogy mi is úgy szerethessük egymást, ahogyan ő szeretett minket.

Húsvét ötödik hetének szerdája

Húsvét ötödik hetének szerdája

A szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példabeszédben mélyértelmű tanítás rejlik az Egyházról, mint a Krisztusban hívők és az őt követők közösségéről és mint Isten újszövetségi népéről. A példázat hallatán minden bizonnyal a választott nép és Isten kapcsolatára gondoltak egykor az emberek, mert a szőlő képe végigvonul az ószövetségi írásokban, a prófétai jövendölésekben és a zsoltárokban. Ezek szerint Izrael népe Isten szőlőskertje, szőlőültetvénye. Isten mindent megad a választott nép tagjainak a lelki növekedésre, ezért jogosan várja, hogy gyümölcsöt teremjenek. Az engedetlen, az Istennel szembeszegülő, az isteni törvények útjáról letérő emberek csak vadszőlőt, értéktelen gyümölcsöt teremnek.
Amikor Jézus igazi szőlőtőnek nevezi magát, akkor azt tanítja, hogy hozzá kell kapcsolódnunk, és őbenne kell jó gyümölcsöt teremnünk. A mennyei Atya jó szőlőtőként ültette el őt az emberek világába, hogy hozzá kapcsolódva, belőle életerőt merítve növekedjünk lelkiekben és éljünk Istennek tetsző módon. Jézussal mindenünk megvan, ami szükséges az istengyermeki élethez. Ő az élet, az üdvösség, az öröm és a boldogság közvetítője számunkra. Őbenne élet van és ő az örök élet ajándékozója. Éljünk vele, éljünk belőle és éljen ő bennünk!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Jóságos Istenem, hálás szívvel köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel eltökélem, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenek fölött! Ámen.