Ferenc pápa: Ismerheted az egész Bibliát, de az még nem jelenti, hogy szeretsz is!
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedett április 27-én, szerdán délelőtt Ferenc pápa az általános kihallgatás keretében a Szent Péter téren.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma az
irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedünk (vö. Lk 10,25–37).
Egy írástudó próbára teszi Jézust ezzel a kérdéssel: „Mester, mit tegyek, hogy
elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Jézus azt kéri, hogy ő maga adja meg a
választ, ő pedig tökéletesen válaszol: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes
szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat
pedig, mint önmagadat” (Lk 10,27). Jézus így biztatja: „Tedd ezt, és élni
fogsz” (Lk 10,28).
Akkor
az az ember egy másik kérdést tesz fel, amely nagyon értékes lesz számunkra:
„Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29), s ezen azt érti: „A rokonaim? A
honfitársaim? A velem azonos vallásúak?...” Végeredményben egy világos szabályt
szeretne, amely alapján „felebarátként” és „nem felebarátként” osztályozhatja a
többieket, vagyis hogy kiket lehet és kiket nem lehet felebarátként kezelni.
Jézus
pedig egy példabeszéddel válaszol, amelyben egy pap, egy levita és egy
szamaritánus szerepel. Az első kettő a templomi istentisztelethez kapcsolódó
személy; a harmadik viszont egy szakadár, idegennek, pogánynak és
tisztátalannak tartott zsidó, egy szamariai. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető
úton a pap és a levita egy halálán lévő emberbe botlanak, akit a rablók
megtámadtak, kifosztottak és magára hagytak. Az Úr törvénye azt írta elő, hogy
az ilyen esetekben kötelező segíteni, ők ketten azonban megállás nélkül
továbbmentek. Siettek… A pap valószínűleg az órájára nézett, és azt mondta:
„Jaj, elkésem a miséről… misét kell mondanom.” A másik meg talán ezt mondta:
„Jaj, nem is tudom, a törvény megengedi-e, mert vérrel érintkeznék, és az
tisztátalanná tenne…” Kikerülik, nem mennek a közelébe. A példabeszédnek ez az
első tanítása számunkra: nem automatikus, hogy aki Isten házába jár és tudomása
van Isten irgalmasságáról, az szeretni is képes felebarátját. Nem automatikus!
Ismerheted az egész Bibliát, ismerheted az összes liturgikus rubrikát,
ismerheted az egész teológiát, de az ismerésből még nem következik
automatikusan, hogy szeretsz is: a szeretetnek más az útja, értelemre is
szükség van, de valami többre is… A pap és a levita látják, de figyelmen kívül
hagyják, nézik, de nem gondoskodnak róla. Pedig nem igazi az istentisztelet, ha
nem válik a felebarát szolgálatává! Sose felejtsük el: látva annak az éhségtől,
erőszaktól és jogtalanságtól meggyötört sok embernek a szenvedését, nem
maradhatunk külső szemlélők! Mit jelent, ha valaki nem törődik az emberek
szenvedésével? Azt jelenti, hogy nem törődik Istennel! Ha nem megyek közelebb
ahhoz a férfihoz, ahhoz a nőhöz, ahhoz a gyermekhez vagy ahhoz az öreghez, aki
szenved, akkor Istenhez nem megyek közelebb.
Elérkeztünk
a példabeszéd középpontjához: a szamaritánus, vagyis épp az, akit lenéztek,
akiért egy lyukas garast sem adott volna senki, és akinek bizonyára megvoltak a
saját teendői, elintézendő dolgai, amikor meglátja a sebesültet, nem megy
tovább, mint a másik kettő, akik a templomhoz tartoztak, hanem „megesett rajta
a szíve” (Lk 10,33). Így mondja az evangélium: „megesett rajta a szíve”, vagyis
meghatotta a szívét, megindította bensőjét. Ez a különbség. A másik kettő
látott, de szívük hidegen zárva maradt. A szamaritánus szíve ellenben egy
ütemre dobbant magának Istennek a szívével. Az együttérzés ugyanis Isten
irgalmasságának lényegi jellemzője. Isten együttérez velünk. Mit jelent ez?
Velünk együtt szenved, átérzi fájdalmainkat. A „compassio” szó szerint azt
jelenti, hogy valaki együtt szenved valakivel. Az ige arra utal, hogy az ember
bensője megmozdul és megrendül a másik baja láttán. Az irgalmas szamaritánus
mozdulataiban és cselekedeteiben pedig Isten irgalmas cselekvését ismerjük fel
az egész üdvtörténetben. Ugyanezzel az együttérzéssel siet mindannyiunk elé az
Úr: ő nem hagy figyelmen kívül minket, ismeri fájdalmainkat, tudja, mekkora
szükségünk van a segítségre és a vigasztalásra. Közelünkbe jön, és nem hagy
magunkra minket. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, és válaszoljunk rá
szívünk mélyén: „Hiszek ebben? Hiszem, hogy az Úrnak megesik a szíve rajtam,
úgy, amilyen vagyok, bűnös, tele gonddal-bajjal?” Ha csak gondolunk erre, akkor
a válasz nyilvánvalóan igen. De mindannyiunknak szívébe kell tekintenie, hogy
hisz-e Istennek ebben az együttérzésében, a jóságos Istenben, aki odajön
hozzánk, meggyógyít és megsimogat minket. De ha mi visszautasítjuk is, ő vár:
türelmes, és mindig ott van mellettünk.
A
szamaritánus valóban irgalmasan cselekszik: bekötözi az ember sebeit, elviszi
egy fogadóba, személyesen viseli gondját, és gondoskodik ellátásáról. Mindez
azt tanítja nekünk, hogy az együttérzés, a szeretet nem egy futó érzelem, hanem
azt jelenti, hogy gondjainkba vesszük a másikat olyannyira, hogy azt saját
bőrünkön érezzük. Azt jelenti, hogy kockáztatunk, és minden szükséges lépést
megteszünk, csakhogy „közeledjünk” a másikhoz, egészen addig, míg azonosulunk
vele: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez az Úr parancsa.
A
példabeszéd után Jézus megfordítja az írástudó [eredeti] kérdését, és azt
kérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a
rablók kezére került?” (Lk 10,36). A válasz egyértelmű: „Aki irgalmasságot
cselekedett vele” (Lk 10,27). A példabeszéd elején a pap és a levita számára a
felebarát a félholt ember volt; a végén pedig a felebarát a szamaritánus, aki a
félholt közelébe ment. Jézus megfordítja tehát a nézőpontot: ne osztályozzunk
másokat aszerint, hogy ki felebarát és ki nem. Te bárki felebarátjává lehetsz,
aki segítségre szorul, te pedig találkozol vele, és akkor válsz felebaráttá, ha
szívedben együttérzés ébred, vagyis ha képes vagy együtt szenvedni a másikkal.
Ez a példabeszéd csodálatos ajándék, de feladat is mindannyiunknak!
Jézus nekünk is elismétli azt, amit az írástudónak mondott: „Menj, és te is
hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,37). Valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy
az irgalmas szamaritánus útját járjuk, aki Krisztus alakja: Jézus lehajolt
hozzánk, szolgánkká lett, és így megmentett minket, hogy mi is úgy szerethessük
egymást, ahogyan ő szeretett minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése