Szent Ágnes szűz

Szent Ágnes szűz
 [január 21.]

Ágnes azt jelenti ‚bárány’ (agna), mert szelíd volt és alázatos, mint a bárány. Vagy a görög agnos, ‚jámbor’ szóból származik a neve, mert jámbor volt, s könyörületes szívű. Vagy a ‚megismerésből’ (ab agnoscendo) lett Ágnes, mert megismerte az igazság útját. Szent Ágoston szerint az igazsággal a hívság, a csalárdság és a kétkedés áll szemben, és Ágnes az igazság erényével tartotta magától mindhármat távol.

Ágnes nagy okosságú szűz volt, Szent Ambrus szerint, aki megírta vértanúsága történetét.^* Tizenhárom éves korában elveszítette a halált, és helyébe életet nyert. Évei számát tekintve ugyan még gyermek, értelme szerint bölcs öreg; testében ifjú, lelkében ősz-fehér; orcára szép, még szebb hitére.

Ágnes egy alkalommal az iskolából hazafelé tartott, s a prefektus fia belészeretett; drágaköveket és megszámlálhatatlan kincset ígért neki, ha feleségül megy hozzá. Ágnes azt felelte: „Távozz tőlem, bűnnek taplója, gazságnak élesztője, halálnak tápláléka! Van már nékem más választott szeretőm.” És elkezdte magasztalni szerelmes jegyesének azt az öt erényét, melyeket a menyasszonyok leginkább keresnek vőlegényükben: előkelő származását, szépsége ragyogását, temérdek gazdagságát, bátorságát és erős hatalmát, mélységes szerelmét. Így beszélt róla: „Őt szeretem, ki sokkal előkelőbb és dicsőbb származású tenálad, és akinek anyja szűz, atyja nem ismert asszonyt, akinek angyalok szolgálnak, szépségét a nap s a hold csodálja, javakban sohasem szűkölködik, vagyona soha meg nem fogyatkozik, kinek leheletétől feltámadnak a holtak, érintésétől betegek gyógyulnak; akinek szerelme tisztaság, érintése szentség, a vele való egyesülés szüzesség.” S hogy ennek az öt erénynek még nagyobb súlyt adjon, hozzáfűzi: „Vajon kinek a nemessége tündöklőbb, kinek nagyobb a hatalma, szebb a tekintete, édesebb és minden kegyelemmel áradóbb a szerelme?”

Ezután öt ajándékot sorol fel, melyeket vőlegénye neki adott, s többi menyasszonyának is ád: a hit gyűrűjével jegyzi el, sokféle erénnyel ruházza fel és ékesíti őket; szenvedésének vérével jelöli meg, szerelmének bilincsével köti magához, és a mennyei dicsőség kincseivel gazdagítja őket. „Aki jobbomat gyűrűjével jegyezte el, és nyakamat drágakövekkel rakta körül – mondja Ágnes –, felöltöztetett arannyal szőtt, díszes menyasszonyi ruhába, és felséges ékszerekkel ékesített engem, arcomra jelet tett, hogy rajta kívül mást ne szeressek, orcáimat vérével díszítette. Tiszta öleléssel kötött magához, teste testemmel egyesült. Mérhetetlen kincseket mutatott, s nekem ígérte azokat, ha kitartok mellette hűségben.”

Ezt hallván az ifjú eszét vesztve ágynak esett. Hangos sóhajtozásaiból tudták meg az orvosok, hogy szerelem gyötri. Az ifjú atyja elmondta ezt a szűznek, s az azt felelte, hogy első jegyesének tett ígéretét nem szegheti meg. A prefektus kutatni kezdte, ki az a vőlegény, kinek hatalmával Ágnes kérkedett. Amikor valaki elárulta, hogy Krisztus a jegyese, kezdetben hízelgő szavakkal, később fenyegetésekkel zaklatta. Ágnes azt mondta neki: „Tehetsz, amit akarsz, mert amit kívánsz, el nem éred.” Akár ijesztgette, akár hízelkedett, Ágnes csak nevetett rajta. A prefektus ekkor így szólt: „Két dolog közt választhatsz: vagy együtt áldozol a szüzekkel Vesta istennőnek, ha a szüzesség annyira tetszik neked, vagy együtt bujálkodhatsz a szajhákkal!” Mivel Ágnes nemes nemből származott, erőszakot nem alkalmazhatott ellene, ezért kereszténységgel vádolta meg. Ágnes azt felelte neki: „Nem fogok áldozni az isteneidnek, de másféle mocsok sem szennyez be. Mellettem áll testem védelmezője, az Úr angyala.”

Erre a prefektus megparancsolta, hogy vetkőztessék meztelenre, s úgy vezessék a bordélyházba, de az Úr oly sűrű hajsátorral borította be, hogy jobban eltakarta, mintha ruha lett volna rajta. Belépvén pedig a bűn fészkébe, az Úr angyala várta ott, ki a helyet nagy fényességgel ragyogta be, és egy hófehér köntöst nyújtott felé. A bordély szentéllyé változott, olyannyira, hogy tisztábban távozott, ki oda betért, s hálát adott a nagy fényességnek.

A prefektus fia pedig más ifjakkal együtt odaért a bordélyhoz, s biztatta őket, hogy menjenek csak be előtte a szűzhöz. Beléptek, de a csodától megdöbbenve és megrémülve menten visszafordultak. Ő pedig szerencsétleneknek nevezte barátait, és őrjöngve rontott be a lányhoz, de amikor meg akarta érinteni, roppant fényár zúdult reá. Mivel nem adta meg a méltó tiszteletet az Úrnak, megfojtotta őt az ördög, s kilehelte lelkét.

A prefektus ezt hallván, nagy jajveszékeléssel jött Ágneshez, és buzgón faggatta a halál okáról. Ágnes azt mondta neki: „Az kerítette fiadat hatalmába és az, ölte meg, akinek akaratát éppen beteljesíteni készült. Társai viszont a csodás látványtól megrémülve, bántatlanul tértek vissza.” Erre a prefektus: „Abból derülne ki, hogy nem bűbájos mesterkedéssel művelted ezt, ha meg tudnád parancsolni, hogy támadjon fel.” Ágnes fohászkodására az ifjú életre kelt, s attól kezdve nyilvánosan hirdette Krisztust.

A templomok papjai erre lázadást szítva a nép közt, így kiáltoztak: „Öld meg a boszorkányt, öld meg ezt a gonosz bajkeverőt, aki megzavarja az elmét és elvarázsolja a lelket!” A prefektus azonban látva a nagy csodát, meg akarta menteni Ágnest, de félt a száműzetéstől, ezért utódot állított a maga helyére, s mivel megmenteni nem tudta, megrendülten visszavonult. Ekkor utóda, Aspasius megparancsolta, hogy Ágnest vessék egy nagy tűzbe, de a láng kétfelé csapva a lázongó tömeget égette meg; a szentet még csak nem is érintette. Aspasius ekkor elrendelte, hogy döfjenek kardot a torkába. A fehérben s bíborban tündöklő jegyes így szentelte Ágnest menyasszonyává és vértanúvá. A közhit szerint Nagy Constantinus császár idejében szenvedett vértanúságot, aki 309-ben kezdett uralkodni. Amikor testét a keresztények és szülei kegyelettel el akarták temetni, alig tudtak félrehajolni a kövek elől, amiket a pogányok hajigáltak feléjük.

Emerentianát pedig, Ágnes tejtestvérét, ki bár még csak hittanuló szűz volt, de igen szent életű, midőn a sír mellett állva kitartóan vádolta a pogányokat, halálra kövezték, Rögtön földrengés, villámlás és mennydörgés támadt, úgyhogy sok pogány meghalt. Nem is bántották többé azokat, akik a szűz sírját fölkeresték. Emerentiana testét Ágnes mellé helyezték.

Miután szülei nyolc napon át virrasztottak a sírnál, aranyruhás szüzek sugárzó kórusát pillantották meg, s köztük látták Szent Ágnest is, hasonló ruhában ragyogva; jobbján hónál fehérebb bárány állt. Így szólt hozzájuk: „Nézzetek meg, s ne mint holtat gyászoljatok, de örvendezzetek velem, s adjatok hálát, mert e szüzekkel együtt én is fényes trónust kaptam.” E látomásért ünneplik Ágnest másodszor is.^*

Constantia szűz, Constantinus császár leánya súlyos leprában szenvedett. Hallván erről a látomásról, Ágnes sírjához ment, és ima közben elaludt. Meglátta Szent Ágnest, aki így szólt hozzá: „Állhatatosság a neved, légy hát állhatatos! Ha hiszel Krisztusban, meggyógyulsz.” E szavakra felébredt, és teljesen egészségesnek találta magát. Felvévén a keresztséget, Szent Ágnes sírja fölé bazilikát emeltetett, és maga szüzességben élvén, példájával sok szüzet vonzott oda.

Egy Paulinus nevű férfiút, aki Szent Ágnes templomában papi szolgálatot teljesített, szörnyű testi kísértés kerítette hatalmába. Nem akarván Istent megbántani, a pápától engedélyt kért, hogy megnősülhessen. A pápa látva jóságát és egyszerűségét, egy smaragdgyűrűt adott neki, és meghagyta, hogy járuljon Szent Ágnes szépséges képe elé, mely templomukban van megfestve, s az ő nevében kérje meg, hogy a szűz engedje magát eljegyezni vele. Midőn a pap a gyűrűt felajánlotta a képnek, az kinyújtotta a gyűrűsujját, elfogadta a gyűrűt, s ujját visszavonva minden kísértéstől megszabadította a papot. Azt mondják, az ujján máig látható a nevezetes gyűrű.

Másutt azt olvassuk, hogy amikor Szent Ágnes temploma omladozni kezdett, a pápa azt mondta egyik papjának, hogy menyasszonyt kíván neki ajánlani, akit védelmeznie és táplálnia kell, tudniillik rábízza Szent Ágnes templomát. Egy gyűrűt adván neki, megparancsolta, hogy jegyezze el az említett képet, amit a pap, miután az kinyújtotta és visszavonta ujját, valóban el is jegyzett.

Szent Ambrus A Szüzekről írt könyvében azt mondja Ágnesről: „Vének, ifjak, gyermekek zengik dicsőségét. Nincs annál dicséretre méltóbb, mint akit csak dicséret illet. Ahány ember, annyi dalnok, kik midőn szólnak, vértanúságát hirdetik. Csodáljátok mindnyájan, hogyan tudott tanúbizonyságot tenni Istenről az, aki koránál fogva még nem tanúskodhatott. Elérte, hogy Isten megbízott benne, amikor az emberek még nem bízhattak ítéletében, mert ami természetfeletti, az a természet Teremtőjétől származik. A vértanúságnak új neme: még gyenge a szenvedésre, de már érett a győzelemre; a harcra még alkalmatlan, de méltó a győzelmi koronára; az erény mestere volt, aki kora szerint nem is tudott volna jó és rossz között ítélni. Egyetlen menyasszony nem siet úgy a menyegzői szobába, ahogy ez a szűz sietett a vesztőhelyre, boldogan, gyors léptekkel.” Ugyanezen Szent Ambrus azt mondja Praefatiójában: „Szent Ágnes az előkelő származás előnyeit lenézve mennyei méltóságra érdemesült; az emberi közösség vágyait megvetve, az örök Király társaságába vétetett; vállalva a dicső halált Krisztus megvallásáért, hozzávált hasonlatossá.”

 

APRÓSZENTEK

APRÓSZENTEK

1 Jn 1,5-2,2; Mt 2,13-18

Miért kellett meghalniuk?

Az aprószentek azok a betlehemi és környékbeli kisfiúk voltak, akiket Heródes megöletett, gondolva, hogy köztük lesz a ki Messiás-király is. Becslés szerint 30-35 lehetett a számuk. Ennyi ártatlan kisfiú! Miért kellett meghalniuk? Mert Heródes megijedt a napkeleti bölcsek hírétől? „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk imádni.”(Mt 2,2) Heródes eszén túljárt Isten, mert értesítette a bölcseket gonosz szándékáról, és más úton vezényelte vissza őket hazájukba. Heródes király dühöngött. Heródes alapvetően gonosz volt. A Messiást vetélytársnak vélte, akinek nincs még serege, még nem tud védekezni, gyerekként könnyen megölhető. Gonoszságában az sem érdekelte, hogy Isten már az emberi élet kezdetén megígérte ezt a kisfiút. Az egész világ várja, nemcsak a zsidók, Edom is. Egy sereg gyermeket megölet, hogy biztosra menjen. Nem érdekelte a sok család gyásza. Az életszolgálatot Isten örömnek szánta a szülőknek, a családnak, rokonságnak, nemzeteknek. Az igazi anyák így is súgják meg nagy-nagy örömüket az édesapáknak. Nekik az édesanya szeme a csillag, szája Bálám ujjongása. Ortus (kezdet) lesz. Folytatódni fog az életük. Isten mondta: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) a magzat saját véretek, szerelmetek gyümölcse! „ha Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá.” „Aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be.”(Mt 18,5) „Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek”(2,1-2)

Szent István első vértanú

Szent István első vértanú 

„István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között”

Isten a teremtés megkezdése előtt kialakította a teremtendő világ legaprólékosabb tervét. Nem csupán a kezdő mozzanatot, hanem a hatalmas mű minden részletét. Különös gonddal kezelte a megváltás eseményeit. Amikor az Egyház már a Mester látható, hallható irányítása nélkül működött, a gondviselés akkor is zavartalanul vezette nagy művét.„Azokban a napokban a tanítványok megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, és közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért, testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szent-lélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az ige szolgálatával foglalkozunk Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak”. (ApCsel 6,1-5) Rájöttek, hogy a Szentlélek ezeket az embereket nemcsak jó szívvel, ügyességgel, szolgálatkészséggel teremtette meg, hanem már fiatalon, megkeresztelkedésük előtt alaposan kiképeztette az Ószövetség ismeretében, adott nekik jártasságot a beszéd-technikában, úgy, hogy adott alkalmakkor tudós rabbikkal, sőt magával a főtanáccsal is bátran szembeszálltak, és megállták a helyüket. A teológiailag képzett férfiakból papok lesznek, hogy misét mutathassanak be,és gyóntathassanak. Mindenki ott állja meg a helyét ahová a Gondviselés szánta, hogy az igazság szolgálata sose csorbuljon.Istvánnal szemben is csendben hallgattak a főtanács tagjai, csak akkor ugráltak fel, amikor az Úr ereje kinyitotta előtte a mennyország ablakát, és örömmel kiáltott fel: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”(7,56) Erre feldühödtek, halálra ítélték és meg is kövezték azonnal a városon kívül.

Szent Gellért vértanú püspök

Szent Gellért csanádi püspöknek és vértanúnak a három ifjú himnuszáról szóló elmélkedéséből

A Szentírás a szentek kifogyhatatlan tápláléka, és szent éhsége
Nagyon kevesen tudják, sőt talán senki sem tudja egészen felfogni, hogy mekkora erő van a Szentírásban. Nézzétek, kedves testvéreim, milyen csodálatosak és milyen drágák a Szentírás sorai, és mindig szent vágyat ébresztenek. A szentek kifogyhatatlan tápláléka és szent éhsége ez. E kimeríthetetlen bőség nem hagy maga után semmi kívánnivalót, de még inkább értékesebb gyakori határozottsága. Méltán, mert egyrészt a Szentírásból szerzi meg az ember az üdvösség ismeretét, másrészt pedig maga a Szentírás mindazokat, akik hisznek, és hitük szerint cselekednek, el is vezeti az örök életre. A Szentírás a múltat változtatás nélkül írja le, a jelent meg jobban megmutatja, mint ahogy azt látni lehet, a jövőt pedig már mintegy megtörténtet mondja el. A Szentírás minden lapjáról az igazság szól, minden lapján az isteni erő tündöklik, és minden lapja a jövőt tárja fel az emberi nem előtt. Mint ahogy az a földön is szokott lenni, a mi meglevő felfogásunknak megfelelően példabeszédekben és elrejtve közli velünk az isteni igazságokat, amint azt a 77. zsoltár is mondja: Példabeszédre nyitom ajkamat: Hirdetem, ami rejtve volt a világ teremtésétől fogva (Zsolt 77, 2) Hogy elénk tárjon minden isteni ajándékot, a Szentírás megtanít bennünket a Szentháromság hódolatteljes ismeretére is, amelyet a bálványok tiszteletére fordított annyi évszázadon át nem ismert meg ez a szomorú sorsú, elvakult emberiség; tudniillik az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, mint egy Istent és minden teremtmény Alkotóját és Kormányzóját, aki képes volt megteremteni mindazt, amit csak akart, és ami csak látszik az égen és a földön. Ha azt kérdezed, hogy ő milyen jó, halld meg ilyen röviden összefoglalva: Menedék a nyomorúság válságos napjaiban (Zsolt 9, 10). Ha a hatalmát kérdezed, halld: Ki állhat ellen a te hatalmadnak? ( Zsolt 75, 8). Ha igazságát kérdezed, halld: Igazságosan megítéli a földkerekséget (Zsolt 95, 13). a Szentírás egészen világosan tanítja, hogy Isten mindenütt jelen van. Így mondja a Zsoltáros: Lelked elől ugyan hova mehetnék? Színed elől hová futhatnék? Ha fölhágok az égbe, odafönn vagy, ha leszállok az alvilágba, odalenn talállak (Zsolt 138, 7-8), és így tovább, amint a Szentírás az ő nagyságáról szól. Ezeket a szent iratokat, amint jól tudod, nem emberi értelem találta ki, hanem isteni erő íratta le szent emberek által. Ezt akkor lehet igazán megérteni, amikor egy hívő lélek megbizonyosul arról, hogy a Szentírást, mint igazságot, és mint a lélekre nézve hasznosat lehet hirdetni. Mi az, ami lelkileg hasznos és drága, amit meg nem találsz a Szentírásban, ha a tiszta lélek értelmével figyelsz rája Szentírás minden egyes felolvasása nem üresen elhangzó szó, és nem is késlekedik annak a megvalósításában, amit ígér, mert akik engedelmeskednek neki, azoknak meghozza az örök üdvösséget, a gőgösöket pedig, akik ellene mondanak, örök büntetéssel sújtja. Ezért is kapjuk azt a figyelmeztetést, hogy a Szentírás szavait nemcsak meghallgatni kell, hanem üdvös cselekedetekkel az embernek teljesítenie is kell azokat. Egyszer ugyanis az Isten és az embertárs iránti szeretetre figyelmeztet bennünket, máskor meg arra, hogy a világ mulandó dolgait túl ne értékeljük, ismét máskor meg azt csöpögteti beléd, hogy meg ne feledkezzél arról a hazádról, amely majd örök lakóhelyed lesz. Türelemre int, reményt nyújt, dicséri az üdvös alázatosságot, és mindig elítéli a romlásba döntő gőgösséget, de gyakran ajánlja a jámbor alamizsnálkodást. Eddigi minden jótéteményét felülmúlva a Szentírás akkor a legirgalmasabb, amikor tanúsítja, hogy a mi ítélő Bíránk elfogadja a bűnbánatot, és tanítja, hogy a mi jóságos Megváltónk megbocsát; sőt a Szentírás elriaszt a bűntől, hogy megjavítson bennünket, ítélettel fenyeget, hogy irgalmazhasson, és megparancsolja: úgy éljünk, hogy méltók legyünk az angyalok társaságára, és legyen meg bennünk az, ami a legdrágább és örök értékű, hogy Isten legyen minden mindenben (1 Kor 15, 28), továbbá hogy meglássuk őt színről színre, és töltekezzünk dicsőségének bőségéből, és ne legyen már többé semmi kielégítetlen Vágyunk. Ki lenne az, aki nem akarna az ilyen parancsoknak szót fogadni, hacsak nem az, aki mindenáron az örök kárhozatba akar rohanni? Minden esztelenséget és minden butaságot felülmúl az, ha valaki saját Megváltója parancsait semmibe veszi, és ugyanakkor legkegyetlenebb ellensége csábításait követi. Ahány szó, annyi jutalom; ahány ítélet, annyi büntetés. A Szentírás nem szűnik meg hasznos tanításokat adni, csak akkor, ha kivágják a nyelvet, és az hallgat. Mindezeket nagyon kell tudniuk azoknak, akik követni akarják Krisztust, és győzelmet akarnak aratni testük felett, amelyben nem uralkodik a Szentlélek. Végül is azt akarja a Szentlélek, hogy övéi fel legyenek fegyverezve a láthatatlan támadások ellen is, hogy legyőzzék azt a gonosz szellemet, amely Sault gyötörte. Ennek a gonosz szellemnek az elűzéséhez, mint már mondottam, főként Dávid lantjára van szükség, azaz Krisztus drága tanítására és ennek a megvalósítására. Ez teszi az Istenben hívőket jólelkűekké. 

Porcinkula búcsú

„Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze”

Ma Porciuncula-búcsú van.Ez a szó részecskét jelent a latin „portio”, azaz: rész főnévből származtatva. Nekünk, ferenceseknek és barátainknak ez a szó igen ismerős és sokat jelent: azt a kápolnát, amelyet Ferenc harmadízben tatarozott, ahol Istentől végső eligazítást kapott az életére, és megalapította három rendjét. Francesco Bernardone apja nagyon gazdag posztókereskedő volt. Egyetlen fiát, Jánost, kis franciának becézte, innen a Francesco-Franciscus név. Úgy akarta, hogy fia a hatalmas Franciaországhoz igazodjék, ne a kis városállamhoz, Assisihez. Gyűjtötte a vagyont, hogy legyen a fiának mit örökölnie. Ezt Francesco kezdetben, aranyifjúként nagyon élvezte. Amikor Isten megszólította és Jézus nyomába, az evangélium követésére hívta, nem rajongott már a pénz hatalmáért, apja kitagadta: nem vagy a fiam és örökösöm – mondta. Francesco erre ezt válaszolta: Eddig apámnak szólítottalak, mostantól egész szívvel mondom: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze.” Egy alkalommal Francesconak imája közben megelevenedett szeme előtt az angyalok közt trónoló Szűzanya Szent Fiával együtt. Jézus szólt hozzá: Ferenc, kérj valami nagy ajándékot azok számára, akik ide bejönnek imádkozni! – Francesco a kegyelmek embere volt. Jól ismerte Isten irgalmát, hogy a szentgyónásban feltárt és megbánt bűnöket azonnal és teljesen megbocsátja. Elengedi a halálos bűnökért járó örök kárhozatot, de a feloldozással a bűnökért járó ideiglenes büntetéseket csak részben engedi el. Másik részüket megszünteti a kapott elégtétel elvégzésével, vagy vállalni kell szenvedéssel, vagy az Egyház elengedheti búcsúk formájában. A kérése igen nagy volt: Uram! Add meg a bűnbánóknak azt a kegyelmet, hogy teljes búcsút nyerjenek, ha itt meggyóntak, és ebben a kápolnában imádkoznak. Jézusnak tetszett ez az együtt érző testvéri szeretet, hiszen tudta, mennyi büntetést kell levezekelniük az embereknek. Megadta Francesconak ezt az óriási ajándékot. Jézus feltámadása után felkereste tanítványait és a bűnbocsátó hatalmat átadta nekik, ezért megparancsolta Francesconak, hogy menjen el a pápa úrhoz, mondja el neki a teljes búcsúra kapott engedély történetét, és kérje, hogy Jézus nevében ő is engedélyezze. A Szentséges Atya ezt meg is tette. Később különböző formákban kiterjesztette az Egyház a világon lévő összes ferences templomra. A búcsút csak egyszer lehet elnyerni augusztus 2-án, a Porciunkula kápolna búcsúnapján a ferences templomokban az általános feltételek mellett, és csak a halottakért lehet felajánlani. Ettől kezdve a pici, úgynevezett Angyalos Boldogasszony kápolna lett az egyetlen anyagi érték, amelyet maga és rendje tulajdonának tekintett. Porciunculának. Jézus itt ajánlotta fel végtelen gazdagságát, kérj, amit akarsz. Íme, aki mindent odaad, milyen nagy ajándékot kap helyette.

Aeropagita Szent Dénes vértanú

B év 27. hét keddje

Aeropagita Szent Dénes vértanú

Dénes (Dionysius) azt jelenti: ‚hevesen menekülő’, vagy származtathatjuk a dyo, azaz ‚kettő’ és a nisus, azaz ‚felemelés’ szavakból, mintegy ‚két dologban felemeltetett’, tudniillik testében és lelkében. Avagy a Dyana, azaz Venus, a szépség istennője, és a syos, azaz ‚isten’ szavakból, mintegy ‚istennek tetsző’. Vagy miként néhányan vélik, a dionysia szóból, mely Isidorus szerint részegség ellen hathatós fekete drágakő. Dénes tehát hevesen menekült a világtól, tökéletes lemondással; felemeltetett a belső világ szemlélése által; Istennek tetsző volt ékes erényében, és hathatós volt a bűnösök számára a vétkek részegsége ellen. Megtérése előtt sok névvel illették. Nevezték Areopagitának arról a faluról, ahol lakott, de mondták Theosophusnak, azaz Isten bölcsének. A görög bölcsek a mai napig pterugion tou ouranounak mondják, ami azt jelenti: ‚az ég szárnya’, mert a szellemi megértés szárnyán csodálatosan szárnyalt az ég felé. Mondják Macariusnak is, azaz boldognak. Hazájáról Iónnak, az ión pedig – mint Papias mondja – egy görög nyelvjárás, ión az oszloprendek egy fajtája, vagy – mint ugyanő mondja – egy versláb, amiben két rövid és két hosszú szótag található. Ez azt jelenti, hogy az Úr bölcse volt, a titkos dolgok vizsgálatával, az ég szárnya volt az égiek szemlélése által, és boldog az örök dolgok birtoklásával. A többi neve azt mutatja, hogy nagyszerű szónok volt ékesszólásával, az Egyház támasza tanításával, „rövid” volt önmagával szemben alázatosságában, „hosszú” volt mások iránt szeretete nagyságában. Ágoston Az Isten városa VIII. könyvében mondja, hogy az ión a filozófusok egyik iskolája. Itt ugyanis a filozófusok két fajtáját különböztette meg, az itáliait, akik Itáliából, és az iónt, akik Görögországból valók. Mivel Dénes igen kiváló filozófus volt, antonomáziával^* iónnak nevezhető. Szenvedéseit és életét Konstantinápolyi Metód írta meg görögül, latinul pedig Anastasius, az Apostoli Szék könyvtárosa, mint Hincmar reimsi püspök mondja.

Dionysius Areopagitát Szent Pál apostol térítette Krisztus hitére. Azt tartják, hogy Areopagitának arról a városrészről nevezték el, ahol lakott. Areopagus ugyanis Mars isten városrésze volt, mert ott állt Mars temploma. Az athéniek ugyanis az egyes városrészeket azokról az istenekről nevezték el, akiket ott tiszteltek, így azt a negyedet, ahol Marsot tisztelték, Areopagusnak hívták, mivel Marsot görögül Aresnek mondják. A negyed, ahol Pánt tisztelték, Panopagus, és így, az egyes istenekről nevezték el az egyes városrészeket. Areopagus jelentősebb negyed volt, mert itt állt a nemesek tanácskozóhelye és a szabad művészetek iskolája. Itt élt Dénes is, a kiváló filozófus, akit a bölcsesség teljessége és az isteni nevek ismerete miatt Theosophusnak, Istenben bölcsnek neveztek. Vele volt filozófustársa, Apollophanes is. Éltek itt még epikureusok, akik az emberi boldogságot egyedül a testi gyönyörökben, és sztoikusok, akik az emberi boldogságot pusztán a lélek erényességében keresték.

Az Úr kínszenvedésének napján sötétség lőn az egész földön (Mt 27,45), amit az athéni filozófusok természetes okokkal nem tudtak megmagyarázni. Nem volt ugyanis természetes napfogyatkozás, mivel a Hold a Nappal átellenben volt, napfogyatkozás pedig csak a Nap és Hold együttállásakor szokott lenni. A holdhónap tizenötödik napja volt, és így legmesszebb állt a Naptól. A fogyatkozás továbbá nem fosztja meg a Föld egészét a fénytől, s nem tarthat három órán át. Hogy azonban ez a napfogyatkozás a Föld minden részéről elvonta a fényt, nyilvánvaló abból, amit Lukács evangélista mond, és abból, hogy a mindenség Ura szenvedett, s hogy ezt észlelték az egyiptomi Helipolisban, Rómában, Görögországban és Kis-Ázsiában. Hogy Rómában így történt, Orosius tanúsítja, azt írván:^* „Amikor az Urat keresztre feszítették, a földkerekséget hatalmas földrengés rázta meg, a hegyekben meghasadtak a sziklák, hatalmas városok több negyede omlott össze éktelen robajjal, a nap hatodik órájában teljesen elsötétült a világ, hirtelen sűrű éjszaka borult a földre, sőt azt is mondják, hogy ezekben a nappali órákban, vagy inkább rémisztő éjszakában, csillagokat láttak szerte az égbolton.” Eddig Orosius.

Egyiptomban is így történt, mint Dénes említi Apollophanesnek egy levelében: „Az egész földkerekséget sűrű sötétség borította. Amikor azonban a napkorong újból teljes fényében megjelent az égbolton, fogtuk Philippus Arrhidaeus szabályát, s mikor úgy találtuk, mint nyilvánvaló is volt, hogy semmi ok a napfogyatkozásra, azt mondom neked: »Nagy tudomány szentélye, íme egy titok, aminek még te sem ismered a nyitját. Te, aki minden tudás tüköre vagy, Apollophanes, minek tulajdonítod e rejtélyt?« Mire te isteni ihletéssel és emberfeletti értelemmel ezt válaszoltad nekem: »Jó Dénesem, ezek az isteni dolgok változásai.« Végül, miután felismertem, hogy annak a jeles hírnek napja és éve, amelyet Pál apostol figyelmes fülünkbe mennydörgött, ama kiáltó jelekkel egybeesik, kitártam karomat az igazság befogadására, és megszabadultam a tévelygés béklyóitól.” Így Dénes. Ugyanő megemlékezik erről Polikárphoz írott levelében, így szólva magáról és Apollophanesról: „Akkor mindketten Heliopolisban voltunk, s egymás mellett állva figyeltük, hogy a Hold váratlanul eltakarja a Napot. Ehhez az időpont nem volt megfelelő. A kilencedik órától alkonyatig ismét megfigyeltük, hogy természetfeletti módon újra átellenben helyezkedett el vele. Láttuk, hogy a napfogyatkozás keleten kezdődött, eljutott a Nap túlsó széléig, majd visszafordult, s a fogyatkozás és növekedés nem ugyanazon, hanem az egymással szemközti oldalon történt.” Akkoriban ugyanis Dénes Apollophanesszel az asztrológia tudományának kedvéért időzött az egyiptomi Heliopolisban, s később onnan visszatért.

Ami Ázsiában történt, azt Eusebius tanúsítja, megjegyezve krónikájában, hogy a pogányok írásai között olvasta, hogy akkor Bithyniában, a kis-ázsiai provinciában nagy földrengés volt, és olyan napfogyatkozás, mint még soha. A nappal a hatodik órában sötét éjszakára változott, az égen csillagokat láttak. Niceában, egy bithymai városban a földrengés az összes házat romba döntötte. Végül, mint a Historia scholasticában olvashatjuk, a filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy a természet istene szenved. Másutt pedig azt olvashatjuk, úgy mondták, hogy a természet rendje bomlik meg, vagy az elemek rászednek bennünket, esetleg a természet istene szenved, és az elemek vele szenvednek. Mások – így Dénes is – azt állítják, hogy ez az éj, amit mint újat csodálunk, az egész világ számára az igazi világosság eljövetelét jelképezi.

Akkor az athéniek oltárt állítottak ennek az istennek, és feliratot helyeztek el rajta: „Az Ismeretlen Istennek”. Az egyes oltárokra ugyanis feliratokat szoktak elhelyezni, jelezve, hogy kinek szentelték. Amikor égő és véres áldozatot akartak bemutatni neki, a filozófusok azt mondták: „Nincsen szüksége a mi javainkra, hajtsatok azonban térdet oltára előtt, és fohászkodjatok őhozzá, mert nem barmok felajánlását várja, hanem a lelkek feláldozását.”

Mikor Pál Athénbe jött, az epikureus és sztoikus filozófusok vitába szálltak vele. Némelyek azt mondták: „Mit akar ez a szószaporító mondani?” Mások azt mondták: „Új ördögök hirdetőjének látszik” (ApCsel 17,18). Elvezették tehát a filozófusok negyedébe, hogy próbára tegyék az új tanítást. Azt mondták: „Mert valami újszerűt beszélsz fülünkbe, akarjuk tehát tudni, mik lehetnek ezek.” Az athéniek ugyanis semmi egyébbel nem foglalkoztak, csak azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak (uo. 17,20–21). Miután Pál megszemlélte az istenek oltárait, és meglátta közöttük az Ismeretlen Istenét, így szólt a filozófusokhoz: „Akit azért nem ismervén tiszteltek, azt az igazi Istenként hirdetem én néktek, aki megalkotta az eget és a földet (uo. 23–24). Ezután Déneshez fordult, akit az isteni dolgokban a többieknél tudósabbnak talált. „Dénes, ki ez az Ismeretlen Isten?” – kérdezte. Erre Dénes: „Maga az igaz Isten, aki nem mutatkozott meg úgy, mint a többi isten, hanem számunkra felfoghatatlan és ismeretlen, eljön majd a következő világkorszakban, és mindörökké uralkodni fog.” Mire Pál: „Ember ő, vagy csak lélek?” Dénes így válaszol: „Isten és ember, de azért ismeretlen, mert csak az égben lakozik.” Mire Pál: „Ő az, akit hirdetek néktek. Leszállt a mennyekből, megtestesült, vállalta a halált és harmadnapra feltámadott.”

Miközben Dénes Pállal beszélt, éppen egy vak ember kelt át előttük az úton, Dénes erre így szólt: „Ha azt mondod ennek a vaknak: »Istened nevében láss!« – és lát, rögtön hiszek. De kerüld a varázsszavakat, mert esetleg ismersz olyan igéket, melyeknek hatásuk van. Előírom neked a szavak sorrendjét. Ebben a formában szólj hozzá: »A Szűztől született, keresztre feszíttetett, meghalt, feltámadott és mennybe ment Jézus Krisztus nevében, láss!«” Pál, hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessék rá, megkérte Dénest, hogy ő maga mondja el ezeket a szavakat. Dénes a mondott formában parancsolta meg a vaknak, hogy lásson, s az rögtön visszanyerte látását. Dénes feleségével, Damarisszal és egész háza népével nyomban megkeresztelkedett, és hívő lett. Pál három éven át oktatta, majd Athén püspökévé szentelték, ahol állhatatosan prédikálva, a várost és vidékének nagy részét Krisztus hitére vezette. Azt tartják, hogy Pál felfedte Dénesnek, amit a harmadik égig való elragadtatásában látott, mint erre Dénes számos helyen utal is. Ezért van az, hogy Dénes az angyalok hierarchiáját, rendjeit, felosztásukat és szolgálataikat áttekinthetően és világosan tárgyalta. Ki mástól is tanulhatta volna, mint attól, aki elragadtatott egészen a harmadik égig, és ott mindezt maga látta?

A prófétaság lelkével ékeskedett, mint ez kiderül a Patmos szigetére száműzött János evangélistához írott leveléből, melyben megjövendölte neki, hogy visszatér. Így írt: „Örvendj, igazán kedves, szeretetre méltó és szeretett, szerelmes barátom!” Majd alább: „Patmosi őrizetedből elbocsátanak, és visszatérsz Ázsia földjére, és ott a Jóisten példája szerint cselekedsz majd, és átadod a tanítást az utánad jövőknek.” Jelen volt Szűz Mária elszenderülésénél, mint erre Az isteni nevekről írott könyvében utal.^* Meghallván, hogy Nero Pétert és Pált Rómában börtönbe záratta, püspököt állított maga helyett, és elindult, hogy felkeresse őket. Ők azonban már boldogan az Úrhoz tértek, és Kelemen állt az egyház élén.

Kis idő multával Szent Kelemen a frankok földjére küldte Dénest, és társul Rusticust és Eleutheriust adta mellé. Küldetését teljesítve Párizsba jutott el, és sokakat megtérített, számos egyházat emelt, és különböző rendű klerikusokat telepített le. Olyan kegyelem sugárzott rá az égből, hogy bár a bálványpapok gyakran népfelkelést szítottak ellene, és a nép többször összesereglett, hogy elveszejtse, de ahogy meglátták, minden vadságukat levetkezve a lábához vetették magukat, vagy nagy félelem fogta el őket, s elmenekültek a színe elől.

Az ördög látva, hogy napról napra csökken híveinek száma, és megirigyelve, hogy a keresztények szaporodásával az Egyház győzedelmeskedik, Domitianus császárt akkora kegyetlenségre indította, hogy parancsot adott: „Aki keresztényt talál, vagy kényszerítse áldozat bemutatására, vagy válogatott kínzásoknak vesse alá!” Fescenninus prefektus, akit Rómából irányítottak a párizsi keresztények ellen, rátalált Dénesre, midőn a népnek prédikált. Rögtön elfogták, ütlegelték, leköpdösték, gúnyt űztek belőle, és a legvastagabb szíjakkal megkötözve, Szent Rusticusszal és Eleutheriusszal együtt Fescenninus előállíttatta. A szentek állhatatosan kitartottak Isten megvallásában. Ekkor egy nemes matróna lépett elő, és azt állította, hogy ezek rútul rászedték férjét, Lubiust. Hamarjában el is küldtek a férfiért, akit, mikor kitartott Krisztus megvallásában, gonoszul megöltek, a szenteket pedig tizenkét katona megkorbácsolta. Ezután súlyos láncokkal megbéklyózva börtönbe vettettek. Másnap Dénest mezítelenül izzó vasrostélyra feszítették, ahol így énekelt az Úrhoz: „Fölötte tüzes a te beszéded, és a te szolgád szerette azt” (Zsolt 118,140).

Innen leemelve, kiéheztetett vadállatok elé vetették őt, de amikor azok rárontottak, a kereszt jelét vetette rájuk, és megszelídítette őket. Ezután kemencébe dobták, de a tűz kialudt, és mit sem ártott neki. Keresztre feszítették, és ott sokáig kínozták, innen levéve társaival és sok más hívővel együtt börtönbe zárták. Mialatt a börtönben misézett, és a népet megáldoztatta, az Úr Jézus hatalmas fénnyel megjelent neki, és vette a kenyeret, e szavakat szólván: „Vedd ezt a kenyeret, kedvesem, mivel nálam van a legnagyobb jutalmad.”

Ezután ismét a bíró elé állították, s újabb büntetésekkel sújtották őket, majd Mercurius szobra mellett a Szentháromságot hirdető három fej bárd által lehullik. Szent Dénes teste azonban rögtön fölegyenesedett, és egy angyal vezetésével – előttük mennyei fény, a feje az angyal kezében – kétmérföldnyire mentek attól a helytől, amelyet ma Mártírok hegyének mondanak, addig, ahol most saját választása miatt és isteni gondoskodásból nyugszik. Az angyalok éneke olyan erővel zengett, hogy sokan azok közül, akik hallották, megtértek, köztük Lubius prefektus felesége, Laertia is fennhangon vallotta meg, hogy keresztény. A gonoszok azon mód lefejezték, és úgy rogyott le, hogy saját vérében keresztelkedett meg. Fia, név szerint Virbius Rómában három császár alatt katonáskodott, míg végül visszatért Párizsba, megkeresztelkedett, és szerzetes lett.

Mivel a hitetlenek féltek, hogy Szent Rusticus és Eleutherius tetemét a keresztények eltemetik, parancsot adtak, hogy vessék őket a Szajnába. Egy nemes matróna azonban a halottvivőket asztalához invitálta, és miközben azok lakmároztak, ellopta a tetemeket, és kertjében, titokban eltemette. Az üldözés csitultával azután kiemelte, és ünnepélyesen Szent Dénes teste mellé helyezte őket. A vértanúságot Domitianus alatt szenvedték el, az Úr 96. évében, amikor Szent Dénes 90 éves volt.

Az Úr 815. éve táján, Lajos idejében, Mihály, konstantinápolyi császár követei más ajándékokkal együtt elhozták Lajosnak, Nagy Károly fiának, Dénes könyvét a Hierarchiáról, görögből latinra fordítva. Az ajándékot örömmel fogadták, és még azon az éjjelen 19 beteg gyógyult meg Dénes templomában.

Mikor Arles-ban Szent Regulus püspök misét celebrált, a misekánonban elsorolt apostolokhoz hozzácsatolta: „és a szent mártírokkal, Dénessel, Rusticusszal, Eleutheriusszal.” Mikor nevüket kiejtette, igen elcsodálkozott, hogy akaratlanul felsorolta őket a kánonban, hiszen úgy tudta, hogy még élnek. És lám, a csodálkozó püspök előtt három galamb jelent meg, megülve az oltár keresztjén, s mellükre vérrel volt írva a három szent neve. Figyelmesen szemügyre vette őket, s megértette, hogy a szentek lelke elhagyta testüket.

Az Úr 644. éve táján – amint egy bizonyos krónikában olvasható – Dagobert, a frankok királya, aki jóval Pipin előtt uralkodott, már gyermekkorától kezdve nagy tiszteletben tartotta Dénest. Atyjának, Clotharnak haragját félve, egyenesen Szent Dénes templomába menekült. Mikor mint király meghalt, egy szent férfiúnak az a látomása támadt, hogy a király lelkét ítélőszék elé vitték, és a szentek közül sokan vádolták őt templomuk kifosztásával, Amikor a gonosz angyalok már azon voltak, hogy magukkal viszik a pokolba, megjelent Szent Dénes, akinek közbenjárására megszabadult, és elkerülte büntetését. Lelke ugyanis visszatért testébe, és bűnbánatot tartott.

Chlodvig király, kitakarván Szent Dénes testét, kegyeletsértő módon letörte karcsontját, és azt kapzsiságból elrabolta. Később őrület kerítette hatalmába.

Megjegyzendő, hogy Hincmar, reimsi püspök Károlynak küldött levelében írja, hogy a Galliába rendelt Dénes maga az Areopagita volt, mint fentebb mondottuk. Ugyanezt tanúsítja Johannes Scotus Károlyhoz írt levele, s ennek még esetleges időrendi meggondolások sem mondanak ellent, mint ezt néhányan felvetik.