Párbeszéd a liturgiáról: A kapu
Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Mit
kerestek? – Mester, hol laksz? – Jöjjetek, és meg fogjátok látni!” (Jn
1,38–39). Gyönyörű a felelet, amellyel a Jézust követő két férfi válaszol,
amikor a Mester, megérezve, hogy a nyomában haladnak és figyelik, megkérdezi,
hogy mit keresnek. Válaszolhattak volna sok mindent, feleletük azonban egészen
természetes, hétköznapi, már-már gyengéd: megkérdezik tőle, hol lakik. A
lakhelyre vonatkozó kérdésben ott él az a meggyőződés, hogy egy ember
hitelessége nem nyilvánul meg teljesen a puszta jelenlétén keresztül:
származási helye, életének terei még többet elárulnak igazságából. Az ember a
legtöbbet nem lemeztelenítve adja önmagából, hanem abban a világban lesz
kitapintható, ott adja magát leginkább, ahol lakik, s azzal, amit önmagával
átitat. Ezzel a másikat keresésre sarkallja: jöjj, és meg fogod látni. Az otthon
a világnak olyan szeglete, ahol az ember magáról lenyomatot hagy.
A másik
ember otthonába való belépés ezért mindig rituális jelentőséggel is bír. E
mindennapi tapasztalat fényében válnak érthetővé azok a jelenségek, amelyekben
kibomlik a keresztény építkezés formái és a hívő egyéni jelenléte közötti
kapcsolat: így érthetjük meg, mi történik, amikor valaki belép egy templomba,
és mire szolgálnak azok az építészeti elemek, amelyek lépteinket a külvilág
teréből a liturgia belső terébe irányítják. Elsősorban arra, hogy a liturgia
terébe való belépést ne gépiesen gyakoroljuk, hanem már maga is rítussá váljon.
Abban segít, hogy a templomba lépés puszta mozgásból a lélek előkészítésének
aktusa legyen, hogy az egyszerű fizikai helyváltoztatást érzelmi változásba
fordítsa. A gyülekezetbe való megérkezéshez megtett távolság olyan, mint egy
várakozással teljes út, így érdemes végigmenni rajta. Ez varázsolja rítussá a
templomba való belépést.
A
vallásos érzületnek leginkább a templomkapu mutat keresztény irányt.
Krisztus-szimbólum, mindig rajta kell átmenni, hogy az Istenhez igaz kötelék
fűzzön. A jánosi gondolatkörben Jézus a kapu, amely elvezet Isten
misztériumának szívébe. Aki nem ezen a kapun keresztül lép be, az tolvaj és
rabló, vagyis, aki a Fiúéhoz képest más utat akar bejárni, az nem juthat el
Isten igazságához (Jn 10). A kapu mint Krisztus-szimbólum az isteni élet
helyszíneire nyíló bejáratként mutatkozik meg.
„Itt az
idő – mondja Jézus a szamariai asszonynak –, amikor Istent lélekben és
igazságban lehet imádni” (Jn 4,23–24), félelmek és függelmek nélkül. Épp ezért
nincsenek olyan helyek – sem hegyek, sem templomok –, amelyekhez Isten
kizárólagos módon kötné a jelenlétét. Az élet minden pillanata és a földön
minden hely jó alkalmat kínál az Úrral való találkozásra. A liturgia elsődleges
helye az emberek gyülekezete. A görög ekklészia szó is – amelyet a
modern nyelvek többsége az egyház megnevezésére átvesz – azt jelenti: valaki
által egybegyűjtöttek. Ahol emberek az ő nevében összegyűlnek, ott az Úr
megmutatja magát. A templomkapun át tehát a Feltámadott két különleges lakhelyére
– szívünkbe és a keresztény közösségbe – lépünk, ami az igaz, lelki
istentisztelet helyszíne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése