A továbbélő szentek
–
P. Vértesaljai László SJ jegyzete
Augusztus
14-én, Nagyboldogasszony ünnepe előnapján az egyház Szent Maximilián Kolbe
atyára emlékezik. Én is ezt tettem ma, méghozzá a Szent Péter bazilika Magyarok
Nagyasszonya kápolnájában, ahol a magyar zarándokok szokásos keddi miséjét
tartottam. A kápolnában mosolygó arcú zarándokok között jelen volt egy fiatal
pár, akik otthon szombaton kötöttek szent házasságot és most nászútjukon
elzarándokoltak Rómába, Péter sírjához. És többek közt jelen volt egy fiatal
szeminarista, Tamás, aki szülei és plébánosa, Zoltán atya kíséretében érkezett
Rómába, hogy egy olasz nyelvkurzus után a római Német-Magyar kollégium
diákjaként kezdje meg tanulmányait a Gergely egyetemen.
Bennem pedig a kioldódtak az emlékezet szép
virágai… s Tamás helyett magamat látom, amint 1979. szeptember elsején, Rómába
érkezésem másnapján, Theo Beyrle jezsuita rektorunk vezetésével az
„újgermanikus” diákoknak Péter apostol sírja fölött, a templom legmagasztosabb
helyén bemutatott szentmisén veszek részt. Nem beszéltem én akkor sem az
olaszt, sem a németet, de a szívem értette a vértanúk beszédét, a szeretet
nyelvét.
Tovább emlékezem s II. János Pál pápát látom,
amint egy évvel később, 1980. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén
felszenteli a magyarok régi-új kápolnáját a Szent Péter bazilika altemplomában
és kispapként ott ministrálhattam Mellette.
Tovább emlékezem, mert két évvel később, 1982.
október 10-én ismét jeles ünnepen veszek részt, Maximilián Mária Kolbe atya
szenttéavatásán. A pápai oltár közelében iszom magamba a történelmet, mert már
akkor pontosan tudtam, a jelen történelmet virágzik. Hogyne emlékeznék arra a
pillanatra, amikor a szenttéavatás végén, II. János Pál pápa igazán hálás
szeretettel és büszkén köszöntötte azt a kétgyermekes lengyel családapát,
aki helyett 41 évvel korábban Maximilián Kolbe életét adta! A pápa szavára,
előttem mintegy tíz méterre állott fel a helyéről egy ősz hajú ember,
Franciszek Gajowniczek. Sokáig tapsoltunk neki, Kolbe atyának, a pápának, de
mindenekfölött Jézusnak, akinek a Szava megfogta a lengyel minorita Kolbe atya
szívét és amikor 1941-ben az auschwitzi láger udvarán egy szökött rab
megbosszulására elrendelt megtizedelés éppen erre a Franciszek Gajowniczek-re
esett, Kolbe atya némán előlépett. Helyette és érte. Franciszek Gajowniczek a
továbbélő Kolbe atya, mint ahogy Maximilán Kolbe atya a továbbélő Jézus…
Én pedig makacsul egyre csak tovább emlékezem
és most már drága öcsém, Vértesaljai János temetésén vagyok. Hat éve, 2012.
július 25-én történt, hogy valami olyat tett, mint Kolbe atya, mint Jézus, életét
adta beosztott munkatársáért, felebarátjáért. És arra is emlékszem, hogy a
temetés után, immár tisztára kisírt szemekkel, odaállt elém a túlélő, a
Richárd, akinek a testvérem a saját élet adta oda. Richárd, két kezével
megfogta karjaimat, erősen a szemembe nézett és szólt: Akkor most nekem úgy
kell élnem, mint egy Vértesaljai János.
A keresztény, köztük
Franciszek és Richárd nem túlélő emberek. Nem túlélnek valamit, hanem bennünk
tovább él valaki. Jézus. Keresztény az, akiben tovább él a Krisztus. Végeérhetetlen
láncolat ez, Jézus húsvéti sírjánál kezdődik vasárnap fénylő hajnalán és az
Élet, ez a bőséges és tág Élet, sorba- és felfűz bennünket, egy
örökkévalóságra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése